Sanci néni maga jelentkezett a történetével. Ki kellett beszélnie, mert nem hagyta nyugodni a felkavaró tapasztalás. A nevét érthető okból nem vállalta: ki tudja, hány jóravaló harangozó, párttagkönyves publicista és milliárdos hadügyminiszter van még ott, ahonnan a harcias templomszolgát szalasztották. Bevallja derekasan, fél. Érdemtelen szócsatákat sem volna kedve megvívni már ennyi idősen, nemhogy egyéb kakaskodást. Sokat látott már életében, de sistergő gyűlölettel még sosem találta szemben magát.
– Annyira azért nem csodálkozom, hogy ide vezetett a hosszú évek nemzeti hergelése, de azért más volt szemtől szemben megtapasztalni a következményeit – meséli Sanci néni. – Sosem álltam ki egyetlen párt mellett sem, és az ívek gyűjtésekor sem gondoltam, hogy pártpolitizálnék. Ez egyébként mindenkinek a magánügye, egészen addig, amíg közszereplő nem lesz, és zászlót nem lobogtat egy pártrendezvényen. De az sem tilos.
Én azonban egy civil kezdeményezést támogattam: a szemforgató, butuska, mégis közpénzmilliárdokat emésztő nemzeti konzultáció költségeit egészen biztosan tisztességesebb dolgokra is lehetett volna költeni.
Az oktatásügyért évek óta kiálló tanárok és diákokra teszem azt, akik ezúttal is többet érdemeltek volna egy szuverenistának hazudott békepárti hablatyolásnál.
