- Szántó T. Gábor: A jazzprofesszor (részlet)

Öngyilkos lett a bátyám, szól bele a telefonba.
Hogyan?, kérdi Olga döbbenten, de ő félreérti, és halkan válaszol.
Beült a kádba, és áramot vezetett a vízbe.
Hallja a saját hangját. Távolról jön, tárgyilagos, visszafogott, mint szinte mindig, de Olga ettől még érzi, hogy rosszul van. Ő is érzi. Hiába számított rá, mégis lesújtja a hír. Szerette Pétert. Tudta, hogy beteg. Ötven éven át levelezett vele Pest és Ausztrália között.
Olga átjön hozzá, teát főz, leül mellé, néhány kérdést tesz fel.
Röviden felel, majd hallgat. Olga lefekteti, betakarja, mellédől, megfogja a kezét, pedig már nincs közöttük fizikai kapcsolat. Nem kérdez részleteket. Ha akar, majd mondja magától. Nem szívesen beszél a bajairól. Épp elég volt a családban. Olga így is érzi, hogy nincs jól, magához öleli, mint régen, ő pedig hozzásimul, de mint egy gyerek, nem úgy, mint egy férfi. Olga a blúzát és a melltartóját már nem veszi le, hogy a bőre simaságát és melegét kínálja, és ő tudja, meddig mehet el, nem kér többet, a vágy sem olyan követelő már.
Olga nem alszik nála ma sem. Ezt régen megbeszélték. Péter sem lakott már együtt Évával jó másfél éve. A súlyos depressziója mellett, amivel kezelték, agyi aneurizmája volt, műtét előtt állt. Régi baja pedig évtizedek óta kiszámíthatatlan időközönként tört rá, és kórházba juttatta.
Neki meg krónikus ízületi gyulladása van a csípőjében, meszesedik a nyaka, és zúg a füle. Kinek van így kedve zongorához ülni és komponálni, ha fájdalmat okoz. Pláne, ha senkit nem érdekel. Havi egy koncertje volt még tavaly, főleg vidéken, idén már az sem. Mindenkit elfelejtenek. Csak az új az érdekes, csak az, amit PR-osok megcsinálnak, a sajtó pedig felkap. Olgának meg oszteoporózisa van, csontritkulás. Tíz éve nincs viszonyuk, csak ellátja, ő pedig cserébe eltartja. Se együtt nem ment, se nélküle. Már csak a macskáival foglalkozik, de azokat is inkább ráhagyja a szomszéd állatorvosi asszisztensre. Közben pedig olyan, mint egy főnővér a kórházban, elvégre asszisztens volt, amikor összefutottak a körzeti orvosi rendelőben, ahol különféle panaszokkal jelentkezett.
Olgát régebben egy tucat macska várta. Velük élt, mert vele nem tudott. Vagy ő vele. Nem viselte tovább a féltékenységeit, a hisztériáit, mert Olga úgy veszekedett, ahogy szeretkezett, kitárulkozóan, szenvedélyesen, nem korlátozva önmagát, dühödten belefeledkezve a gyűlölködésbe is, ahogy a szerelembe, ami után idő kellett, míg lecsillapodott. A szenvedélye idegenítette el, ugyanaz, amivel magához láncolta. Negyven-egynéhány éves koráig nő nem ütötte meg, és ő sem ütött meg nőt.
Péter meghalt. Megölte magát. Nem jön több levél, ezt is Éva küldte, a felesége, aki már nem levelezett magyarul. Tudta, hogy ez is benne van a pakliban. Tudták mindannyian. A dédnagyanyjuk is beteg volt. A nagyanyjuk is. Az anyjuk is. Ő is ettől tartott, ez elől menekült egy életen át.
A bátyja ütötte gyerekkorában. Egyszer egy kisszéket is a fejéhez vágott. Miért épp ez jut most az eszébe? Akkor, a válás után, már külön laktak. Hatalmas púp nőtt a homlokán. Rohantak vele a klinikára, hogy ellássák. Anyjuk tette a szemrehányásokat az apjuknak, hogy képtelen rendet tartani közöttük, mire az visszavágott: ha a Lichtmann cipőgyárat képes eligazgatni annyi éve, higgye el, hogy ezt is megoldja.
A gyár anyjuk családjáé volt, az igazgató elvette a cégtulajdonos lányát, de nem sikerült a házasság. László, az apjuk világfi volt, az anyjuk, Erzsébet zsidó születése ellenére bigott katolikus, amit a szintén kitért apjuk a maga módján, ironikusan kezelt, de lazábban élt. Tarthatatlanná vált a házasság, az igazgatói pozíciójában viszont meghagyták. Később, amikor elcsitultak a kedélyek, nagyobb események alkalmával össze is jártak. Aztán évtizedeken át támogatta anyját is, őt is az emigrációból.
Mintha két világban éltek volna korábban is. Péter fékezhetetlen volt, ő félszeg, de felnézett rá. A bátyja erőszakos volt, ő pedig féltékeny. Pétert vitte az apjuk a válás után 1936-ban, ő maradt az anyjával az újlipótvárosi Hollán Ernő utcában, az akkor nyílt Lloyd mozi fölötti Bauhaus-házban. Hétvégéig, amikor újra láthatta őket, számolta a napokat, és kérdezgette az anyját, még hány éjszakát kell aludnia, míg találkozhatnak. Otthon német Fräuleinje volt, csak a zongoratanára beszélt vele magyarul az iskoláig, ott tanulta meg igazán az apja nyelvét, az anyjuk osztrák családból származott. Hansinak szólította a család, így levelezett vele az apja és a testvére évtizedeken át. Az anyja néha felnőttként is német szavakat kevert a beszédébe, pláne rosszabb állapotában. Az apjuk könnyednek tűnt, az anyja merevnek, formálisnak. Mindig irigyelte Pétert, akinek szabadabb élete volt a válás után. Őt az anyja rendszeres zongoraleckékre kényszerítette. Abszolút hallása volt, nyilvánvaló tehetsége a játékhoz, már négyévesen komplett gyerekdarabokat játszott. Emellett állandóan templomba hurcolta magával, néha még orgonált is. Péternek nem kellett templomba járnia. Az anyjával rendszeresen mentek, kivéve, ha hétvégén az apjánál volt láthatáson. A fiúkórus az angyalok karát imitálva énekelt, a mutálva megcsukló hangoktól borzongott.
Apjuk egy ünnepen elvitte őket a bátyjával a Dohány utcai zsinagógába, ahol a nagyapjuk imádkozott. Amikor hazavitte a láthatásról, ő félelmében elárulta az anyjának, hol jártak. Bár érezte, hogy nem fog örülni, nem tudta magában tartani. Anyjuk számon kérte, miért pont ott találkoztak. Ritkán látta apját zavarba jönni, de ezúttal mentegetőzött, hogy mégiscsak a nagyapjuk, ha régimódi is, a társadalmi kapcsolatépítés pedig az üzlet miatt is fontos, ami ezekben a háborús időkben nem olyan fényes, mint régebben. Elveszettnek érezte magát egyébként a tömegben, míg megtalálták nagyapjukat. Többen viccelődtek vele, hogy megnőtt, az arcát csipkedték, vagy barackot nyomtak a fejére, ő nem emlékezett senkire. Voltak olyanok is, akik összesúgtak az apja láttán, és elfordultak. A kántor énekének megcsúszó dallamhajlításaira figyelt fel. Orgona a bazilikában is volt és a kisebb templomokban, ahová az anyjával járt, de ilyen hangokat eddig nem hallott. A pap a szószékről itt is unalmasan beszélt, egyetlen történet ragadta meg a fantáziáját. Jeruzsálem pusztulása után a koporsóban kicsempészett rabbi mindössze egy várost kért népének a megszűnő állam helyett, hogy ott taníthassanak, Istenüket szolgálhassák, és törvényeik szerint élhessenek. A tóratekercseket el tudták égetni a rómaiak, de a szóbeli tant fejben tartották, szájról szájra adták, mindenki csak egy részét tudta, nem lehetett megsemmisíteni. Az apja Borsalino kalapjára emlékezett, hogy itt a fején volt, a bazilikában pedig, ahová az anyjával jártak, befelé menet elegánsan levette, és a kezében tartotta, kifelé menet pedig feltette. Ott is ide-oda köszönt, és ott sem mindenki köszönt vissza. Aztán a háború után elment Svédországba kereskedelmi attasénak, vitte a bátyját is magával, egyszer látogathatta csak meg őket, mielőtt Ausztráliába emigráltak. A családi élet akkor már egy éve levélben zajlott, majd egy időre megszakadt. A távolság sokáig áthidalhatatlannak és elviselhetetlennek tűnt, később csak tompán fájt.
Össze fogja szedni a leveleket és a fényképeket. Csak le kellene mennie a garázsba, ott vannak, dobozokban.
Miért tör elő minden emlék? Miért most, amikor Péter is meghalt, és minden megváltoztathatatlan? Eddig távol tudta tartani magától, most mégis emlékezik, ahelyett, hogy egyszerűen sírna. Nem tud sírni. Egyszer sírt felnőttként, az első házassága idején, Jutka rajta is kapta, amikor a svéd Jan Johansson lemezét hallgatta. Nem, rosszul emlékszik, még egyszer sírt, Sydney-ben, amikor újra találkozott Péterrel, és romokban látta, majd Jutka is megérkezett. Ott állt össze minden. Azt, hogy a bánatot el lehet játszani, már Bill Evanstől is tudta, aki, mintha iszonyatos terhek nehezedtek volna a testére, és azok préselték volna ki belőle a hangokat, egészen ráhajolt a zongorára, feltűnt a fényképeken. Johansson és Evans révén nemcsak azt értette meg, hogy árnyalatos az átmenet a klasszikusoktól a jazzig, és visszafogottan, lassan, klasszikusok módjára is lehet jazzt játszani, hanem bizonyosságot szerzett, noha itthon később is vitatták, hogy az improvizáció az átmenetek révén tanítható. Johansson svéd volt, ami váratlanul felkavarta, bár akkor, hirtelen, nem értette, miért.
A következő évben sírt még Sydney-ben. Húsz éve kezdődtek igazán a bajai az aritmiájával. Csaponganak a gondolatai, jó lenne rendet tartani. Olga akkor már nem dolgozott a rendelőben. Egy koncertjein megismert kardiológushoz ment, aki nem talált semmilyen szervi elváltozást. Kérdezte, van-e valamilyen feszültség az életében, és nyugtatót írt fel, amit ellensúlyoznia kellett, ha koncertje volt, de nem akart függővé válni. Látta Pernye állandó túlspannoltságát annak idején, tudta, hogy ördögi kör, ki kell lépni belőle, és azt is, hogy az Olgával való viaskodás is lehet a szívzűr oka, amin nem tud segíteni. Még a nevelőapjával, Andorral is összebalhézott miatta, amikor azt mondta, ez a nő nem hozzá való. Talán még le is prolizta. Majdnem ötvenéves volt már, kikérte magának. Nem ment többet hozzájuk, és utálta, ha eszébe jutott, mert Olgával valóban képtelenség volt együtt élni, csakhogy nélküle éppúgy lehetetlen volt elképzelnie az életét.