Tolonganak az újságírók a sajtóértekezleten. Azok, akiket beengedtek. Teszik fel féltve őrzött egy-két kérdésüket, hogy megtudjanak valamit, aminek hírértéke lehet, de nem kapnak világos válaszokat. Tolonganak a Parlament kijáratánál, hiszen be már nem mehetnek, várják a politikust, hátha odalök egy fontos mondatot. Jön, de tartja a száját. Lesik a repülőtéren, rendezvényeken, a hivatala előtt, talán majd most… De most sem.
Behívják tévéműsorba, szép stúdióba, nagy asztalhoz, ott van, ha az adott csatornára épp nincs megsértődve, beszél, van is a szövegnek füle- farka, csak homályos. Sok kérdést annyival intéz el, erről még nem beszélhet. Aztán később sem. És még később sem. Sebaj, az újságíró bennfentes forrásokat keres magának, várja a füleseket, érkeznek is az izgalmasan hangzó foszlányok, próbálja összerakni belőlük a képet, de sehogy se illenek tökéletesen egymásba a puzzle-darabkák. Valami azért mintha derengene. Meg lehet még kérdezni szakértőket, kiderül, ők sem jutottak sokkal messzebbre. marad a kombinálás, a vélekedés.
Ücsörögnek a történészek a levél- és irattárakban. Kutathatóvá vált, ami ötven éve történt, szabad róla megtudni az igazságot. Igaz, pár fontos dokumentum elveszett, esetleg törvénytelenül megsemmisült, de van remény. Átlapozzák, amit csak lehet, jönnek szembe tények, számtalan részletre derül fény, még sincs világos összkép, nem tárulnak fel pontosan az események, döntések motivációi. Mert a szóbeli alkukról nincs dokumentum.
Ötven, száz év múlva is vélekedések pótolják az igazságot.
Vakrepülés a jelenben
Nem abszurd ez egy kicsit? Hogy nem tudható meg, mi történik velünk? A halálunk után sem. Milyen közélet ez? Nem elég, hogy a döntéshozatalba nem vagyunk bevonva, de a döntéseket sem ismerhetjük meg pontosan. De azért menjünk el szavazni, alakítsuk ki politikai meggyőződésünket, köteleződjünk el egy párt mellett, amelyről úgy érezzük (mert hát tudni nem tudhatjuk), hogy minket képvisel. Szónoklatokból sejtsük meg, ki mit akar, mire képes, találjuk ki, jó döntéseket hozott-e korábban, bízhatunk-e benne. Aztán majd szembesülhetünk vele, hogy rossz oldalon álltunk, gazemberért lelkesedtünk. Bár erről sem lesz pontos információ.
Megalázó kiszolgáltatottság. Demokrácia címén részt venni valamiben, ami legtöbbször a kárunkra hoz döntéseket, intézkedéseket, akár még háborút is a nyakunkba akaszthat, az utasításait végre kell hajtani, miközben nem elég, hogy működésébe nem szólhatunk bele, megfelelő tájékoztatást sem kaphatunk róla állampolgári jogon. Pedig ha a bíróság előtt állva meg kell esküdnünk, hogy az igazat és csakis az igazat valljuk, a köztisztviselőket, állami vezetőket, képviselőket, politikusokat miért nem lehet esküvel kötelezni igazmondásra? A társadalmi nyilvánosságnak miért nincs semmilyen kényszerítő ereje?
Egy külön, hatalmas szférát kell működtetni, újságírókkal, kutatókkal, szakértőkkel, történészekkel, hogy megtudhassunk valamit jelenünkről és múltunkról. Lényegében nyomozói munkát végeznek, hogy kiderüljön pár dolog a közélet valóságáról, a saját társadalmi-politikai közegünkről, amelyről folyamatosan hiteles információkat kéne kapnunk. Jóhiszeműen feltételezve, hogy valóban erre törekszenek. Mert nem ritka, hogy torz képeket, hamis állításokat közvetítenek, esetleg éppen politikai erők érdekében, tovább nehezítve a tisztánlátást.
Úgy tűnik, már az egyszerű hazugságnak is örülni kell. Hiszen a hazugság azt jelzi, létezik az igazság is.
Nem véletlen, hogy sok társadalomtudós, történész foglalkozik nagy kedvvel a diktatúrákkal. Akkor sem hagyják abba vizsgálatukat, mikor már világos a működésük, a természetük. Az önkényuralmi rendszerek mindenekelőtt propagandájukban hazugságokra épülnek, amelyek racionális feltárásával már el is jutottunk az igazságig. Ezek a struktúrák áttekinthetők, értelmezhetők, szív és ész könnyen tud kapcsolódni hozzájuk, vagy éppen ellenük fordulni. Ha a „játékuk” nem követel – bár erre kevés az esély – emberéleteket, bebörtönzéseket, kényelmesen lehet tájékozódni koordinátáik között, nem probléma egyértelmű viszonyt kialakítani hozzájuk. A félelem ellenére a világ megismerhető marad.
Szabad a szolgaság
A polgári demokráciákban, amelyek nem kevés jogot és szabadságot biztosítottak az egyénnek, efféle közvetlen elnyomástól nem kell tartani. Mint ahogy egyértelmű hazugságoktól sem, különösen ma, a globalizáció, a neoliberalizmus posztmodern korában. Ez a rendszer más eszközökkel manipulál, hogy a szolgájává tegyen. Kerüli a világos állításokat, amit csak lehet, relativizál, igyekszik elidegeníteni a valóságtól. Hazudozások és igazságfoszlányok keringenek benne, már-már testvériesen egymásba kapaszkodva. Részelemekbe enged belelátni, de a struktúra egészének megértésétől távol tart. Korlátlanul leplez le visszaéléseket, törvénytelenségeket, de nem jut el odáig, hogy a rendszer korrupt. A média, a tájékoztatás elé nem gördít akadályokat, de korrekt információk helyett inkább történeteket, spekulációkat, felszínen zajló szenzációkat kínál számára. Ösztönzi a vélemények szabad ütközését, mert ebben látja a legtöbb esélyt arra, hogy soha nem derül ki semmi egyértelműen. Igazi célja, hogy a társadalmi életben, a politikában megfosszon az igazság képzetétől. Hogy elhitesse, nincs ilyen, csak eltérő értelmezések léteznek, amelyeket tiszteletben kell tartani. Van, aki ezt gondolja, van, aki azt. Ennyi. A Covid-járvány alatt tapasztalhattuk, hogy egyes körök a természettudomány kompetenciáját is megpróbálták relativizálni.
Árulkodó az is, hogy miközben a világ csóválja a fejét az álhírek szaporodása, térnyerése miatt, gyakorlatilag semmit nem tesz terjedésük fékezése érdekében. Mert ez a jelenség is segíti az elbizonytalanodást az igazságban.
Hiszen ki tudná megbízhatóan eldönteni, mi igaz, és mi nem? További tünet, hogy összemosódnak a politikai irányzatok. Egyre többször halljuk, hogy ma már nincs bal- és jobboldal, egyre kiszámíthatatlanabb, melyik párt éppen milyen célokat, értékeket tűz zászlajára.
Mindez addig gabalyodik, míg az ember fejében ki nem gyullad egy józanságnak vélt lámpa, és büszkén oda nem veti a világnak: „Na, hát én aztán fütyülök a politikára! Ezek csak beszélnek összevissza, közben meg sütögetik a pecsenyéjüket, egy szavukat sem lehet elhinni! Engem nem hülyítenek tovább!” Ő most rájött erre, és nagyon elégedett. A hatalom meg örülhet. Mert pontosan ez a cél: elidegeníteni a polgárt a közélettől, a politikától. Járjon egyesületekbe, küzdjön szakszervezetekben egy kis béremelésért, jobb munkakörülményekért, de ne foglalkozzon, főleg szervezetten, a rendszer működésével. Vesse meg, kezelje le, nevezze bárminek a hatalmi köröket, csak hagyja őket békén. Függetlensége, szabadsága tudatával legyen szolga.
Az orbáni homály
Csak hát ezek a mesterien manipuláló formációk is olykor elkényelmesednek, válságokba pottyannak. Elbizonytalanodó helyzetükben a polgárok megint elkezdenek hinni az igazságban. Mert úgy tűnik, más nem hozhat megoldást. És a politikai elitnek erre is van eszköze. A populizmus. Kitapogatni, milyen igazságokat dédelget szívében a társadalom, és hangzatosan visszaigazolni őket. Rendszerint hazugsággá formálva. Ami visszaállítja a hitet az igazságban is. De csak látszólag. Mert nem igazi hazugságokról van szó. A kemény kijelentő mondatok mögött sok az ellentmondás, a homály. Példákért sajnos nem kell messzire menni, a mi kis Orbán-rendszerünk propagandája pontosan ilyen. Világosan hangzik a háborúpártiság vádja, a béke igenlése, mégsem egyértelmű, mit takarnak, mi következik belőlük. Hiányoznak a pontos definíciók, mert azok már pontos állásfoglalást igényelnének az orosz–ukrán háborúról, külpolitikai elköteleződésekről. Ugyanígy a levegőben lóg a nemzet szuverenitásának védelme, a küzdelem a sorosista Nyugat ügynökeivel szemben. Idegengyűlölő, esetleg antiszemita allúziókon túl nem rajzolódik ki, kikről van szó, és pontosan mit is akarnak, mert ehhez a tőkés globalizációról kellene mély, átfogó kritikát mondani. Csak hát a politikai-gazdasági cél épp annak védelme, a figyelem elterelése valódi ellentmondásairól. Afféle álhazugságokról van tehát szó, amelyek cáfolata csupán áligazságokhoz vezethet.
A helyzet megélhető békésen feszült polarizáltságban, amire egy idő után a legtöbben ráunnak, és fásultan újból legyintenek a politikára. Nem, még sincs se igazság, se hazugság. Orbán-rendszer van, egyszer majd jön valaki, és lesz helyette más…
Így kell ennek működnie, valahogy majd megoldódnak a dolgok. Csak a putyini világ példájára pillantva az a félő, ha mégsem jön más, és nem oldódnak meg sehogy a dolgok, ez a fajta rendszervédő populista színjáték könnyen átcsaphat agresszív önkényuralomba, diktatúrába, háborúba, bármibe, ahol már az igazság is csak vérrel térhet vissza a tudat színpadára.
