Orbán-kormány;Magyarország;Ukrajna;interjú;háború;1956;történelem;aradi vértanúk;hősök;árulók;Csunderlik Péter;aktuálpolitika;

A közoktatás mostani állapotát és kilátásait elnézve lassan az se lesz köztudott, hogy egyáltalán voltak aradi tizenhármak, akik a nemzet mártírjai – mondta a történész

- „Nem működik egyszerre az Ukrajnát magára hagyó békeszólam és az, hogy valaki állandóan 1848–49-re vagy 1956-ra hivatkozik”

A miniszterelnök politikai igazgatója a Fidesz eredettörténetének egyik legfontosabb elemét hazudtolta meg – jelentette ki Csunderlik Péter történész, akivel az aradi vértanúktól indulva jutottunk el az aktuálpolitikáig. És ahogyan vértanúkra, úgy minden nemzetnek szüksége van árulókra is. Interjú.

Október 6-a az aradi vértanúk emléknapja, nemzeti gyásznap. Mennyiben vehetjük köztudottnak, hogy a kivégzettek egy része, bár életét áldozta a magyar szabadságért, nem volt magyar? Van ennek jelentősége?

A közoktatás mostani állapotát és kilátásait elnézve lassan az se lesz köztudott, hogy egyáltalán voltak aradi tizenhármak, akik a nemzet mártírjai. Fontos, hogy lényegében 1848–49-ben jön létre a magyar nemzet. A nacionalizmus korában nyer jelentőséget az etnikai származás, de az itteni nemzetiségek az ekkor vonzó magyar nemzethez kezdenek asszimilálódni. Nemcsak megérte, de menő is lett magyarrá válni. Liszt Ferenc nem tudott magyarul, de a magyar nemzet ügyét szerette volna szolgálni, „lelkileg” asszimilálódott a „romantikus” magyarsághoz.

Asszimiláció vagy integráció? Beolvadás vagy beilleszkedés?

Több nemzetiség esetében sikeres az asszimiláció, a zsidók esetében a XIX. század végén teret nyerő antiszemitizmus miatt azonban megakad a folyamat, mert a zsidók túl sikeresek lettek, térfoglaló riválisokat kezdtek látni bennük. A XX. században – ez a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája – meg is kezdődik a zsidók kirekesztése a nemzetből, előbb a jogaikat, aztán a vagyonukat és az életüket veszik el. Szerb Antal zseniális – 1943-ban a magyar parlamentben máglyára követelt – Magyar irodalomtörténetében írta azt, hogy nem a vér határozza meg a nemzeti tudatot, hanem az elszánás. Az aradi tizenhármak esete is arra példa, hogy az elszánás a meghatározó, és nem a vérség.

Hogyan kerülhet be valaki a „nemzet nagyjai” közé? A kortársak vagy az utókor értékítélete a döntő?

Vannak történelmi személyiségek, akiket már életükben nagy tisztelet övezett. Ilyen volt Széchenyi István, akit Kossuth Lajos a legnagyobb magyarnak nevezett. Persze, a legnagyobb magyarnál már csak az lehet nagyobb, aki megmondja, hogy ki a legnagyobb magyar… Ezzel Kossuth magát mércévé tette, 1848–49-ben rá úgy tekintettek, mint „Isten második fiára”, a „magyar Mózesre”. A kettejük közötti rivalizálást Kossuth nyerte meg, ő lett a nemzet atyja. Van olyan típusú kultuszépítés is, amikor retrospektív, visszatekintő módon emelnek be valakit a „nemzeti pantheonba”, ma ilyenek az újonnan felfedezett női hősök.

A kultusz mennyire van – vagy éppen mennyire nincs – összhangban a történelmi tényekkel?

A kultuszépítés a vallásból ered, és a politikai vallás világához tartozik. A történettudomány viszont kritikusan, az árnyoldalakat is feltárva vizsgál egy adott történelmi személyiséget. A kultusz csak a fényt ismeri, az árnyoldalakat nem. A történettudomány a kultuszokkal szemben határozza meg magát. Kockázatot vállalnak azok a történészek, akik szembefordulnak az erős kultuszokkal. Amikor Szekfű Gyula próbált leszámolni a függetlenségi harcos, kurucos Rákóczi-kultusszal, interpelláltak ellene a parlamentben, Bécs fizetett ügynökének nevezték. Bajcsy-Zsilinszky Endre esete jó példa mind az utólagos kultuszépítésre, mind pedig arra, hogy az egykori szereplő és kialakult kultusza mennyire különbözik egymástól. Bajcsy-Zsilinszky a fajvédő mozgalom vezető alakja volt, a zsidóktól és a németektől is védeni akarta a magyar népet, amelyet etnikai alapon határozott meg. A fajvédő tevékenységéből következett a németellenessége, amiért 1944-ben letartóztatta a Gestapo. Ebből aztán az a kép rajzolódott ki, hogy miközben az egész ország nagyon hamar letette a fegyvert a németek előtt – legfeljebb az üdvözlő beszédek megtartása lassította a megszállást –, egyedül Bajcsy-Zsilinszky Endre rántott pisztolyt a Gestapo ellen. Kialakult róla a „hősök hőse” képzete, noha a valóság kicsit problematikusabb ennél.

Kik azok a meghatározó személyiségek – uralkodók, hadvezérek, politikusok –, akik korokon átívelve töretlen tiszteletnek örvendenek és meghatározó szerepet töltenek be a magyar nemzeti emlékezetben?

A királyok esetében Hunyadi Mátyás az, akinek valódi kultusza van, köszönhetően az igazságos Mátyásról szóló történeteknek. Ő az utolsó „nemzeti” uralkodónk – bár a középkorban még nem beszélhetünk nemzetekről –, aki európai szintű szereplő volt, ambicionálta a német-római császári cím elnyerését, sikeresen tartóztatta fel a törököket és védte a keresztény Európát is. A kultusza konszenzusos, amit csak nagyon dogmatikus történelmi materialista történészek akartak kikezdeni a Rákosi-rendszerben, mint Molnár Erik, kevés sikerrel. Nem volt tanácsos akkor egy Mátyást támadni.

A XX. századból nem tud ilyen személyiségeket mondani?

Minél közelebb jövünk a jelenhez, annál nehezebb konszenzusos történelmi nagyságot találni. A kollektív emlékezet a nagyapák, legfeljebb dédapák idejébe nyúlik vissza. Tőlük még személyesen hallhattunk érzelmileg átitatott történeteket, de éppen az érzelmi átitatottság miatt ezekből nagyon komoly viták adódhatnak. Ha a kollektív emlékezet lehűl, kulturális emlékezetté alakul – kanonizált hősökkel. Széchenyit és Kossuthot ma már egy csapatban látjuk, a vitájuk ma történettudományi probléma, míg Tisza István és Károlyi Mihály ellentétén ma is összevesznek sokan. A XX. századból egyébként szerintem Klebelsberg Kuno az, aki az oktatásügyi és kultúrpolitikai tevékenységének köszönhetően egyöntetű tiszteletnek örvend.

Mármint azok körében, akik tudják, kiről van szó.

Akkor fogalmazzunk úgy, hogy azok körében örvend tiszteletnek, akik rendelkeznek történelmi ismeretekkel. Megjegyzem, Klebelsberg Kunonál is az a helyzet, hogy a történelmi alak árnyaltabb, mint a kultikus figura. Szokás hivatkozni arra, hogy a kultuszminisztersége idején milyen sokat költött az ország oktatásügyre. Ha azonban jobban megnézzük, az történt, hogy – mivel a trianoni békeszerződés korlátozta a fegyverkezést – az „oktatásra” elköltött, valóban jelentős összeg egy részét az oktatási büdzsében elbújtatott katonai kiadások tették ki. Ezzel együtt Klebelsberg Kuno érdemei elévülhetetlenek a népiskolai programmal.

Mintha nemcsak személyeket, hanem eseményeket illetően is egyre nehezebb lenne egyetértésre jutni. 1956 emlékezetében a Fidesz először elhalványította Nagy Imre alakját, nemrég pedig Orbán Balázs, a kormányfő politikai igazgatója azzal állt elő, hogy „pont ötvenhatból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt”, amit Zelenszkij ukrán elnök, és „nem tanácsoltuk volna” neki, hogy az orosz invázióval szemben belevigye „háborús védekezésbe az országát”. Orbán Viktor miniszterelnök hibának minősítette a nyilatkozatot. Biztos, hogy ez a legjobb kifejezés?

Eddig is kiáltó ellentét volt a kormány szabadságharcos retorikája és az Ukrajna ügyében képviselt defetista javaslata között. A magyar nemzeti mitológia alapvetően a függetlenségre épül, Petőfi Sándor, a nemzet költője azt vallotta, hogy nemcsak a magyar, hanem a világszabadságért is küzdeni kell. Nem működik egyszerre az Ukrajnát magára hagyó – nem csupán erkölcstelen, hanem biztonságpolitikai szempontból is téves – békeszólam és az, hogy valaki állandóan 1848–49-re vagy 1956-ra hivatkozik. Az se működik együtt, hogy a magyar jobboldal felhánytorgatja, miért nem kaptunk támogatást 1956-ban Amerikától, miközben azért bírálja az USA-t, mert támogatást nyújt a honvédő háborút folytató Ukrajnának. Teljes inkoherencia. Bármennyire hamis is, de Orbán Viktor kultusza azon alapul, hogy úgymond „ő küldte haza a szovjet csapatokat 1989-ben, Nagy Imre újratemetésekor”. A kézfeltartást ajánló Orbán Balázs ezzel ment szembe, ami nemcsak bűn, hanem politikai hiba 1956 emlékezetével szemben. A miniszterelnök politikai igazgatója a Fidesz eredettörténetének egyik legfontosabb elemét hazudtolta meg.

Ebben az értelmezésben az aradi vértanúk áldozata is hiábavaló volt. Ha már visszakanyarodtunk a kiindulóponthoz: különbséget lehet-e tenni mártírok és áldozatok között?

A vértanú, a mártír eredetileg vallási fogalom. A nacionalizmusok korában a nemzeti mozgalmak vallási mintára szerveződtek, kellettek olyan vértanúk is, akik hitet tesznek a nemzet ügye mellett. Az aradi vérttanúk is mintegy megszentelték a nemzetet a fájdalmukkal, szenvedésükkel és halálukkal. Hozzáteszem: ahogyan vértanúkra, úgy minden nemzetnek szüksége van árulókra is. A levert negyvennyolcas forradalom után sokáig – megalapozatlanul – Görgei Artúr testesítette meg ezt a figurát „magyar Júdásként”. Ha viszont civil áldozatokról beszélünk, akkor ők a legtöbbször nem vértanúk. A Horthy-korszakban 1934-ben avatták fel a „nemzeti vértanúk emlékművét”, amit a Fidesz 2019-ben állított helyre a Kossuth térnél, Nagy Imre eltávolított szobra helyén. Az emlékmű történelemhamisító: a vörösterror áldozataira emlékezik, mégis 1918–19 szerepel rajta. Eredetileg Tisza István nevével kezdődött az áldozatok neveinek felsorolása, pedig 1918-ban, amikor meggyilkolták, nem volt vörösterror, hiszen csak hónapokkal később kiáltották ki a proletárdiktatúrát. Így a Károlyi Mihály-féle demokratikus kísérletet összemosták az 1919-es Tanácsköztársasággal. És mindenki a vörösterror áldozata-e, akit a kommünben meggyilkoltak? Nem. De a Horthy-korszakban olyan köztörvényes bűnözőt is közéjük soroltak, akit betörés közben lelőtt egy vörösőr, vagyis egy rendőr. Ez túlkapás, nem politikai terror. Más okokból, de azok a gazdák sem nevezhetők vértanúknak, akiket a Tanácsköztársaság idején felakasztottak, mert nem akarták átadni a terményeiket. Áldozatok, de nem vértanúk, hiszen bár „ellenforradalmárnak” állították be őket, csak anyagi érdekeiket követve szegültek szembe a rekviráló vörösökkel, nem „keresztény-nemzeti” elkötelezettségből. 1945 után meg arról vitatkoztak, hogy a vészkorszakban elpusztított magyar zsidók százezrei mártírok-e. De vértanú az, akinek van választási lehetősége, ő dönti el, hogy feláldozza az életét. Akit a származása miatt halálra ítélnek, annak, sajnos, nincs választása, ő áldozat.

Névjegy

Csunderlik Péter 1985-ben született Esztergomban. 2009-ben végzett a Mathias Corvinus Collegium modern kori történelem-Közép-Európa tanulmányok szakirányán, 2010-ben pedig az ELTE bölcsészkar történelem-levéltár szakán. 2016-ban védte meg disszertációját a Galilei Kör történetéről, azóta több könyvet írt. 2015-től a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársa, 2017-től az ELTE oktatója. Jelenleg a CEU Demokrácia Intézetének kutatója is, emellett a BBC History magazin szerkesztője. Szakterülete a baloldali radikális mozgalmak története és emlékezete. Az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíjasa. Hanák Péter-díjas történész.

És akkor utána ebből ekkora politikai ügyet csinálunk– fejtegette Kroó Zita a Pesti TV csütörtöki adásában.