Nem is olyan régen, úgy 15-20 éve, amikor még volt értelme DVD-k gyűjtésének, szenvedélyesen turkáltam, szinte naponta, mindenféle bolt lemezes polcain. És a győztes örömével emeltem le a filmremekek kiadványait. Ez is megvan, az enyém, bármikor megnézhetem! Nem volt belőlük sok, a piac nem rájuk épült, de azért lassan össze lehetett kaparni egy jó kis filmtárat.
Egyszer valamelyik könyvesbolt DVD-készletében kutakodtam, és hosszas böngészés után rábukkantam Truffaut Amerikai éjszakájára. Micsoda boldogság volt, ráadásul teljesen váratlan! Mellettem ott lépdelt kedves barátom, nő, irodalomtörténész, elismerő mosollyal reagált a diadalra, nézegette tovább a kínálatot, majd felsóhajtott: – Istenem, mennyi szemét!
Ördögök kerestetik
Könyvek között még ma is szívesen kotorászom. Nem is tudom, miért. Egyszerűen szeretem a könyvesboltok felvilágosult kultúrtemplom hangulatát. A szépirodalmi kínálat már kevéssé izgat, ami fontos számomra, és fitogtathatom vele műveltségemet, már rég ott a polcomon. Még egyetemista éveimben, a szocializmus idején hoztam össze a kánont követő gyűjteményt. Nem volt nehéz. Ma már csak olykor-olykor bővül, még ha fel is kelti valami az érdeklődésemet, vagy nagy a híre, inkább az e-book formát választom. A boltokban többnyire szakirodalmak körül botorkálok. Időnként fejembe veszem, hogy engem valami érdekel. Ilyen meg olyan történelem, a gazdaság, a politika vagy éppen a pszichológia. A nyelvkönyveket is állandóan nézegetem. Ideje lenne megtanulni németül. Vagy inkább olaszul? Alain Delon halála most éppen a francia felé tol. A háború óta az ukrán képes kisszótárral és társalgási zsebkönyvvel is sokat szemezek. De azért kifelé rápillantok a fikciós kínálatra is.
És sokszor felsóhajtanék: „Istenem, mennyi szemét!” Csak valahogy a könyvforma még a végeláthatatlan ponyvairodalomnak is kölcsönöz némi patinát.
Az utóbbi hónapokban egyik fiam rákapott az olvasásra. A legjobban őt lepte meg. Egyelőre a könnyebben emészthető, irodalmias bölcseleti értekezéseket kedveli. Gondoltam, itt a lehetőség a szépirodalom kóstoltatására is, csempésszük be az élvezeti szerek közé Dosztojevszkijt. Az ébredező közéleti érdeklődés miatt mondjuk az Ördögökkel. Nos, az első boltban egyáltalán nem találtam Dosztojevszkijt, a többiben vagy hasonló volt a helyzet, vagy előbukkant a Bűn és bűnhődés, esetleg a 2021-ben kiadott A Karamazov testvérek. És A félkegyelmű, a Megalázottak és megszomorítottak, az Ördögök? Aztán eszembe jutott, túl ósdi már az én Elveszett illúziókom, kezembe nem venném, cseréljük le. Nem találtam. Eszembe jutott még pár klasszikus címe. Talán egy köszönt vissza a polcokról.
Nem, nem akarom kongatni a vészharangot. Nincs vége a kultúrának, irodalmi örökségének.
És ha az ember kicsit megvakarja a fejét, lát maga előtt új klasszikus világirodalmi kiadványokat. Még akkor is, ha nem számítja ide a Diákkönyvtár kínálatát. Jane Austen, Emily és Charlotte Brontë remekei szinte mindig elérhetők, de volt itt szép Thomas Mann és Hermann Hesse, Magvető Remekírók sorozat is, impozáns, minden igényt kielégítő Faust és Isteni színjáték feltámadás Márton László, illetve Nádasdy Ádám fordításában, mostanában pedig éppen Tolsztojt portalanította Gy. Horváth László magyar szövegeivel a 21. Század és az Európa Kiadó gyönyörű kötetekben (Háború és béke, Feltámadás, Anna Karenyina). Van ténykedés ebben az irányban is. Csak hát a világirodalom kincsestára elég nagy. És az emberben néhány gyémántot látva önkéntelenül is felmerül a kérdés: Hol van Vergilius, Balzac, Byron, Puskin, Turgenyev, Csehov, Proust… Ki tudja, meddig folytathatnánk a sort.
Irodalmi csipegető
A lakóhelyem közelében van egy antikvár könyveket árusító hely. Lakókocsiból alakították ki. Nem szeretek régi papírokat fogdosni, de egyik nap ránéztem a kínálatra. Azóta inkább ott forgolódom, nem könyvesboltokban. Nem, nincs meg minden, annak a töredéke sem, de azért megtelt remekművekkel a látóterem. Az utcán. Megállók, boltok, fák, ide-oda igyekvő emberek között.
A művészet, a kultúra eleven aurája csapott meg, újra felpezsdült a véremben. Kezdődött is a lapozgatás, olvasgatás, szép szövegek csipegetése innen-onnan.
Nem éreztem az időt, hogy a dohos múltba süppedek. A könyvek külsejéből is egyfajta frissesség áradt. Világos volt, hogy innen valamit haza kell vinni. Ibsen „ajánlására” XIX. századi dán klasszikust, J. P. Jacobsent választottam. A Marie Grubbe és a Niels Lyhne. Egy kötetben. Az Európa egykori Világirodalom klasszikusainak Új sorozatából. Ugye, még sokan emlékeznek. Kecses, puritán formátum, kép nélküli, színekben eltérő fedőlap, műanyag borító. 1980-as évek. A könyvjelző-ismertetőn a sorozat eddig megjelent kötetei: görög költők, szanszkrit elbeszélések, Brontë, Ivo Andrić, Dante, Thackeray, Gogol, Stendhal, német elbeszélők, Platón, Flaubert, Fielding, Balzac, Strindberg, Goncsarov… és még sokan „mások”. Előkészületben: Aiszkhülosz, Thomas Mann, Walter Scott… Vetek még egy pillantást a kis antikvár kínálatra, majd otthon a könyvespolcomon díszelgő klasszikus irodalomra. Szinte az egész húsz év, a ’70-es, ’80-as évek állami könyvkiadásának terméke.
Lehet persze mondani, hogy ez egy letűnt kor kultúraszemlélete, ma már nem sokat lehet kezdeni vele, más lett az élet szerkezete, dinamikája, mentalitása. Rendben van. De akkor miért tanítjuk? Miért verjük nyolc éven át a gyerekek, fiatalok fejébe ezt a kultúrát? Miért kérjük számon rajtuk többtucatnyi klasszikus író életrajzát, jelentőségét, stílusának, szellemiségének sajátosságait? Mert hiába érheti bírálat a Nemzeti alaptanterv egyes hangsúlyait, alapjában ez történik, évszázados kánont követve. Csak mire jó, ha a tanult tartalom kiszivárog a mindennapokból? Ha könyvtárba kell menni érte. Vagy levadászni valahonnan az internetről, többnyire pdf-ben. Mert a klasszikusok magyarországi e-book-kiadása nagyon döcörög.
Kulturális értékekről, irodalmi örökségről tudomást szerezni mit sem ér, ha nincs ott a mindennapokban. Ha nem érezzük éteri jelenlétét. Ha hiába kattan be váratlanul, valamiért, hogy hú, most olyanom van, hogy szívesen elolvasnám a Don Quijotét, ha a harmadik könyvesboltban és e-bookban sem szerezhető meg. És itt nem csak a könyvkiadás hiányosságairól van szó. A kultúra terjesztése, beépítése az élettérbe nagyon komplex feladat. Mondhatnánk, megvan a maga marketingje. Már nem mindegy az sem, milyen egy könyvesbolt. Beemel egy szellemi közegbe, vagy csak nyomtatott árukat kínál. Sajnos, ma inkább külföldön tapasztalhatjuk, milyen jó, ha van benne egy klasszikus szekció, ahonnan hívogatón néznek ránk a nagy nevek. De ennél persze jóval fontosabb a média szerepe. Ha rendszeresen készülnek korszerű televíziós adaptációk, ha vannak oldott hangulatú művészeti, irodalmi beszélgetőműsorok. Ha a kultúrát nem lehet kikerülni, és bármikor kapcsolódhatunk is hozzá. Talán ráérezve szépségeire, örömére.
Haszontalanok
A piac még sokáig nem lesz érdekelt egy ilyen közeg kialakításában. Az államra hárul a feladat, hogy tegyen valamit ennek érdekében. Nem mondom, hogy máshol maximálisan megerőlteti magát, de nálunk mintha egyre inkább magára hagyná a kulturális területet, és feladná a közművelést. Nem feltétlenül támogatási összegekről van szó. Sokkal inkább esetlegességről, koncepciótlanságról. Az irodalomoktatásnak, az irodalmi ismeretnek semmi értelme, ha nincs mögötte irodalmi világ. Nem ínyenceknek, hanem az egész társadalomnak. Minden lehetséges csatornán elérhetővé kell tenni az iskolai tananyagban tárgyalt szerzőket, műveket, meg persze a teljesebb művészeti örökséget.
És minél több lehetőséget kell adni, hogy szó essen róluk a nyilvánosságban. Mindez átgondolt kultúrpolitikai elképzelést igényel, amelynek nyomát sem látjuk.
Akár át is lehet alakítani mindent. Magát a kánont is beleértve. Biztos jobban törekedni kell arra az oktatásban, hogy az irodalommal való találkozás jobban kapcsolódjon az adott életkorhoz, a jelenhez. Nem fontos ragaszkodni mereven a linearitáshoz sem. Tudjuk, hogy a pedagógustársadalom tele van elképzelésekkel. Mint ahogy a kulturális média is. De a jelenlegi kormány teljesen alkalmatlannak tűnik egy ilyen feladatra. Négyévenként kierőszakolja hatalmon maradását, de képtelen kidolgozni és végigvinni egy hosszú, választási ciklusokon átívelő programot. Főleg, ha az elitnek nincs elég anyagi haszna belőle.
