- Koch Beatrix: Picasso-legenda 2050 (Részlet)

Mikor Borisz Latsky 1924. május 11-én becsöngetett hozzá, és a szobalány behozta a névjegykártyát, majdnem azt mondta, hogy ma nem fogad senkit, főleg nem egy amerikait. Utálta az újgazdag amerikaiak arroganciáját, azt hitték, övék a világ, csak azért, mert tele voltak pénzzel. A háború utáni fiatal amerikai generáció úgy vetette bele magát a vibráló párizsi művészvilágba, mintha egyszerre akarna felejteni és élni. Hangosak voltak, mindenki írónak, művésznek, zenésznek képzelte magát.
Csak dolgozni akart a háztetőkön csendesen kopogó eső monoton ütemére, nem volt kedve senkivel sem társalogni. De aztán mégis meggondolta magát, és beengedte a New York-i képkereskedőt. Ahogy Marie kiment a szobából, zavaró csend ülte meg a teret. Valaki hátulról nézte, és ebben több volt, mint egy műkedvelő ámulata, mert minden porcikájában érezte, hogy aki mögötte áll, a változás szelét hozta magával. Ebben a pillanatban még nem tudta, hogy mi fog megváltozni, csupán sejtette, hogy nem lesz visszaút, ha most felé fordul. Habozott, hogy megtegye-e. Végül az idegen volt az, aki megtörte a csendet. Ahogy elhangzott a „Bonjour, Monsieur”, azonnal tudta, hogy orosz származású, ugyanúgy mondta ki a szavakat, mint Olga, csak férfiasan, affektálás nélkül. Megfordult, és egy határozottan nem párizsi divat szerint öltözött férfit látott, aki hatalmas árnyékként magasodott fölé. Nem volt az a tipikus amerikai, aki Párizsban vagy a Riviérán tölti értelmetlenül az idejét. Magabiztosság áradt a férfi testtartásából, az a fajta siker, amely karizmaként veszi körül a győzteseket. A ruhája is különleges volt. Szívesen megérintette volna a zakóját, a nyakkendőjét, megtapogatta volna az anyagukat. Soha nem látott még ilyen bársonyosan puha, remekbe szabott kabátot, amelyik éppen csak annyira rejtette el a férfi izmait, hogy sejthető maradjon, ha levenné, akkor egy tökéletesen kidolgozott atléta teste tárulna elé.
A férfi úgy viselkedett, mint aki fontos dolgot készül mondani, mégis szinte harapófogóval kellett kihúzni belőle a szavakat. Amikor végre rátért a lényegre, elkezdte lapozni az egyik könyvet, amelyet magával hozott, azt állítva, hogy ezekben Picasso választ fog találni a kérdéseire. Odanyújtotta neki őket, és ő, miközben kétkedve hallgatta az amerikai férfi szavait, belelapozott az egyikbe. Megborzongott. Hogyan tarthat a kezében egy könyvet, amiben a saját életrajzát olvassa? „1973. április 8.” – a halála dátuma. Beláthatatlanul távoli nap, mégis, mint egy ijesztő ígéret, úgy lüktettek előtte a számok. 1973. április 8. Mi ez? Valami vicc? Provokáció? Ki ez az ember? És egyáltalán, miféle könyvek ezek? – Ezernyi kérdés cikázott benne, és közben nem tudta levenni a szemét azokról az oldalakról, amelyek róla szóltak. Kíváncsi volt, és dühös. Haragudott erre a férfira, aki mint egy isteni hírnök, elé helyezte a jövő üzenetét. Akár igaz volt, akár csupán ügyes hazugság, a szavaknak hatalmas erejük volt, és azonnal elkezdett dolgozni benne, amit olvasott. Úgy érezte, ha nem kap rögtön meggyőző magyarázatot, szétrobban a feszültségtől. És nem valamiféle ezoterikus maszlagot várt, hanem őszinte választ.
Legszívesebben Boriszhoz vágta volna a könyveket, kiabálni akart, vagy megrázni ennek a magas, izmos férfinak a vállát, és választ követelni mindenre. Mégsem tette, mert érezte, valahol mélyen, belül, hogy ez a férfi nem akar neki rosszat, nem ellene dolgozik.
Az amerikai férfi bocsánatkérően nézett rá, amikor nekiszegezte a kérdést, hogy „miféle könyvek ezek?”
– Talán jobb is, ha mindent elmondok magamról – hajtotta le a fejét egy pillanatra, majd ismét Picasso szemébe nézett. – Tudós vagyok, nem galériatulajdonos. Kutatási területeim a fizikához és a matematikához köthetők leginkább.
– Pedig ha tudósként jelentkezett volna be hozzám, nagyobb lelkesedéssel fogadtam volna – válaszolta, és kezdett kicsit megnyugodni –, nem sokon múlt, hogy elküldjem. „Egy újabb galériatulajdonos, aki csellel akar bejutni hozzám” – ez volt az első gondolatom, amikor Marie bejelentette önt. Aztán pedig a kiejtése! Hol tanult franciául?
– Régen volt, hogy franciául tanultam, még a gimnáziumban – mosolyodott el alig észrevehetően Borisz –, a kiejtésem pedig azért lehet furcsa, mert a szüleim oroszok, de én már az Államokban születtem. Igen, valóban vívódtam, mit mondjak. Féltem, hogy egy tudóst kapásból elutasítana. Mint ahogy most is azon töprengek éppen, hogyan tudnám legérthetőbben elmondani, hogy – egy pillanatra elhallgatott, láthatóan kereste a szavakat –, nos, hogy a jövőből érkeztem, a saját találmányom segítségével.
– A jövőből? – kérdezte, és hitetlenkedve rázta a fejét, kezdte ismét elveszíteni a türelmét. – És ezt hogy bizonyítja be nekem? Miért higgyek önnek? E miatt a néhány könyv miatt?
– Amit most elmondok önnek, Monsieur, annak egy részéről ön is meg tud győződni – folytatta az amerikai tudós higgadtan. – Albert Einstein áttörő felfedezést tett a tér és az idő relációjában, és elméletének első, fontos részét már 1905-ben publikálta a német fizikai témájú magazinban, az Annalen der Physikben, majd további tíz éven keresztül dolgozott a tézisén. A relativitáselmélet nagy port kavart tudományos körökben, és Einstein azt is állította, hogy lehetséges az időutazás, legalábbis egy irányba egészen biztosan.
– Igen, hallottam a felfedezéséről – szólt közbe türelmetlenül, de a férfi csak folytatta.
– Méghozzá az egyik, társaságához tartozó tudóstól, Maurice Princet-től – fejezte be Picasso elkezdett mondatát az amerikai, alig leplezett diadallal a hangjában, és fellapozta a középső könyvet, majd elé tartotta. – Ez az ön életrajza, Monsieur. Mivel hatalmas rajongója vagyok, szinte kívülről ismerem minden sorát ennek a könyvnek. Így azt is tudom, hogy Monsieur Princet beszélt önnek először az einsteini fizikáról, a relativitáselméletről és a negyedik dimenzióról. Tisztában vagyok azzal is, hogy korszakalkotó műve, az Avignoni kisasszonyok ennek az újszerű térelméletnek köszönhetően született meg.
– Az Avignoni kisasszonyok? Mit tud maga erről? – emelkedett fel Picasso a székből, és fenyegetően Borisz felé lépett. – Tudja, mennyien szidták azt a képet? Semmit sem értettek az egészből, csak a meztelenséget látták, a botrányt. El kellett tüntetnem, különben még ma is erről beszélnének. Most Amerikában van a festmény, André Breton barátom segített megszabadulni tőle.
Elgondolkodva nézte az elé tartott oldalakat. Ha hamisítvány volt, akkor nagyon jó munkát végeztek. Ha pedig a könyvek és a tudós is tényleg a jövőből származnak, akkor, nos, akkor meg kell tudnia mindent, amit csak lehet. A jövőről. A jövőjéről.
Most kimondottan zavarta az amerikai férfi erőfölénye. A siker és a győzelem aurája gyomorszorítóan iriggyé tette. Miért is ne játszhatna vele egy kicsit ő is? Miért is ne hitesse el vele egy pillanatra, hogy nem úgy sült el a kísérlete, mint ahogy akarta? Ez az! Megijeszti. Kicsit provokálja. Aztán meglátja, mit csinál, hogyan reagál. Próbára teszi. Az ablakhoz lépett, és kihajolt rajta, mintha ki akarna ugrani. Az amerikai utánakapott és visszahúzta, ő pedig nevetni kezdett. Miközben még levegő után kapkodva nevetett, a férfi szemébe nézett, és látta, hogy sikerült összezavarnia. Ismét ő volt fölényben, rajta állt vagy bukott, hogy mi fog történni.
Ha ez a férfi tényleg a jövőből jött, akkor ő több bizonyítékot akar. És nem csak azt. Mindent tudni akar.
– Bizonyítsa be, hogy igazat mond! Mutassa meg a készüléket, amivel idejött! – nézett parancsolóan a tudósra, és elhatározta, hogy nem engedi el addig, amíg a saját szemével nem látja.