A vakációban a közös nyaralásokat szerettem a legjobban. Igazából ezt is a diktatúrának köszönhetem, mert ha tisztes polgári életet éltünk volna valahol a középosztály közepén, akkor az egész terv már ott megfeneklett volna, hogy ki hova akar menni. Egymás ellen küzdött volna a görög, az olasz és a spanyol tengerpart, nyilván valaki bedobta volna a török és horvát opciót is, aminek előreláthatóan az lett volna a vége, hogy mindenki megoldja magában – kicsit dohogva a többiekre – a nyarat. De a választások nélküli ország élen járt a közösségteremtésben, így mi is a közeli bányatóhoz mentünk ki pár napra a családi barátokkal.
Ennek egyetlen árnyoldala volt csupán, hogy minden gyereknek hirtelen négy apja és négy anyja lett, mert a szülők vélhetően megállapodtak abban, hogy mindenki nevelheti a másét. Persze csakhamar rájöttünk, hogy ki a leggyengébb láncszem, kivel érdemes alkudni a fürdést vagy a hajókázást illetően, és kit érdemes elkerülni, mert eleve szigorúbb. A szabályok őre volt például Zsuzsi néni, aki pedagógusként mosolyogva húzta meg olykor a gyeplőt, így még vitatkozni se nagyon lehetett vele. Folyton a saját józan eszünket hívta elő, mert egy okos gyerek csak nem megy be mezítláb a sáros erdőbe, nézett ránk a fejét csóválva. Erre pedig már nehéz lett volna rávágni az igazságot, hogy dehogynem!
Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy Duska is megtapasztaljon valami hasonlót. Kicsiben kezdtük; az osztálytársa szüleivel, Attiláékkal ugrottunk le Szigligetre, egy jó nagy házba, melynek alsó részét mi, a felsőbb részét ők foglalták el. Három gyerek, négy pihenni vágyó, ám nevelésre kész szülő, és egy kutya, aki korban épp a legkisebb kislány szintjén állt. Akár fergeteges komédia is kisülhetett volna ebből, ami igazából csak akkor jó, ha mások kínlódását nézzük popcornnal a kezünkben, és nem a miénket menedzseljük lila fejjel. De most is az volt jó, ami korábban. Az apró, közös élmények, amelyek talán a naplóba se kerülnének bele (már ha írnék), és elmesélve is jelentéktelenek, megélve viszont mégis úgy csillognak, mint egy hegyi patakban a kavicsok. Amikor hét emberre sütöttem palacsintát, amikor elkelt a strand utánra időzített lángos (nehogy már a büféseket hizlaljuk fel), és olyan lett, mint a szerényebb cipőtalp, amikor Attiláék nagyszülei is megjelentek (plusz négy ember), és amolyan olaszos hangzavarral fogyasztottuk el a legnagyobb lábosban főzött paprikás krumplit, minden étkek fejedelmét.
Ma már sokkal nyitottabb vagyok az idősebbek történeteire, mint gyerekként a saját családomban, az sem zavar, ha valaki „nem jól” mondja el, ha kicsit követhetetlen, sok a hordalék. Egy ember élete (főként ha a XX. század viszontagságait köti össze) akkor is kész regény, ha Kassák Lajosként adja elő és csak úgy repkednek közben a nikkel szamovárok. Egyszerűen ki kell hallani belőle az élet lüktetését, az örömöket és kétségbeeséseket, a sors humorát, ami átsegítette őket a felfoghatatlan helyzeteken. Vajon hány ilyen regény tűnik el nyomtalanul minden nap, mert nem volt senki, aki időben meghallgassa? Pedig ezeknek a lapjain kezdődnek a mi regényeink is, olykor láthatatlanul, mégis jó előre meghatározva néhány fordulatot, amit különben véletlennek gondolnánk. Az ő döntéseik vernek visszhangot a bizonytalan vagy biztos lépéseinkben, olyannyira, hogy ma már egész tudományág vizsgálja a transzgenerációs traumák hatásait. De miért ne körvonalaznák ugyanígy az életünket az örömök és a sikerek, a transzgenerációs túlélési technikák is?
Nem tudom, hogy Duska életét hogyan írják majd tovább azok a csendes, örömteli percek, amelyek a szigligeti kikötőben értek reggelente. Bella biológiai órája ugyanis a nyaraláskor is pontosan járt, nem lehetett sem megvesztegetni, sem átállítani, vagyis biztos korai kelést jelentett, és egy nagy sétát a fényben úszó partok felé. Ilyenkor nincs ember, akit ne varázsolna el a Balaton. Gyerekként nyűgözött le talán így, amikor jobbára a magyar tenger jelentette a vágyott külföldet és utazást, aztán hosszú ideig elhomályosították a világ csodái és igazi tengerpartjai. De most itt vagyunk újra, nézzük Bellával az elérhetetlen sirályokat és a még elérhetetlenebb halakat, próbáljuk megfejteni a vízen játszó fényjátékot, Isten szelíd tűzijátékát. És igen: elégedettek vagyunk. Tán még jobban éreznénk magunkat, ha az árak nem idéznék meg a bécsi belvárost, de azt mégsem hagyhatjuk, hogy az ennyire profán tönkretegye a privát szentségünket. Mintha valaki belefingana a tömjénfüstbe.
Aztán közösen, egy laptop köré gyűlve megnéztük az olimpia megnyitóját is. Bevallom, sokkal jobban izgatott minket, hogy megfejtsük, ki lehet a Párizs háztetőin ugráló lidérc (ahogy magunkban elneveztük a titokzatos alakot), mint a szakállas nő és társai. Miközben a keresztény otthonokban más fantomokkal küzdöttek, a gyerekeink szépen belealudtak a sokszínűségbe. Mert ami természetes a harsánysága ellenére is, az elringat, ahelyett hogy csontig felzaklatna. Lehet, hogy a Balaton szelíd fényei és Párizs bulis orgiája valahol mégiscsak összeér?
