Lángcsóvák törnek elő a földből és lávafolyamok izzanak Szurcsik József legújabb festményein a Godot Galériában. A művész szerint a világunk éppen átalakulóban van, a szétesés és a megújulás határán, melynek érzetét szeretné átadni a képein. – Az utóbbi időben úgy érzem, hogy a realitáshoz való hozzáállásunk jelentősen megváltozott. A közösségi médiában szerzett tapasztalok is visszahatnak az életünkre, mert a mindenfelől ránk ömlő információ szorongással tölti el az embert, ami úgy látszik, a huszonegyedik század első negyedében már természetes. A kérdés csak az, hogyan tudunk nap mint nap felkeni, elképzelni és tenni azért a valóságért, melyben jobb irányba terelhetnénk a dolgokat – mondta lapunknak az alkotó, aki szerint nem mindegy, mit hagyunk örökül a következő generációkra.
Szurcsik szerint a megoldást az jelenti, ha a figyelmünket magunk helyett másokra és a természetre fordítjuk, az életünket pedig az empátia és szeretet vezérelje, amit a Pax lucet (A béke felragyog) című képén is kifejez. Ezen a munkán a pusztaság felett a komor égbolton egy fényesen világító szívet látunk, mely megidézi a szakrális témájú képeket. A többi munkán viszont a tűz kapja a főszerepet különféle formában: hol lávafolyamként, hol tüzes meteorként, hol neonesőként. – A lángolás minden dolgok vége, de minden dolgok kezdete is lehet. A képeken a tűz nemcsak a pusztításról szól, hanem a megújulásról, az újrakezdésről is. Fel kell fognunk, hogy a tűz egy őselem, míg a természetben a mi beavatkozásunk nélkül is megtörténnek a dolgok – véli az alkotó.
Az új képek másrészt a romantikus tájképeket is megidézik, a tárlat címadó festménye például burjánzó fákat ábrázol idilli környezetben, mintha csak idősebb Markó Károly vagy a fia egy munkáját látnánk. – Már a korai, férfialakokat ábrázoló képeimen is fontos szerepet kapott a táji környezet, és már akkor törekedtem arra, hogy a klasszikus festményeket idézzem meg. Aztán az alakokat fokozatosan „kiszerveztem” a képekről, az új műveken így a figurák már mi magunk vagyunk, vagyis a nézők, akik szemlélik a pusztuló vagy újjászülető tájat. Ezeknek a műveknek viszont nincsen valóságalapjuk, egytől egyig fantáziaképek, elképzelt valóságok, melyek az én fejemből pattantak ki – mondja a művész, aki a képek elkészítésére nem sajnálja az időt. Egy alkonyi tájat ábrázoló képpárt például két éven át festett, míg a címadó művet tizennégy éven át 2010-től 2024-ig. – Ez a kép egyfolytában átalakult, egyes átfestéskor például a növényzet már naturálissá vált, amit viszont nem akartam. Én ugyanis nem fotórealista módon szeretnék festeni, hanem úgy, mint az impresszionisták, akiknek a tájképei szinte megmozdulnak.
Szurcsik kis méretű képein már antropomorf alakok is feltűnnek, mint az alkotó által teremtett Angelus nevű angyal, aki viszont nem az angyalok megszokott formájában tűnik fel, hanem szárnyak nélkül, koponyaálarcot viselve az arcán. Szurcsik szerint a figura az elmúlást jelképezi, aki megérinti az embert, de nem letargiába taszítja, hanem arra biztatja, hogy gondolja át az életét, és töltse annak minden percét örömmel, hiszen egyszer véget ér. – Noha a képeim első látásra sötétnek és borúsnak tűnnek, azok az életigenlésről és az élet szeretetéről szólnak. A világ sebeit be lehet gyógyítani, de ahhoz mindenkire szükség van. A gyűlöletet pedig el kell engedni, mert attól nem lesz jobb senkinek. Szeretni úgyis sokkal könnyebb, mint utálni – vallja az alkotó.
Infó: Szurcsik József: Elképzelt valóság. Kurátor: Sz. Molnár Erika. Godot Galéria (Budapest, XI., Bartók Béla út 11-13.) Megtekinthető október 5-ig
