Mint remélhetően ismeretes, alapvetően egy férfi monológja az írás, aki egy vonatút során elmeséli, hogyan, és szerinte miért ölte meg feleségét. A mű olyan élesen veszi górcső alá több aspektusból a házasság intézményét, a férfi-nő viszonyt a társadalomban és a nemiséget, hogy nem csoda, ha valóságos bestsellerré vált a túl népesnek azért nem mondható olvasóközönség körében. Merész hangütése miatt sokáig megjelentetése is kérdéses volt, az írónak III. Sándor cártól kellett kikönyörögnie az engedélyezést. Tolsztoj érezte, kényes témához nyúlt, ezért úgy döntött, utószót ír a kisregényhez, amelyben kifejti, mi is volt pontosan a szándéka. Olvasói levelek is erre ösztönözték. A megszületett értekezésben öt pontban foglalta össze nézeteit. 1. Károsnak tartja, hogy a kor egyre elnézőbb a házasságon kívüli nemi kapcsolatokkal, igazolni próbálja a férfiak kicsapongásait, nem ösztönöz önmegtartóztatásra. 2. Nem tudja elfogadni, hogy a testi szerelem felmagasztalásával mindennaposság vált a házastársi hűtlenség. 3. Szerinte igen aggasztó, hogy a testiség kultiválása teherré változtatja a gyerekek születését, és az orvostudomány fogamzásgátló eljárásokkal segíti ezt a tendenciát. 4. Mindez károsan hat a gyereknevelésre. 5. A testi kapcsolat magasztalása arra ösztönzi a férfiakat és nőket, hogy minden eszközzel kívánatossá tegyék magukat, elfordítva őket a hasznos társadalmi tevékenységektől, az élet értelmének keresésétől, Isten szolgálatától.
Szerencsére nem előszóról van szó. Mert ezeket a konzervatív gondolatokat olvasva én biztos visszahajítanám a könyvet a polcra, csalódottságomban kételyeket szórva Tolsztoj nagyságára. De azok se tegyék ezt, akik véletlenül a mű előtt ismerkedtek meg ezzel a szöveggel. Olvassák el a Kreutzer-szonátát! A műélvezet ráébreszthet arra is, hogy a jelentős művészeket az alkotás folyamatában nem a téziseik vezetik, hanem az igazság keresésének reménytelen fénye. Drámai történetének elmesélése során a főhős, Pozdnisev érinti ugyan a tolsztoji tételeket, de vívódása, bűntudata összetett témakörökké árnyalja őket, amiből olyan szikrázóan merész, őszinte, problémafeltáró szöveg kerekedik ki, hogy máig hivatkozhat rá a pszichológia vagy éppen a gender-kutatás.
Akik nem szeretnek olvasni, de kényesek a műveltségükre, előnyös helyzetben vannak. Nem bosszanthatják fel magukat az utószóval, viszont rendelkezésükre állnak filmadaptációk, amelyekkel kielégíthetik a mű iránti érdeklődésüket. Közülük most egy hazai, 1987-es, Zsurzs Éva rendezte tévés változatra hívnám fel a figyelmet, amely pillanatnyilag a videa.hu-n érhető el. Több tucatnyi társához hasonlóan inkább közművelődési produktumnak nevezném. Nincsenek benne megkapó képi megoldások, bár a kiváló rendezőnő egyéb munkáit ismerve meglepő, hogy a szerkezet is zörög kissé. De nem számít, mert a tolsztoji szöveg magabiztosan viszi előre a szerelvényt. Már csak azért is, mert sikerült színészt találni, aki úgy mondja el, hogy átragad ránk a mű szellemi izgalma, és nem zavarnak a történet egyes epizódjait kényszeredett illusztrációval megelevenítő képsorok sem. A varázslatosan gyötrődő mesélő nem más, mint Kozák András. A magyar film egyik legsajátosabb, legeredetibb ikonja. Megunhatatlanul zamatos színészegyénisége egy nagyon érdekes típust teremtett élővé kultúránkban. Nem egy újabb erőteljes, népi gyökerű intellektuális hős(szerelmes)t. Hanem az egyszerűnek, mindennapinak nevezett embert emelte szokatlan magasságokba. A csendes, alkalmazkodó átlagpolgárt. Akiben váratlanul megcsillan szellemi mélység, érzelmi kifinomultság. Elképesztő természetességgel, a szolgálatra kész nyugalom hangján jelezve, hogy mindannyian képesek vagyunk reflektálni az életünkre, kínlódunk vele, töprengünk rajta, és ha mindez olykor felszínre emelkedik, egy beszélgetés vagy akár egy indulatos reagálás erejéig, becsöppenünk a legnagyobb, legérzékenyebb gondolkodók közé. Mindenkiben ott lüktet a maga teljességében az emberi természet. Kozák András figurái minden harsány gesztus, minden lázadó, fensőbbséges póz nélkül teremtik meg és képviselik az emberi méltóságot. Akkor is, ha bűn tapad hozzájuk.
Kozák egyéniségétől felparázslik a tévéjáték, és visz Tolsztoj felé. Majd őt is elfeledteti, és ottmarad előttünk a maga drámájával, a körülötte szikrázó ezernyi gondolatmorzsával. A magunk drámájával és a körülötte folyamatosan kavargó, olykor őrült tudatrezgésekkel, érzelmekkel. Családi élet gyötrelmeiről, a testiség taszítóan elbűvölő izgalmáról, a féltékenység rejtélyes, gyilkos hipnózisáról. Morális fogódzók kereséséről, amelyek rendet teremthetnek ebben a szeretet-gyűlölet sodródásban. És ha férfiak vagyunk, kisóhajthassuk: Nem rendelhetjük magunk alá a nőket!
