Davies a nappaliban, édesanyja zongoráján komponálta a korántsem billentyűs szerzeménynek tetsző számot, majd kétszáz fontot kölcsön kért a stúdióköltségekre, hogy az együttes másodszor is felvehesse a dalt. Ez azért is volt fontos, mert Kinks-körökben stresszhelyzet alakult ki: attól kellett tartani, ha a harmadik esélyt is eljátssza a csapat az első két kislemez sikertelensége után, akkor a kiadó, fájdalom, megválik a zenekartól. Ray Davies keserűen említette: „Egyetlen »erényünket« értékelik, a hiányosságainkat. Igaz, így mindenki megtalálhatja magát bennünk.”
Ehhez képest a You Really Got Me Nagy-Britanniában négy héten belül listavezető, az Egyesült Államokban – ahol szeptemberben adták ki – novemberben hetedik lett. Kész volt a világszám. Pedig az első rögzítés idején a Kinksnek nem volt dobosa, így Shel Talmy producer a session zenész Bobby Grahamet hívta el „püfölni”. A második felvétel alkalmával Avory már a bandához tartozott, de Talmy úgy látta, nem eléggé ütős, ezért az új dobos tamburázott.
A stúdióban ott volt Jimmy Page, a Yardbirds és a Led Zeppelin későbbi virtuóza is, sőt elterjedt, hogy a lemezen ő gitározott. Aztán 1972-ben kiábrándította a szenzációt szimatolókat: „Nem csináltam szinte semmit – tudatta –, mert Ray nem örült a jelenlétemnek, miként a többiek sem.”
A mérföldkőnek Page beugrása nélkül is olyan hatása volt, hogy a Who első kislemezén – amelynek producereként szintén Talmyt jegyezték – az I Can't Explain hangzását a You Really Got Me határozta meg. Utóbb többen úgy vélték, a Kinks ezzel a számmal a Black Sabbath és Led Zeppelin előfutárának tekinthető. Nem csoda, ha a másodszori próbálkozást Ray Davies így idézte fel: „Már, amikor elhagytam a stúdiót, remekül éreztem magam. Azt mondtam, soha nem többé nem írok még egy ilyen dalt. Ezt aztán be is tartottam.”
A zenekarnak mindösszesen három listavezető száma volt, a You Really Got Me-n kívül a Tired of Waiting for You (szintén 1964-ben), valamint a Sunny Afternoon (1966-ban). Második helyre került az All Day and All of the Night (1964), a Waterloo Sunset (1967), a Lola (1970), harmadikra a Death of a Clown, az Autumn Almanac (mindkettő 1967), negyedikre a Dedicated Follower of Fashion (1965).
Hatvannégyben kiváltképp nehéz volt a topra emelkedni, ez csak olyan klasszikusokkal sikerült, mint a Glad All Over a Dave Clark Five-tól; a Needles and Pins a Searcherstől; a Little Children Billy J. Kramertől és Orbán Viktor alighanem legkedvesebb zenekarától, a Dakotáktól; a Can’t Buy Me Love, az A Hard Day’s Night és az I Feel Fine a Beatlestől; az Oh Pretty Woman Roy Orbisontól; a The House of the Rising Sun az Animalstől; az It’s All Over Now és a Little Red Rooster a Rolling Stonestól; a Do Wah Diddy Manfred Manntől és zenekarától; az I’m into Something Good a Herman’s Hermitstől; a Baby Love a Supremestól.
Majd a kaliforniai Van Halen 1978-ban a You Really Got Me-t nyomta bemutatkozó kislemezén. Az se volt semmi. Eddie van Halen ekképpen emlékezett: „Amikor valamelyik adón éjjel kettőkor meghallottam a dalunkat, felkeltettem a szüleimet, hogy anyu, apu, benne vagyunk a rádióban!”
Ray Davies pedig 2010-ben összetrombitált néhány nagyágyút, és See My Friends címmel kiadta azt a tizenöt Kinks-számot tartalmazó albumot, amelyen Jackson Browne, Jon Bon Jovi, a Metallica, Bruce Springsteen vagy a svéd Mando Diao énekelte a régi nótákat.
Ezek közül az első és örök ászról a napjainkban nyolcvanhat éves Talmy nemrégiben azt mondta: „A You Really Got Me nem öregszik. Jobb, mint bármi, ami ma van.”
