Pécsett végigjátszotta a világ- és a magyar drámairodalmat, ott is ünnepelték sokan. 52 évesen mert váltani, a Budapesti Kamaraszínházba szerződni. A televízióban vállalt szerepléseivel hamar országosan ismert, és közszeretetnek örvendő művésszé vált.
2017-ben megvonta magát tőlünk. Az Aranytó című produkcióval, Benedek Miklós parádés partnereként, elbúcsúzott a budapesti publikumtól. Azt mondta, elég volt, fáradt, 59 éve van a deszkákon, a színház elrabolta őt az élettől, pihenni akar, koncertre járni, amit annyira szeret, élvezni a pécsi, kertes házát, olvasni az ott felhalmozott könyveket. Jó, azért Pécsett rögvest szerepet vállalt egy helyes bulvárvígjátékban, aztán hébe-hóba mást is. Amikor hatvan éve volt színpadon – mert 18 évesen már fellépett, a gyakorlatban tanulta meg ragyogóan a szakmát –, a Belvárosi Színházban meghitt, de hozzá méltóan temérdek humorral teli gálaestet szerveztek a tiszteletére. Ő pedig ült a nézőtér szélén, időnként meg is szólalt, megrendült vagy éppen örömteli arcát kivetítve láttuk. Néha eltörött a mécses, vagy éppen hatalmasakat nevetett, amikor újabb és újabb kollégája érkezett a színpadra, és valami produkcióval rukkolt elő ajándékként. Az este végén csak felment az ünnepelt is a színpadra, és zenekíséret nélkül, spontánul énekelve volt fájdalmas, megható.
A Cigánykerék című musicalben láttam először Pécsett. Energiabomba volt, és merészen, élvezetesen harsány. Olyan színésznőt játszott, akinek az arcán már gyülekeznek a ráncok, és emiatt persze kiborul. De mer tükörbe nézni. „Hazudott a tükör, sírt egy kicsit, szebbet mutatott, mint tegnap délután”, énekelte nagy elánnal, iszonyatos elkeseredéssel, de közben a rá oly jellemző kesernyés öniróniával is. Az úgynevezett Karrier dal valóságos szerelmi vallomás a színházról, ám benne van az is, hogy szinte mindent kiszív a művelőiből. Temérdek lemondással is jár, például lefelé fittyedt szájjal énekelt a meg nem született gyerekekről, miközben ragyogott, eljátszotta a csillogó sztárt, a színészet himnuszaként is zengte a dalt. Harsánysága csipetnyit sem volt ízléstelen, inkább vérbőséget jelentett, minden baj ellenére életszeretetet, az élet mohó habzsolását.
Országosan még nem ismert, vidéki színésznőként találkoztam vele. Kezdőként egy órás rádióműsort készítettem a pécsi teátrumról. Fikarcnyi sztárallűr sem volt benne, erre később sem sikerült szert tennie. Hiszen maga a megtestesült keresetlenség, természetesség, tán ez színészetének a lényege. Árad belőle az őszinteség. Civilben is ilyen. Jóval később az élő tévéműsorban csak bámultam, milyen őszintén beszélt nekem arról is, hogy megtámadta a gyilkos kór. Nem kertelt, nem lacafacázott, pillanatig sem éreztem, hogy ezt a témát jobb nem szóba hozni, mint ahogy többek esetében eszembe sem jut ilyesmire rákérdezni.
De az ő nyíltsága lefegyverző! Soha nem akarta megspórolni magának a fájdalmat. Valószínűleg ezért is lett annyira nagy színész. El tudta határozni, hogy megmérkőzik a gyilkos kórral, ha fáj, hát fáj. És állta a sarat. Úgy állta, hogy nem keményedett meg tőle a lelke, közvetlen maradt, bár bizonyos magányosságot gyakran éreztem rajta.
Az általam kimondottan szeretett színpadi harsánysága mellé rendszerint társult valami az úrinőből, és ezt a kettősséget kamatoztatni is tudta. Gondoljunk például arra, hogy Örkény remekművének, a Macskajátéknak a főhősnője, Orbán Béláné, fiatal korában igencsak úrilány volt, aztán a kelet-európai viszonyok között lett tejcsarnokos nővel kiabáló, félretaposott papucsban császkáló, lepukkant, de mégis energikus, idős özvegyasszony. Az ilyen összetett szerep áll jól neki! De a nem összetett szereppel sem áll hadilábon. A hölgy fecseg és nyomoz című habkönnyű, kedvesen csacska krimivígjátékban, a Játékszínben, ő volt a be nem álló szájú, minden lében kanál, idős titkárnő. Aki olyan dolgokat lát meg, amiket nem kéne, ettől életveszélybe kerül, de azért csak szaglászik tovább. Remek partnerek voltak Gálvölgyi Jánossal, aki a fenemód megfázott, állandóan prüszkölő felügyelőt adta. Nem igényel elmélyülést ez a szerep. Ám hatalmas színpadi tapasztalatot, a poénok biztos elhelyezését, laza játékosságot, és azt, hogy a bogaras, tulajdonképpen elviselhetetlen öreg hölgyet, kapásból megszeresse a közönség, igen. És Vári mindezt tudja is. Nem elitiskolákban kupálták ki, vagy netán rontották el. Őt rögtön, harsogóan fiatalon dobták a mély vízbe, jó előadásokba, rosszakba, a saját bőrén tapasztalhatott meg mindent.
Állóképessége legendás. Egyszer láttam úgy istenigazából megroggyanni. Amikor be sem engedték fejezni az évadot a Budapesti Kamaraszínházban, ami a fővárosban szakmai otthonává lett. Ott voltam, amikor a társulati ülésen, egy totális érzéketlenséget tanúsító, zsebre dugott kezű hivatalnok úgymond tájékoztatást adott arról, hogy ugyan már miért vontak meg a színháztól annyi támogatást, hogy ezzel lehetetlenné tették. Ekkor Éva felpattant a székéből, és sértetten, haragosan, vagányul, de látható megrendüléssel, nekiszegezte a kérdést ennek az embernek, hogy „akkor holnap már be se jöjjek”!? Érdemi választ nem kapott, ahogy mások sem, laufot viszont igen, néhány hónapig még játszhattak. Végül olyan hirtelen zárták be a színházat, hogy el sem tudtak búcsúzni a közönségüktől.
Orlai Tibor nagy empátiával segédkezet nyújtott magánszínházában, a megrendítő monodráma, a Rose, tovább élt Vári hideglelősen szép alakításában. És a Piaf-dalok is tovább szóltak a Belvárosi Színházban. Edith Piaf Vári emblematikus szerepévé vált, egész habitusa, lefegyverző őszintesége, mélyen érző lénye rokon vele. Ugyancsak fergetegesek voltak Kulka Jánossal, a Hat hét, hat táncban, aminek hosszú-hosszú sikerszériája még korábban, a darab játszási jogának megszűnése miatt szakadt meg. Színészi mindenevő volt. Tragédiát, komédiát, groteszket, operettet, musicalt egyaránt játszott.
Utoljára színpadon akkor láttam, amikor az általa annyira kedvelt, még Vincze János vezette Pécsi Harmadik Színház a Játékszínben vendégszerepelt Schwajda György A szent család című darabjával. Szerencsétlen, elhagyatott öregasszonyt formált meg, aki, bár négy gyermeke van, mégis magányos, mert meglehetősen nehéz a természete, olykor egyenesen szörnyeteg. Vári ereje teljében volt, brillírozott, elképesztő hangulatváltásokat produkált, az egyik pillanatban tragikus volt, a másikban komikus, de akár ötvözni is tudta az egészen végletes hangulatokat is. Kossuth-díjas, nagy színész, szeretni való ember. De jó lenne még színpadon látni!!! Tán majd a 85. születésnapján, egy testre szabott, nehezen visszautasítható jutalomjátékban.
