– Úgy gondolok az internetre, mint egy óriási éléskamrára. A polcok roskadoznak az alapanyagoktól, amikből aztán én kedvemre válogatok. Mintha csak főznék. A netről mindent gyűjtök, legyen az élő szereplős film, rajzfilm vagy videójáték, aztán csinálok belőlük valami egészen újat – magyarázza Gresa Márton a hetedik kerületi műtermében, miközben a falakon szinte megszólalnak az élénk és neonszínekben pompázó, virtuális világot idéző képek. A harmincéves képzőművész imádja ezt a miliőt, a helyiség falára gyakran vetíti ki a PlayStation konzoljának képeit, hogy a Pókember, GTA, a The Last of Us vagy a God of War játékokkal lazítson.
– A virtuális lét, amely a valóságra akar hasonlítani, egyre profibb illúziót kínál, és ez nekem nagyon bejön – vallja Márton. Úgy véli, az ő generációja – vagyis a nyolcvanas évek és a kora kétezres évek között születettek – jókor, jó időben és szinte tökéletesen átélhették azt az időszakot, amikor felnőtté vált a videójáték-ipar, és egyre gyorsabb lett az internet. – A gyerekkorukban még a Ping Pong ment a Commodore 64-en, az általános iskolában már a Super Mariót játszottuk, aztán jöttek a lövöldözős játékok, most meg a valóságot meghazudtoló grafikákat látunk. Ezek mind a kultúránk részét képezik.
Videotékák vonzása
– Én nem művészcsaládból jövök, de apukám, aki bútorasztalos, gyerekként találkozott Szász Endre festőművésszel, aki óriási hatást gyakorolt rá, ezért egy darabig grafikus akart lenni, a szülei viszont nem engedték. Aztán vállalkozó lett, de a kreativitását kiéli, mert egyedi konyhabútorokat gyárt – meséli Márton. Pápán született, ahol egyetlen rajzszakkör volt, de nem járt oda, tizennégy éves koráig pedig meg sem fordult a fejében, hogy művészettel foglalkozzon. – Folyamatosan rajzoltam gyerekként, a rajzórán is aktív voltam, de azt sem tudtam, hogy léteznek festők.
A fantáziája viszont szárnyalt, gyerekkorában rengeteg filmet és rajzfilmet nézett, főleg, hogy az anyukája egykori középiskolai osztálytársa és az öccse lett a városban a két fő videotékás. – Rendszeresen jártunk hozzájuk, és nekem gyerekként kiemelt program volt, hogy elmegyünk a videotékába, mert tudtam, hogy ül a pultban egy csávó, aki egész nap nézi a filmeket, és ki lehetett faggatni arról, hogy mit érdemes választani. Márton így látta azokat a műveket, melyek később a művészetére is hatottak, a Mátrixot, Az emlékmást és a Szárnyas fejvadászt. – Gyerekként izgattak ezek a filmek, az apukám viszont könnyelműen kezelte ezt, így kihoztunk mindenféle darálósat, mint az Alient, a Predatort, a Robotzsarut, a Dredd bírót és a Pengét. A mai napig nem értem, hogy engedhette megnézni ezeket nekem hét-nyolc évesen.
Szimulált világ
Márton a festészet világába egy vargabetűvel került be: tizenévesen egy gitártanárhoz járt, aki porcelánfestőként végzett Herenden, és bár kalapkészítőként dolgozott Pápán, a szabadidejében festett és grafikákat is készített. – A tanárom, Ákos nagyon jól tudott rajzolni, én meg egy idő után leváltottam a gitárt ceruzára. És mivel gyerekkorom óta néztem a rajzfilmeket és bújtam a képregényeket, ezért eldöntöttem, hogy grafikus leszek – meséli. Nyolcadik osztály végén nem is volt kérdés, hogy a Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakközépiskolába menjen, ahonnan a Képzőművészeti Egyetemre jelentkezett. Itt sokat kísérletezett: festett absztrakt képeket és portrékat, készített kollázsokat, és fotózott sokat, mígnem az utolsó évben rátalált a virtualitás témájára.
A képein visszatérő motívum lett a fényes, vakító kijelző, mely bevilágítja a sötét szobák terét és az alanyok arcát, mivel Mártont egyre inkább foglalkoztatta, hogy a szimulált világ miként kezdi befolyásolni az életünket.
A diploma után ehhez a témához igazította a stílusát is: a képeket már nem klasszikus módon festette meg, hanem tudatosan redukálta az elemeket, melyek ikonok, kurzorok és feliratok voltak, amiket az interneten talált. Aztán egyre konkrétabb témákhoz nyúlt, például a fake news világához: több művén is feltűntek a „hamis” (fake) és a „tény” (fact) szavak, melyek sűrűn váltakozva hipnotikus hatást keltenek. – Manapság egyre égetőbbé válik, hogy az ember hol tud hiteles forrású hírekhez jutni. A képeimen is megjelent ez a tematika, a fake és fact feliratok mellett ezért tűnnek fel olykor hírolvasók is – mondja Márton. – Az egyik művemen két nagy méretű tóruszt ábrázolok, vagyis forgástestet, melyek közül az egyiken az igazság áramlik be és hazugság jön ki, a másiknál a hazugság megy be, és az igazság jön ki. Olyan ez, mint egy féreglyuk, ami beszippant mindent, és az ellentettjére változtatja a dolgokat.
A szimuláció is fontos téma a művészetében. Egy festményén például két autó ütközik frontálisan, de nem valós balesetet látunk, hanem egy töréstesztet. Egy másikon egy zölden ragyogó kristály tűnik fel, ami azonban nem egy absztrakt kép, hanem a The Sims című életszimulációs játékban szereplő motívum, melyre ha ráklikkelünk, akkor irányíthatjuk az adott karaktert.
Mozdulnak a képek
Márton viszont nemcsak egyedül szeret alkotni, hanem csapatban is. Kármán Dániel festőtársával 2020–2023 között a Dembinszky utca 52. szám alatt volt a műtermük, ahol korábban a Magyar Galamb- és Kisállattenyésztők Országos Szövetsége működött. – A helyet először Birdhouse-nak (Madárház) neveztük el, aztán ebből lett a csapatunk neve, a Birds of Cool (Menő madarak), amivel Miles Davis 1957-es, Birth of Cool című lemezére utaltunk – mondja Márton, hozzátéve, valójában ők is olyanok, mint egy jazzbanda, annyi különbséggel, hogy a tagok nem zenélnek, hanem festenek.
– A társaimmal az internetről gyűjtjük az inspirációt, és olyan technikai megoldásokkal dolgozunk, ami ezt a hatást felerősíti – mondja. A tagok digitális képszerkesztő programokat használnak, majd vászonra és fatáblára festik, fújják és hengerelik a motívumokat. Mártont mindegyikükhöz szoros kapcsolat fűzi. – Németh László az egyetemen a műteremtársam volt, Kármán Dániel az évfolyamtársam, Radvánszki Levente felettem járt, Porkoláb Norbert videóklip-rendezőt pedig a pesti éjszakában ismertem meg, és vezettem be a társaságba. Autodidakta módon képezte magát, és nagyon profi, ő a mi titkos fegyverünk. Olyan, mint egy rakéta, aminek a gombján folyamatosan rajta tartjuk az ujjunkat, de most kilőttük.
Márton ugyanis felkérte a rendezőt, hogy öt darab, nagy méretű emberarcot formázó festményéhez készítsen filmekből, rajzfilmekből, 3D-s grafikákból és operációs rendszerek motívumaiból egy videót, melyet aztán a művekre vetíthet. Az installációt két hónapja a Király utca egy elhagyatott, romos terében mutatták be két este erejéig. – Egy ideje szeretném a képeimet megmozdítani, hogy ezzel reagáljak a jelen világ lüktetésére. Ez egy kísérlet volt a részemről, hogy kipróbáljuk, milyen az, ha az ember egy kiállításon olyan pszichedelikus, high-tech-vizuált lát, hogy szétesik tőle.
Szerintem 2024-ben már nem elrugaszkodott elképzelés, hogy megmozdulhatnak a festmények. Fanatikus képfogyasztó, képalkotó és képfüggő vagyok, és tudom, hogy rajtam kívül még vannak ilyen emberek.
Ezért ha alkotok, ebből a világból fogok kiindulni, és nem fogok egy olyan művészetet csinálni, amit csak kevesen értenek, és a legtöbbek számára dekódolhatatlan. Mert az én képeim vannak annyira szuggesztívek, hogy az ember arcába másznak. Hisz ilyen a világunk, mert minden mozog körülöttünk, minden villódzik, minden rohadt hangos, és minden harsány. És persze, maradjanak meg a galériákban a szép, fehér falú white cube terek az egyszínű, monokróm képekkel, de úgy érzem, hogy a művészeti diskurzusba én és a társaim bőven beleférünk.
