Kulcsos gyerek voltam, de igazából soha nem csellengtem, nem is csavarogtam, nem igazán lógtam ki az átlagos kisvárosi élet dobozából, mégis úgy éreztem, hogy a dalok minden egyes sora nekem szól, az én érzéseimet fejezi ki. Pedig az én szempontomból nézve a hetvenes-nyolcvanas évek miskolci „acélváros” miliője igazából romantikusnak tűnt, mintsem valós élettapasztalatnak. Azt viszont megéreztem – s talán ez lehet a titok nyitja –, hogy őszinteség fűti a dalokat, így aztán nekem is lett hitem a megálmodott város kapuja és magas falai előtt. Ha kicsit furcsának is tartottam a bajuszos, kezeslábasban éneklő, titkos energiákkal fűtött énekest, de ittam a szavait.
Igazából a későbbi, slágeresebb, felpuhultabb új-Edda szövegvilága már jobban közelített az én életemhez, érettségi táján például teljes erőbedobással énekeltük, hogy mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet, hiszen az épp meg-, vagy kinyíló világhoz ehhez hasonló hajtóerő és önbizalom passzolt. De igazából két lemezzel korábban az Eddától tanulgattuk a szerelmet, az Éjjel érkezem volt az alapvetés, amit átszellemült arccal, behunyt szemmel énekeltünk az osztálykirándulásról hazafelé tartva a fémszagú vonat folyosóján, bár még szinte semmit nem tudtunk az őstől örökölt tűzről, amivel át kell ölelni a szerelem tárgyát. A dalok viszont meg tudtak győzni arról, hogy nem is kell, a test majd idejében tudni fogja a dolgát.
1990-ben a zilahi sportcsarnokban láttam őket először élőben, Szatmárról vittek át minket busszal és hoztak is vissza minket, az akkori, fiatalos helyi RMDSZ-nek még erre is volt energiája. Ez volt életem első igazi rockkoncertje, és teljesen elvarázsolt. Azt hiszem, akkor, tizennyolc évesen fogadtam örök hűséget, és meg voltam győződve róla, hogy életem végéig eddás leszek.
Azóta elrepült néhány évtized, a bajusz lekopott az énekesről, többször is elvitték és visszahozták az ufók, és én már egyre kevésbé tudtam komolyan venni fiatalkori énem bálványait. Pedig szerettem volna, hiszen úgy éreztem, bennem még megvan az őszinteségnek az a tüze, amely őket is fűtötte egykoron. De nem ő volt az egyetlen rockbálvány, akinek nem tett jót az öregség patinája. Ma is kissé keserűen nézem azokat, akiktől a lázadást tanultam, a mindenkori hatalom (legyen az bármilyen természetű) és önkény elutasítását, nevetségessé tételét. Az ellenállásnak ma már tényleg csak melankóliája van, az ereje kifulladt. Hiszen mivé lett a nemzet csótánya és vele a többiek? Hová tűnt a kritika, a kiállás ereje, az önazonosság? Csak nyomokban. Vagy inkább: romokban… És most itt nem az a baj, hogy eltávolodtunk volna világnézetileg, hanem hogy a dörgölőzés különféle fokozatait látom az egykori fenegyerekektől, akik épp azt képviselték kellő zajjal, hogy hatalommal nem kötünk kompromisszumot. Legfeljebb akkor, ha utána össze tudunk nevetni a háta mögött. Azt hiszem, leginkább ez a hát mögötti összenevetés hiányzik a legjobban.
Onnan jut mindez eszembe, hogy a minap Dusival kimentünk a Tabánba megnézni az ötvenéves Eddát. A gyereknek ez volt élete második rockkoncertje (az elsőséget Billy Idol szerezte meg), viszont most énekelhette teli tüdőből a Retro Rádióból ismert dalokat. Vagy azokat, amelyeket mi hallgattattunk meg vele, hiszen a nejem is az Eddán volt először a rock sűrűjében. A nagyon is kerek születésnap alkalmával számos régi dalt is előadtak, és nem tagadom, olykor a sírás kerülgetett: mintha a saját ifjúságom fakadt volna dalra a színpadon. Soha így nem érintett meg még a klasszikussá érett sor: „Új filmeket adnak a régi mozikban”. Máskor viszont szinte be kellett fognom a fülét, hogy ne jusson el hozzá a dalok közötti felkonferáló szöveg. Mert persze lehet cikizni a „megőrült világot”, a szakállas nőket és rúzsos férfiakat, mi viszont úgy gondoljuk Dusival, hogy mindenki úgy éli meg a maga boldogságát, ahogy szeretné, és jó, ha ebben más nem korlátozza. Mint ahogy azt is másként látjuk, hogy a Kárpát-medencében csak mi, magyarok lennénk a béke őrzői és akarói, és hogy csak a „főnök” képes ezen ügyködni Washingtonban és Kínában. De hát olyan furcsa érzés, hogy ennek az egykori bajuszos, kezeslábasos embernek kellene megmagyarázni, hogy ki az agresszor? És az agresszor elítélése, az ellene való munkálkodás még nem jelenti azt, hogy bárki is a háború pártján állna?
Mintha kettészakadtam volna. A régi énem ugrált és énekelt, ünnepelte egykori önmagát, a lázadásba beleszerelmesedő kamaszt, a másik pedig tamáskodva, a fejét csóválva állapította meg, hogy „hamisnak hallom a régi dallamot”. Mihez kezdjünk a régi bálványainkkal és ideáinkkal, amelyek cseppet sem akarnak öregedni bennünk, szemben az egyre erőtlenebbé válókkal idekint? Melyikkel egyezkedjünk? Hova lett az álombéli világ? Csak a falak tűnnek egyre magasabbaknak…
