– A jobb mellem felső részénél volt a daganat, és igen, mint mindenki, én is húztam az időt az orvoshoz fordulással. Nem vagyok rá büszke – meséli a munkahelyeként szolgáló Duna-parti étteremben. Szilvia nem keveri, rázza: citromból limonádét varázsol.
– Közben persze lázasan gondolkodtam, és különféle optimista diagnózisokat állítottam fel: biztosan jóindulatú tumor vagy lipóma, amely majd felszívódik. Aztán egy éve, tavaly szeptemberben végre orvoshoz fordultam. Mammográfiával, ultrahanggal és kézi tapintásos módszerrel vizsgáltak meg, és az orvos arcán már láttam, hogy baj van. A protokoll szerint a diagnózist nem mondhatta meg, de javasolta, menjek további vizsgálatokra. A születésnapom előtt közölték velem: mellrákom van. A rossz hír helyett inkább egy tengerparti nyaralót adhatott volna piros masnival átkötve ajándékként, mondtam a doktornőnek.
A csillagkapuban
Szilvia az a betegtípus, aki a korrekt orvos-beteg együttműködésen túl felismerte, hogy a mentális jóllétére is hatással lesznek a kezelések. Rájött, hogy ha ő maga nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy ne csak ép bőrrel, de ép ésszel is megússza a rákot, akkor az orvosok hiába tesznek erőfeszítéseket, nem lesz hatásos sem a műtét, sem a kemoterápia, sem a sugárkezelés.– Nem nevettem teljes szívvel a saját poénomon, öt-hat órán keresztül sirattam magamat – emlékszik. – Megérintett a halál szele. Két kérdés zakatolt bennem. Mi lesz most: írjak végrendeletet, mondjam el anyukámnak, menjek egyáltalán dolgozni? Mivel addig nem fordult elő sem a szűkebb családban, sem a tágabb ismeretségi körben mellrák, nem voltak instant válaszaim. A másik kérdés izgalmasabb volt: mit tanulhatok a betegségből?
Annyira nem volt megoldásképletem, hogy egy kedves ismerősömtől még aznap elköszöntem, hogy viszlát, nekem lehúzták a rolót, lefőtt a kávém, örülök a szép emlékeknek. Ő akkor virtuálisan felpofozott, hogy fiatal vagyok, van gyógymód, szedjem össze magamat.
Ennek ellenére én azt gondoltam, aki kap egy ilyen diagnózist, annak kampec. Utóbb megtapasztaltam, hogy annak valóban kicsi a túlélési esélye, aki a végsőkig halogatja az orvoshoz fordulást, és szinte végstádiumban kerül szakemberhez. Jól tudom, hogy nem kellemes a mammográfia, én csak csillagkapunak hívom, hiszen amikor összelapítják a mellemet, akkor csillagokat látok, de megéri az a röpke fájdalom a nagy, esetleg végzetes baj helyett. Az első sokk után megráztam magam, és elszántam magamat a gyógyulásra. Azt mondtam, hogyha arra van szükség, hogy teliholdkor három csirke vérét kör alakban magam köré folyassam, és férfiak könnyében fürödjek meg meztelenül, közönség előtt, akkor azt fogom tenni. A doktornő kacagott egy nagyot, és azt mondta: „Fejben dől el a gyógyulás, és ahogy látom, Szilvia, magánál ez nem lesz gond. Húsz éve nem láttam olyat, hogy egy ilyen diagnózis után valakinek poénkodni támadjon kedve.” Nevetgélve mentem ki a rendelőből, de nem voltam hurráoptimista, tudtam, hogy nehéz és küzdelmes út előtt állok. Viszont azt is éreztem, hogy Isten a tenyerére emelt, és legyőzöm a betegséget. A kemó végén éreztem egy leszállóágat, amikor az életkedvem beállt egy akkor komfortos szintre, és abban a flow-ban csináltam végig a kopaszságot, hányingert, mindent. Semmit nem úsztam meg. Ez fél évig tartott. Vettem az akadályokat, amikor lehetett és bírtam, jókat nevettem, viccet csináltam a legfájdalmasabb dologból is, áthágtam minden tabut, kiröhögtem a halált is.
Télikabát, tartós tej
„Csak semmi pánik, daganatos vagyok!” Lehet, hogy ez a felkiáltó mondat most megütközést kelt, de van, akinek ez a megküzdési stratégiája. Szilvia, pozitív személyisége miatt, önkéntelenül választotta ezt az utat, illetve még valószínűbb, hogy az út választotta Szilviát. „Gyere, sétálj végig rajtam! Ne félj, védőkorlátot kapsz, megtartalak!” – ígérte az út, és valóban! Szilviának lehetősége adódott nemcsak a még hosszú, egészségében eltöltött évek megélésére, hanem arra is, hogy farkasszemet nézve vele a halál arcába nevessen.
– A rettegett Kékgolyóban azt mondtam első nap, hogy nézzék el nekem, ha tévedek valamiben, de hát még csak kezdő mellrákos vagyok – idézi a kezelés időszakát. – Ott és akkor a felvételis hölggyel jót nevettünk ezen, de az intézeten kívül azt tapasztaltam, az emberek nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki a környezetükben rákos lesz, magát a szót sem merik kiejteni, sőt sokan szégyellnivalónak tartják. Én viszont az első perctől tudtam, hogy erről beszélni fogok, ha kell, provokálni a beszélgetést, mert csak attól félünk, amit nem ismerünk, amire nincs ráhatásunk.
Az sem viselt meg lelkileg, hogy a hajamat le kellett vágni. Belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem, ki ez a gyönyörű nő? Ezzel az önelfogadásnak olyan szintjére kerültem, hogy azóta sincsen a testemmel kapcsolatban problémám.
Az önbizalom nőként, ma, Magyarországon egyáltalán nem könnyű műfaj. Otthonról hozzuk a görcsöket, a lányokat arra tanítják, hogy ne hivalkodjanak, ne bízzák el magukat. A gyógyulásommal eljutottam odáig, hogy biztos vagyok abban, hogy mindenen túljutok, és mindent elérhetek, amit akarok. A munkahelyemen sem titkoltam a betegségemet. Az a szeretetcunami, segíteni akarás, támogatás, amivel körülvettek a kollégáim, könnyekig meghatott. Persze, anyukám, a családom, a barátaim is mellettem álltak, sőt az ügyfeleim is, pedig érzékeny hivatás az enyém, hiszen nemcsak rendezvényszervező vagyok, hanem párokat is összeadó szertartásvezető. Néha azzal viccelődtem, hogy ennyi önzetlen szeretet csak a saját temetésén dukál az embernek, az életében szinte soha, és lám, nekem mégis kijutott.
Szilvia észrevette, hogy az orvos is ember – aki néha fáradt, nyűgös, fáj a feje, a gyereke kettest kapott matekból, beteg az édesanyja –, sőt ő maga is az, tehát mindent adottnak érzett ahhoz, hogy egy humánus orvos-beteg kommunikáció, majd gyógyító légkörű kapcsolat vehesse kezdetét. Azt kapta vissza a gyógyítóktól, amit feléjük sugárzott. A kölcsönös élni akarást és élni hagyást. – A sebészorvosom az első találkozásunkkor a fejét ingatva felvázolta nekem a gyógyítás stratégiáját: háromhetente kemót kapok, utána megműt, végül a biztonság kedvéért sugárkezelést is adnak – folytatja Szilvia. – Ezek olyan szavak, kifejezések, amelyektől az emberben megáll az ütő, de én csak azt kérdeztem: „Doktor úr, azért télikabátot még vehetek?” Mire felnézett a papírjaimból, és azt válaszolta: „Szilvia, még tartós tejet is.” Na, akkor már tudtam, hogy jó helyen leszek nála. Minden orvossal így viselkedem, nem hódolok be az általános elvárásnak, ami az, hogy húzzuk be fülünket-farkunkat, és csendben, komoran tűrjük, bármi is történjék velünk. Én bevonulok az onkológiára, és ott szórom a fényemet! Ha ismerősök kérdeznek vagy érintettekkel beszélgetek, és elmesélem, hogy velem mindenki annyira kedves, nyílnak az ajtók, azonnal kapok időpontot, akkor mindenki csak pillázik rám, milyen szerencsés vagyok. Pedig csak annyi a titok, hogy belőlem olyasmi árad, amire ilyen a válasz. Rettentő nehéz egy-egy bizonyos kezelés közben vagy műtét után mosolyogni, de az orvosok, nővérek megkönnyebbülnek, ha valaki nem panaszáradattal megy be, hanem a helyzethez képest jókedvűen, pozitív hozzáállással közelít feléjük. Kérdeztem is az orvosomat, hogy normális dolog-e az, hogy akkor érzem magamat a legjobban az életemben, amikor a legnagyobb szörnyűség történik velem, mire azt válaszolta, hogy igen, ha az ember a traumákon keresztül felismeri, mi az, ami igazán fontos az életében. Ezek szerint nekem az emberi kapcsolataim, kapcsolódásom a világhoz a legértékesebb kincsem. Az orvosi kezelések közben azért elmentem mindenféle kiegészítő terápiára: családállítás, kineziológia, pszichológia, jóga, access bars (gondolatok, bevett nézőpontok elengedésére, stressz csökkentésére irányuló gyakorlat – a szerk.) – csak a csirke vére folyatása kör alakban maradt ki –, ami nekem elfogadható, és belefér az értékrendszerembe. Nem tudom, mi segített, mi volt az, amitől ennyire könnyedén és lazán tudtam túljutni a nehezén. Kilenc hónapos kezeléssorozat volt, amelyeket a legdurvább tünetek kísértek, mégsem éltem meg tragédiaként.
Hírpoklok pokla
Szilvia családneve is mosolyra késztet, ő is megérezte, ezt a beszélő nevet kellene meglovagolni, amikor elhatározta, hogy a tapasztalatai alapján, no meg a betegsége alatt felfedezett hiányosságok miatt civil szervezetet gründol, és segíteni fog mellrákos nőtársain. Nomen est omen: Dallos, legyen tehát a szervezet neve Önként és Dallolva!
– Ha a rákról ír valaki, akkor méltóságteljes, komor hangvételben teszi, tragikus dramaturgiával, illusztrációként sötét színű, többnyire csonkolt testet-testrészt mutató képpel, beesett szemű, csontsovány emberekkel, esetleg fejkendős nőket láttat – vélekedik. – De hogy milyen a média szenzációhajhászása! Olvastam Katalin hercegnéről, hogy a poklok poklát éli át. Azonnal ráklikkeltem, vajon mi történhetett vele? A hír az volt, hogy a gyermeke ruhatervezője azt gondolja, hogy a hercegi pár a poklok poklát élheti át Katalin betegsége miatt. Tudom, hogy a kattintásvadászat az atyaúristene a bulvárnak, de talán pont az ilyen jelenség miatt sem lehet a daganatos betegségről normálisan írni.
Az ilyen cikkekből mindenki azt szűri le, hogyha rák, meg kell halni, és poklok poklát átélni. És inkább nem mennek el szűrésre, így csak az utolsó előtti pillanatban kerülnek orvos elé, amikor már valóban nem lehet őket megmenteni. Ezen a szemléleten szeretnék a saját eszközeimmel segíteni.
Megálmodtam és most indítottam az Önként és Dallolva önkéntes-kezdeményzést. Azért fogok dolgozni, hogy ezt a szemléletet felváltsa az életigenlés, az, hogy igenis, elmegyek szűrővizsgálatra, mert szeretnék egészségben élni, de ha baj van, az derüljön ki mielőbb, hogy segíteni tudjanak rajtam. Nálam hormon- és stresszalapú volt a betegség, nem genetikai eredetű, azt kiderítették. A betegségemben a legrosszabb, ami történhetett volna, ha az életem megmentése érdekében leveszik a jobb mellemet, de azt is szépen megplasztikázták volna. Szerencsére nem kellett eltávolítani, és csak egy heg maradt a műtét után. Élek. Nem volt áttétem. De nem mindenki ilyen mázlista. Az pedig, hogy itthon negyvenöt év alatt nem végeznek mammográfiát prevencióként, az több mint szerencsétlen, mert a mellrákos betegek egyre fiatalabbak. Azt a latin szavakkal, misztikummal teli, homályos félelmet kell eloszlatni, ami körülveszi a daganatos betegségeket. Minden ismerősöm, kollégám azt kérdezte, hogy a fenébe tudsz te ilyen jól lenni, miközben műtenek, kezelnek, és igazából nem tudod, hogy mi vár rád. Azt válaszoltam, hogy én ezt választottam. Eldöntöttem, hogy jól leszek. Azt mondtam, hogy akár egy napig, akár negyven évig élek, innentől kezdve én boldog leszek. Nem számít semmi, én a boldogságot választottam.
