- Odze György: Két szoba összkomfort (Részlet a Diplomata-útlevél és Írói különszoba című könyvből)

Ez volt a Hunyady utcai lakás, az első önálló otthonom lényege, ahol korábban Sanyi bácsi és Vilma néni lakott egész életükben. Saját lakás! Micsoda nagy dolog! Szinte mindent kicseréltem, mert öreges volt, de volt egy fotó, amitől nem akartam megválni. Összkomfortosnak nevezték az olyan lakást, amelyiknek saját fürdőszobája, konyhája és WC-je van, akkoriban ez még nem volt mindennapos. Néha meglátogattam Sanyi bácsit és Vilma nénit, többnyire nagypapáékat szállítottam hozzájuk a szüleim Zsigulijával, többnyire szombat vagy vasárnap délután, szerették volna, ha én is végigülnöm velük azt az egy órát, amit ők ott töltöttek kávézással, sütizéssel, más rokonok kibeszélésével, én azonban mindig azt mondtam, hogy dolgom van, pedig semmi dolgom sem volt, csak éppen nem volt kedvem öregek társaságában lenni. Sanyi bácsi korábban az Universal Ktsz. főkönyvelője volt, Vilma néni gépírónő, nyugdíjas korukban Sanyi bácsi naphosszat keresztrejtvényt fejtett, Vilma néni pedig segített neki nehezebb fogalmakat kilexikonozni, amikor pedig elakadtak, apát vagy engem hívtak telefonon. Húszéves voltam, amikor Sanyi bácsi meghalt, a család ragaszkodott a zsidó temetéshez, az Universal Kátéesz elnöke azt mondta, hogy így nem tudják saját halottjuknak tekinteni, és a dolgozók el sem jöttek a temetésre. A Kozma utcában volt a szertartás, nem voltunk sokan, Alex bácsi hazajött Párizsból, hozott mindenkinek ajándékot. Sivát ültek a Hunyady utcában, anyám, aki ugyan addig nem tartotta a vallást, most igyekezett együttérzést mutatni. De Alex bácsi másnap már ellógott, és a Savoy bárban felszedett egy kurvát, akit hazavitt magukhoz. Reggel persze kiderült, anyám nagyon kiborult, hogy hogyan lehetett egy sikszét felhozni a gyász időszakában, ez ellenkezik minden szabállyal. Az a fiatal lány meg ott állt a szoba ajtajában, maga elé fogta a ruháját, és nem értette, mi ez a nagy felhajtás, ő már csak a pénzét szeretné megkapni, és ez is jellemző volt Alex bácsira, hogy nem fizetett előre. Vilma néni nem roppant össze, ahogyan azt várták tőle, önkéntes munkákat vállalt a Frankel Leó utca zsinagógában. Aztán, éppen akkor, amikor már nagyon önállóságra vágytam, és többször elköltöztem otthonról, meghalt, és így örököltem a lakást.
Előtte már kétszer elköltöztem otthonról, hogy kiéljem szabadságvágyamat, először egy malévos kolléga lakótelepi lakásába, amikor őt külföldre helyezték, második alkalommal a Mártonhegyi útra. Egy idős nénitől béreltem egy belső kertre néző, kedves, jól fűthető földszinti egyszobás – ahogy ő mondta, „kertre néző” – lakást. Ő az elsőn lakott, soha nem zavartuk egymást, nagyi korabeli volt, néha, ha kérte, bevásároltam neki, ő pedig hetente egyszer-kétszer meghívott vacsorára. Nekem való lakás volt, és nekem való élet, szerettem ott lenni. Telefonom nem volt, de a néniét használhattam, egy kis noteszbe írtam fel a hívásokat, a hónap végén fizettem. Akkoriban már a KKI-ban dolgoztam, volt saját irodám és telefonvonalam is, hétvégén direkt jó volt az egyedüllét. Szerettem egyedül lenni. Gondoltam, hogy ha lenne névjegyem, ezt írnám rá: „Private Being.”
Akkor már a családban döntöttek arról, hogy enyém lesz a Hunyady utca.
Egy évvel később Ler doktor azt javasolta, hogy Vilma nénit vessük alá alapos kivizsgálásnak, és akkor már mindnyájan tudtuk, hogy ennek az lesz a vége, amit senki sem mondott ki, hát igen, mondta Ler doktor, szinte bocsánatkérően, ilyen korban, nyolcvan körül bármi megtörténhet, a bármi megtörténhet, az a mi családunkban gyakorlatilag a halált jelentette. Tudtuk, hogy a legkomolyabb betegségek is ártatlanul, alaposnak nevezett kivizsgálással indulnak, még senki sem gyanakszik semmire, meg még igyekszik is elhárítani magától a gyanút, hogy ugyan, semmi komoly, az orvosok sem akarják megijeszteni a betegeiket, ugyan, semmi komoly, de már benne van a hangsúlyokban, hogy igen, itt valami komoly dolog van, amiről senki sem akar beszélni, és mire akarnának erről a komoly dologról beszélni, már késő, igen, ezért aztán mindenki félt a betegségektől, de senki sem bízott az orvosokban, kórházba menni pedig biztos halál.
Gyerekkoromban mindenki tanácsokat adott, mintha egy gyerek csak arra lenne jó, hogy tanácsokat adjanak neki, ne igyál hideg vizet, ne nyeld le a szilvamagot, mert vakbélgyulladást kapsz, ha mégis lenyelnéd, azonnal egyél meg néhány szelet friss kenyeret, de legjobb, ha azonnal orvoshoz rohansz, végül is bármi baj van, rohanj orvoshoz, de közben meg rettegtünk az orvosoktól, de féltek a betegségtől is és féltek a fájdalmaktól is, én is féltem az orvosoktól, mert ezt tanultam a szüleimtől és a nagyszüleimtől, különösen pedig a fogorvostól, aki mindig talált egy olyan fogat, amit be kellett tömni, hát megint van itt egy fog, amelyik rosszalkodott, és élvezte is, hogy talált egy ilyen fogat, álságosan rám mosolygott, és azt mondta, hogy nem fog fájni, miközben mindketten tudtuk, hogy fájni fog, ha pedig fájt, akkor azt mondták, hogy az erős fiúk legyőzik a fájdalmat. De vajon hogyan győzik le, ez lett volna az igazi kérdés, hogyan lehet a fájdalmat legyőzni, a fájdalom, az soha nem jön nyíltan szembe az emberrel, soha nem mutatja meg magát a maga teljes valóságában, a fájdalom mindig alattomosan érkezik, orvul, akkor, amikor az emberek nem számítanak rá, erről persze soha senki sem mesélt nekem. Ler doktor először anyának mondta meg, hogy Vilma néninek rákja van, ráadásul gyógyíthatatlan, sőt a végső szakaszban.
Anya akkor azt mondta, menjek be Vilma nénihez, és búcsúzzak el tőle. Abban a helyzetben kérdéseknek nem volt helyük, mert már minden családtagom járt ott elbúcsúzni.
A Péterfy kórházban akkoriban csak hetente háromszor volt látogatás, a legközelebbi napon én is ott sorakoztam a kapuban, tanácstalanul. Vigyek virágot? Egy haldoklónak? A látogatók beözönlöttek, mindenki megtalálta, akit keresett. Én úgy álltam ott, a kórterem előtt, mintha egy szakadék nyílna meg a lábam előtt. Bekukucskáltam. Vilma néni ott feküdt az ablak előtti ágyon, arcán maszk, szemlátomást nem volt eszméleténél. Mit tegyek? Mit mondjak neki? Csókolom, Vilma néni? Viszontlátásra? Hogy kell egy haldoklótól búcsúzni? Végül elsomfordáltam. Otthon anya első kérdése az volt, hogy elbúcsúztam-e Vilma nénitől, én persze azt feleltem, hogy igen, ő pedig megsimogatta az arcomat.
Volt bennem bűntudat, nem sok, de volt.
Vilma néni az éjszaka meghalt. Anyának reggel telefonáltak a Péterfyből, ezek azok a telefonhívások, amikről az ember valamiért már az első csengetésnél tudja, hogy mit jelent.
A lakásban őrzök egy képét. Sanyi bácsival állnak a hajdúszoboszlói gyógyfürdő bejáratánál, már hetvenéves korukban. Jókedvűek. Két egyszerű ember, akik már átélték a világ összes fájdalmát, de most derűsen várták, hogy lefotózzam őket.
Ezért kell nekem ez a fotó.