A karácsonyi bevásárlás az idén átlagosan 10,3 százalékkal kerül többe, mint tavaly – a Privátbankár közel 18 éve, havonta elvégzett számítása szerint, amely az utóbbi négy hónapban rendre a KSH-nál közöltnél magasabb áremelkedést jelzett. A héten a Népszava is ismertette a számokat: októberhez mérten a fogyasztói árak átlagosan fél százalékkal növekedtek, míg az élelmiszerek ezt jócskán meghaladva 0,9 százalékkal drágultak. A tojás 11,9, a gyümölcs- és zöldséglé 3,8, az idényáras élelmiszerek (burgonya, friss zöldség, friss hazai és déligyümölcs) 3, az alkoholmentes üdítőitalok 2,8, a tejtermékek 1,7, a sertéshús 0,7, a liszt 0,5 százalékkal kerül többe, míg a cukor 3,7, az étolaj 1,7, a tej 0,3 százalékkal lett olcsóbb. Leszögezhetjük, európai szinten vannak a hazai élelmiszerárak, nem így a magyar bérek és fizetések – egy része, hiszen
a legszegényebb ötöd az országos átlagjövedelem 40 százalékából gazdálkodik, míg a leggazdagabb ötöd immár ennek ötszöröséből, és egyre nő ez a társadalmi szakadék.
A kormány kommunikációjában pedig elő se kerül, mit terveznek ez ellen tenni, csak a fogyasztás nőjön (abból lesz a sok adóbevétel), meg dübörögjön a gazdaság.
Táguló nézőpont
Persze a szegénység- avagy gazdagságérzet mindig szubjektív, attól is függ, mi melyik jövedelmi hányadba tartozunk, az ország északi vagy nyugati felében élünk, hány gyereket nevelünk, és mennyi lehetőségünk van még dolgozni. Az én középosztálybeli háziasszony ismerőseim épp arról tanácskoznak a Facebook-csoportokban, mivel helyettesítik idén a drága hozzávalókat, avagy hogyan spórolnak előre, hogy az ünnepi bevásárláson már ne kelljen, illetve hol és mit érdemes előbb beszerezni. Anyáink és nagyanyáink takarékos, maradékmentő (mai nevén zero waste) gondolkodásmódja reneszánszát éli, s amennyire időnk engedi, visszatérünk a Covid alatt már kialakított „háborús konyhához”, melynek alapja, hogy próbáljuk meg magunkat függetleníteni a bolti élelmiszerektől, savanyítsunk, konzerváljunk, helyettesítsünk, csináljunk csirkemellből „sonkát”, krumpliból „fasírtot” (komplett szakácskönyveket tennének ki nálunk a „hamis” ételek), süssünk otthon kenyeret, daráljunk zsemlemorzsát. Ezek ugyan nem feltétlen jelentős megtakarítások, inkább szemléletváltást jeleznek, amire még mindig mondhatjuk, hogy a tudatosság is egy szűk réteg luxusa.
Ha nem az a kérdés, mit szeretünk, hanem hogy mit vehetünk – csak most nem a hiánygazdaság, hanem a féktelen drágaság okán –, szinte észrevétlenül beszűkül a gondolkodásunk. Lappangó, tudat alatti szorongással lépünk be a boltba, de a pénztárnál már biztosan eluralkodik rajtunk a végösszegtől való rettegés, s csak akkor könnyebbülünk meg, ha ez kicsit alatta van a mindenkinél máshol húzódó lélektani határnak. Kialakul a belső árfigyelőnk, lézerszemmel fókuszálva a legapróbb betűs kilós árakra, melyek a valódi összehasonlítást lehetővé teszik a termékek között. Még a kezünk is leköveti a folyamatot, automatikusan az olcsóbbért, az akciósért nyúl, persze csak miután ellenőriztük, valóban megéri-e a vásárlás, nem csak amolyan himi-humi, ráírjuk, hogy kedvezményes, de jobban megnézve mégsem.
Miközben folyamatosan öntik ránk a neten az olyan cikkeket, hogy „öt tipp, amivel olcsóbban megúszod a karácsonyi vacsorát” és „az idén így készíts magad ajándékokat”, ez még mind első-második világbeli problémának tűnhet az olyan magyar családok számára, akik kisnyugdíjból, közmunkából, avagy idénymunkából élnek, és naponta eldönthetik, hogy befűtenek-e, vagy inkább jóllaknak. Miközben a kormánypropaganda rendre baloldali károgásnak minősíti, ha szembesítik őket olyan adatokkal, amelyeket fentebb mi is a KSH által közzétett, Háztartások életszínvonala 2023 című kiadványból idéztünk, különösen cinikus nézőpont, amikor például Trombitás Kristóf megafonos videójában kijelenti, hogy „a szegénység idén érdeklődés hiányában elmaradt!”, vagy az inflációt felkiáltójelekkel a földbe döngölő Nagy Márton gazdasági miniszter közli, „a magyar emberek nem tudják, milyen jó nekik”. Talán nem gondolunk naponta arra, mennyivel rosszabb is lehetne nekünk, például egy gumicsónakban evickélve a Földközi-tengeren, vagy egy indonéz szemétszigeten kutatva eladható dolgok után, mert ezek is a miénkkel párhuzamosan létező valóságok. S nem írjuk fel esténként a mentális noteszünkbe, mennyivel nehezebb volt az élet alig száz éve itt Európában, csakhogy akkor is volt összehasonlítási alap, egyesek mindig egyenlőbbek voltak, a lázári „mindenki annyit ér, amennyije van” fölfogás még elevenebben is gyökerezett a magyar társadalomban.
Pazarló kezek
A Népszava nemrég arról is írt, miközben rengetegen panaszkodnak arra, milyen drágák az élelmiszerek, iszonyatos mértékű a túlvásárlás: hazánkban évente mintegy 0,9 millió tonna élelmiszer kerül a kukákba, ebből 230 ezer tonnát a háztartások dobnak a szemétbe, egy átlagos magyar tehát havonta 22,5 kilónyi ételt pazarol el, nagyjából 40 ezer forint értékben. Az okok: ragaszkodunk a régi, megszokott termékekhez, kevésbé vagyunk nyitottak az innovatívabb újakra, bizalmatlanok vagyunk a másodosztályú termékekkel, amiket csak a szegények vásárolnak – ha ezeket tennénk a kosarunkba, talán mi is szegénynek éreznénk magunkat.
És csak az tud pazarolni, akinek van miből, tehát a jómódú háztartások dobnak ki arányaiban jóval többet, mint az eleve szűkségből gazdálkodók.
Itthon még csak kevés üzletlánc és étterem tartja fontosnak az ételmentést, a közeli lejáratú termékek eljuttatását a kispénzűeknek és a rászorulóknak, egyszerűbb megszabadulni tőle. Ez még az uralkodó többségi mentalitás, amire rímelnek a nemzetközi adatok is: ha az élelmiszer-pazarlás ország lenne, a harmadik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó lenne az USA és Kína mögött. Persze végletes lenne folyton arra gondolni, hogy a (déd)unokáink talán már éhezni fognak, felfaljuk a jövőjüket, mert biztos feltalálnak addigra valamit, új gyártási technológiákat, új élelmiszereket.
Eszünkbe juthat itt a WALL-E című Oscar-díjas animáció, melyben a nem is olyan távoli jövőben mindenki már csak egyenshake-et szürcsöl, és rémesen elhízunk tőle meg a mozgásszegény életmódtól. A túlfogyasztás éppúgy egészségügyi problémák sorához és rövidebb élettartamhoz vezet, mint a nem minőségi élelmiszerek fogyasztása. De oly sokszor tesszük és esszük azt, amiről egyértelműen tudjuk, hogy nem tesz jót nekünk, már ezért
érdemes lenne a túlfogyasztás társadalmi problémáját mentális oldalról nézni, és megpróbálni úgy kezelni, mint a többi függőséget.
Amiket ellátórendszerek híján próbálunk a szőnyeg alá seperni, egyéni szociális problémának beállítani, amivel tudjuk, az állam nem foglalkozik, hisz született erről egy törvény is.
Globális mértékben is látjuk, hogy a drágulás nem feltétlen csökkenti a piaci szereplők által gátlástalanul gerjesztett fogyasztást, és itt idéznénk azt az örökbecsű mondást, miszerint sosem leszünk elég gazdagok ahhoz, hogy olcsón vásároljunk, tehát az olcsó általában minőségben nem jobb, se nem tartósabb. A probléma pedig egyre összetettebb, egyre nehezebb követni, mivel teszünk jót – olyan ez is, akár az elektromos autók környezetbarátsága, akkugyárakkal tetézve. Például éveken át sulykolták, hogy a húsfogyasztás mennyire felpörgeti a klímaválságot, együnk belőle kevesebbet.
Most viszont a zöldség-gyümölcs sokszor drágább, mint a hús, és a mezőgazdaság még az állattenyésztésnél is kitettebb a klímaválsággal járó szélsőséges időjárásnak.
Elég egy extrém csapadékos évszak, és nemrég rekordot döntött a kávé ára, ám a kávéimádók emiatt sem fognak lemondani a feketéjükről, vagy nyitnak az új fejlesztésű (többnyire élelmiszeripari melléktermékekből gyártott) babmentes kávék felé, ahogy a laborhús sem tud áttörést elérni, amíg van igazi. Egyre drágábban, de megvesszük, még nem kritikus a nyomás, hogy lemondjunk róla, inkább többet dolgozunk, hajtjuk a GDP-t, hogy fogyaszthassunk.
Végül még egy fontos szempont: közelében sincs a valós környezeti terhelésnek az, amit a hulladékelszállításért fizetünk (most nem a Mohu bevételnövelése mellett érvelek), a kuka pedig olyan varázsdoboz, amiből egyszer csak eltűnik, amit benne elrejtünk, s többé nem kell foglalkoznunk vele. Ha például mindenkinek kötelező lenne komposztálni a saját biohulladékát, már jobban meggondolnánk, mit hová dobunk ki. Vagy ha látnánk a szemetünk útját egy ghánai tengerpartra, avagy kínai újrahasznosító üzembe (miként a Netflix Vedd meg most című új dokumentumfilmje ezt megmutatja, lásd keretes írásunkat), legalább elkezdenénk magunkat rosszul érezni a gátlástalan kidobás kultúrája miatt (hiszen nincs is olyan, hogy „ki”). És eddig csakis a háztartásokról beszéltünk, hiszen erre lehet személyes ráhatásunk, külön cikket kaphatna az ipari hulladék- és károsanyag-kibocsátás, ami giganagyságrendekkel nagyobb a mienkénél, vagy a „szennyező elit”, akiknek kiugró pazarlásával már a globális klímakonferenciákon is egyre többet foglalkoznak.
A Nemzeti Flakongyűjtési és -Visszaváltási Őrület nemrég érzékletesen lemodellezte, hogyan lehet a társadalmat érdekeltebbé és tudatosabbá tenni a hulladék-újrahasznosításban.
Rengeteg gyermekbetegséggel működik még, de az idősektől a gyerekekig eléri a szemléletváltást, s úgy tűnik, lassan a kritikus tömeget is. A nagyobbik fiam szakiskolájában például az idén flakongyűjtésből finanszírozzák az osztálykarácsonyt, ami hihetetlenül motiválta a gyerekeket. A kisebbik, óvodás fiam rendre megduplázza a perselyben gyűjtögetett pénzét flakonokból, számolgatja, milyen célért hány darabot kell még gyűjteni, és a cetlijeit lobogtatva a pénztárosoknak is boldogan újságolja: „anyukám kiszedi a flakonokat a kukából!”. „Csak a sajátunkból” – szabadkozom ilyenkor lányos zavaromban.
Csapatépítő önkénteskedés
Karácsonykor sokan visznek a szomszédnak is a bejgliből, a templomba járók kicsit nagyobb összeget dobnak a perselybe, de azzal is hagyományt teremthetünk, hogy felesleges ajándékok, mint az újabb tusfürdőcsomag és zoknikészlet kényszerű vásárlása helyett az adományozást választjuk. Támogathatunk például civil szervezeteket, amelyek az állam helyett látnak el fontos feladatokat, többször írtunk a Visszhangban is az állami gondozottakat megajándékozó Kuckó Önkéntes Programról, az Igazgyöngy és a Van Esély alapítványokról, az InDaHouse-ról, melyek mind hátrányos helyzetű térségekben gyerekek és egész családok felzárkóztatásán dolgoznak. Vagy ott a rászorulókat jóllakató Heti betevő, a Budapest Bike Maffia, és még sorolhatnánk javaslatainkat. Nálunk kevésbé van ennek kialakult szokása, mint korosabb jóléti társadalmakban, ahol karácsonykor többen önkénteskednek, például ellátogatnak idősek otthonába, állatmenhelyre, ételt osztanak, jótékonysági sütivásárt tartanak. De akár egyházi, munkahelyi vagy iskolai közösségek részei vagyunk, mindenütt akad egy lelkes szervező, a közösség motorja, aki összehoz egy ajándékgyűjtést vagy egy „csapatépítő” önkéntes programot, amihez érdemes csatlakozni, s az idén talán lehetnénk mi a kezdeményezők. Elmagányosodó világunkban egyre inkább értékké válnak ezek az események, ahol megtapasztalhatjuk, hogy adni jobb mint kapni, és hogy a jelenlétünk, időnk, figyelmünk is lehet hozzájárulás tágabb közösségünk jobblétéhez, boldogulásához.
Idém már május 25 óta a jövőt éljük föl
Két és fél földnyit fogyasztunk egy év alatt – a WWF statisztikája szerint a magyarok túlfogyasztása a világátlagnál is rosszabb, a túlfogyasztás napja globálisan az idén augusztus 2-ára esett, mi már május 25-ére (2023-hoz képest öt nappal hamarabb) átléptük a határvonalat. Ha mi, átlagemberek vissza is fogjuk a túlfogyasztásunkat, a földlakók leggazdagabb 1 százalékának, a „szennyező elitnek” kétszer akkora az ökológiai lábnyoma, mint a legszegényebb 50 százaléknak együttvéve. Ők repülnek-jachtoznak a legtöbbet, nekik vannak a legnagyobb autóik és házaik, ám arról még a tudósok véleménye is megoszlik, mi lenne a hatékonyabb kollektív megoldás, a tiszta technológiák támogatása, avagy inkább az „életstílusra kirótt büntetőadók”.
Reklámfilm ellentétes üzenettel
Felrobbantotta a Black Friday, hálaadás, karácsony, Valentin-nap időszakát felölelő folyamatos vásárlási traktát a Netflix napokban bemutatott Vedd meg most: A shopping-összeesküvés című dokumentumfilmje. Miközben érdekes, hogy egy, a fogyasztói kultúra csúcsát megtestesítő platform a fogyasztás ellen kampányol, ezrek szembesülhetnek talán most először a globális hulladékválság problémáival, de azok is találnak benne új infókat, akik régóta kenik-vágják. Becsapós a formátum, mintha végig egy reklámfilmet néznénk, ami vásárlásra buzdít, csakhogy közben az ellentétes üzenet erősödik fel a nézőben. Ügyesek az MI segítségével készített vizualizációk, melyek láthatóvá, átélhetővé tesznek elképzelhetetlen mennyiségeket, mint például hogy óránként 2,5 millió, évi 22 milliárd pár cipőt gyártanak a világon (8 milliárd emberre, akinek fejenként szezonálisan 1-2 pár cipője van, és van akinek egy sincs), ami elég lenne egész Tokió beborításához cipővel.
Noha a doku nem feltétlen a mi kelet-közép-európai valóságunkat ábrázolja, sok állítása már igaz ránk is. Például tükröt tart az impulzusvásárló énünknek, rávilágít, hogy a globális rendszer nem csak fogyasztásra, hanem pazarlásra is kondicionál, és próbálja elrejteni előlünk mindennek következményeit, mert amit nem látunk, az nincs, nem része a valóságunknak. A legnagyobb mennyiségű veszélyes hulladék az elektronikai cikk és talán meglepő módon a ruhanemű: napi 13 millió telefont dobunk ki globálisan, a fast fashion évi 100 milliárd tonna (jórészt műszálas, le nem bomló) ruhaneműjéből 92 millió tonna egyből a szemétben köt ki, többek közt Ghánában, vagy a chilei Atacama-sivatagban, ami már az űrből is látható. Csak közben azt is bemutatják, hogy a cégek szándékosan tönkre tetetik ezeket az alkalmazottaikkal, nehogy bárki a szemétből ingyen hozzájusson, és ez legyen a „hajléktalanok márkája”, ami nekik a legrosszabb reklám.
