Tolonganak az újságírók a sajtóértekezleten. Azok, akiket beengedtek. Teszik fel féltve őrzött egy-két kérdésüket, hogy megtudjanak valamit, aminek hírértéke lehet, de nem kapnak világos válaszokat. Tolonganak a Parlament kijáratánál, hiszen be már nem mehetnek, várják a politikust, hátha odalök egy fontos mondatot. Jön, de tartja a száját. Lesik a repülőtéren, rendezvényeken, a hivatala előtt, talán majd most… De most sem.
Behívják tévéműsorba, szép stúdióba, nagy asztalhoz, ott van, ha az adott csatornára épp nincs megsértődve, beszél, van is a szövegnek füle- farka, csak homályos. Sok kérdést annyival intéz el, erről még nem beszélhet. Aztán később sem. És még később sem. Sebaj, az újságíró bennfentes forrásokat keres magának, várja a füleseket, érkeznek is az izgalmasan hangzó foszlányok, próbálja összerakni belőlük a képet, de sehogy se illenek tökéletesen egymásba a puzzle-darabkák. Valami azért mintha derengene. Meg lehet még kérdezni szakértőket, kiderül, ők sem jutottak sokkal messzebbre. marad a kombinálás, a vélekedés.
Ücsörögnek a történészek a levél- és irattárakban. Kutathatóvá vált, ami ötven éve történt, szabad róla megtudni az igazságot. Igaz, pár fontos dokumentum elveszett, esetleg törvénytelenül megsemmisült, de van remény. Átlapozzák, amit csak lehet, jönnek szembe tények, számtalan részletre derül fény, még sincs világos összkép, nem tárulnak fel pontosan az események, döntések motivációi. Mert a szóbeli alkukról nincs dokumentum.
Ötven, száz év múlva is vélekedések pótolják az igazságot.
Vakrepülés a jelenben
