Menyhért Attila édesapja oláh cigány, édesanyja muzsikus cigány családból származik. Édesapja – eredeti végzettsége szerint könyvelő, majd egy darabig az ELTE-n szociológia szakos hallgató – nyolc éve nyitott cukrászdát a Frankel Leó utcában, itt ültünk le beszélgetni.
Attila személyisége, pályája iránt egy mércés cikke keltette fel az érdeklődésemet. A romák médiareprezentációjáról fejtette ki okos, meggyőzően érvelő véleményét. Az első kérdések közt nehéz volt nem rákérdeznem a roma kultúrában erősen jelen lévő hagyományokra. Azokkal kapcsolatban mondta el, hogy a családja a hétköznapokban nem, viszont kivételes alkalmakon, például esküvőkön, temetéseken követi a roma tradíciókat. „Emlékszem, mennyire meglepett, amikor megtudtam, hogy a zene a nem cigány temetéseken nincs szokásban. Az én családomban egy temetés minimum fél napig tart, a halottak tiszteletének kiemelt jelentősége van” – magyarázta. A többségi társadalomban elterjedt sztereotípiák egyike, hogy a romák rendkívül nagy gondot fordítanak a babonaságra.
„Az én életemben ez abszolút nincs jelen, hogy úgy mondjam, a tudomány emberének tartom magam, abban hiszek, ami bizonyítható. E felfogás alól a vallás sem kivétel, talán én vagyok az egyetlen cigány a világon, aki nem hisz Istenben”
– mondta. Ettől függetlenül, tette hozzá, lenyűgözi a vallási szimbolizmus mind a zenében, mind az irodalomban, s kifejezetten nagy kedvvel hallgat gospel dalokat.
Küldetéstudat nélkül
Attila családjában komoly érték a munka és a munkások megbecsülése. Tizennégy éves kora óta minden nyáron dolgozik, vagy a cukrászdában segít, vagy építkezéseken segédmunkás. „Meggyőződése volt apukámnak, hogy meg kell ismernem a társadalom munkásrétegét is, ezzel én mélységesen egyet tudtam érteni. Pillanatig nem okozott gondot a munkások közt a beilleszkedés, egy átlagkőműves alig különbözik a távoli rokonaimtól, akik közt felnőttem, munkás- és értelmiségi közegben egyaránt otthonosan érzem magam” – fogalmazott.
Gyerekkorától kezdve többféle foglalkozás felvetődött, például kis korában tervbe vette, hogy felnőttként ő bizony polgármester lesz. Nem értette, miért létezik hajléktalanság és munkanélküliség, miért nem építenek a munkanélküliek a hajléktalanoknak házat. Hitte, majd ő megoldást talál ezekre a súlyos társadalmi problémákra. Később az orvostudomány, az építészet vonzotta, mígnem a jogi egyetem mellett döntött. Arra a kérdésre, hogy igazságérzetből köthetett-e ki a jognál, határozottan azt válaszolta, hogy mindig is érzékeny volt szociálisan, úgy látja, hogy a jog és az igazság édestestvérek, a társadalom szabályozására, az emberek közti ellentétek rendezésére a jog lehet az egyetlen, minden mást kizáró megoldás.
Az egyetemen támogató, segítő közegbe került, semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem érte. Mostanáig nem merült fel a származása, noha mindig nyíltan vállalta, hogy roma, nagyon büszke rá. Mosolyogva jegyezte meg: nem kizárt, hogy az évfolyamtársak tudnak róla, tekintve, hogy születésnapja alkalmából mindig cigányul köszönti fel a közösségi médiában a rokonság. „Minél magasabban van egy ember a társadalmi ranglétrán, annál kevésbé ad hangot a belső sztereotípiáinak, tudja, hogy mindez egy bizonyos közegben elfogadhatatlan” – vélekedett.
Hangsúlyozta, nem küldetéstudatból, dacból jelentkezett a jogi egyetemre, megmutatni a többségieknek, képes egy cigány részt venni, eredményesen teljesíteni a felsőoktatásban, ilyen irányú elhivatottság nincs, soha nem is volt benne. Úgy látja, hogy a nem romák folyamatosan sztereotípiákat alkotnak a romákról, majd amikor kivétellel találják szemben magukat, akkor az előítéletességük felszámolása helyett új kategóriát gyártanak, és ott helyezik el az ő szemükben „normálisnak”, elfogadhatónak tartott romát.
Az előítéletesség ellen
Hogy miért van kevés cigány az egyetemen? Attila szerint azért, mert az oktatás kialakítása akadályt görget a cigányság elé. „Annyira nem érdekli az embereket, hogy a roma gyerekek hány százaléka van szegregálva az iskolákban, hogy nem is tudunk számokat, de körülbelül 25 és 50 százalék közé tehető a szegregált iskolákban tanulók aránya. Aki szegregátumban nő fel, és naponta tapasztalja, hogy ő egy eredendő tulajdonság miatt nem olyan jó, szemben a nem roma gyerekekkel, annak nagy valószínűséggel elmegy a kedve a tanulástól, esze ágában sincs jelentkezni egy egyetemre. De ha nem is ölnék ki a gyerekekből a tanulás iránti vágyat, akkor sincs mögöttük olyan gazdasági stabilitás, amivel megtehetnék, hogy egyetemre menjenek. Biztosra veszem, hogy sokkal több roma járna egyetemre, ha számukra a lehetőségek adottak lennének” – fejtegette.
A szegregált iskolák felszámolásának egyik akadályaként fogalmazta meg, hogy senki nem mer beleállni, politikailag senkinek nem éri meg. Erős állítása, hogy ebbe bele is bukhatna egy kormány, nem kevés igazságot tartalmaz.
A fiatal joghallgató kitért rá, hogy a romák többsége nem tesz semmit az őt érő rasszizmus ellen, és egyénileg nem hisz abban, hogy egy rasszizmusos eset kivizsgálása számára kedvezően alakulhat. Attila jelenleg a Roma Parlament elnökségi tagjaként is tevékenykedik, dokumentumokat fordít, külföldi szervezetekkel tart kapcsolatot. A Parlament szerteágazó tevékenységet folytat, fellép a lakhatási diszkrimináció ellen. Sokan nem tudják, hogy ez szinte mindennapos probléma, azaz roma származásúként, cigány vezetéknévvel nehéz albérlethez jutni az előítéletesség miatt. Felidézte, akad, akit nem riaszt vissza, hogy amit tesz, az jogellenes, és simán leírja egy hirdetésben, hogy cigányok ne érdeklődjenek.
Megoldásnak tartaná, ha a társadalom minden egyes tagjában rögzülne, hogy egy társadalom zavartalan működéséhez alapvető szükséglet a lefektetett szabályok betartása, követése, komolyan vétele. Az egyetemista nem tapasztalja, hogy az ő korosztálya az előző generációkhoz képest elfogadóbb magatartást tanúsítana a kisebbségekkel szemben. Másfajta előítéletességet lát, mint mondta, az Egyesült Államokban és a Nyugat-Európában megfigyelhető politikai korrektség jegyében a fiatalok ezt a hozzáállást kicselező megoldást találtak, a humor, a szarkazmus eszközével rúgnak bele a romákba. „Világos, hogy a kisebbségek helyzete Magyarországon egyre rosszabb, én ettől függetlenül bizakodó vagyok, hiszen nincs arra bizonyíték, hogy egyszer csak nem lesz minden sokkal jobb.”
