;

interjú;időskor;generációk;Görög Ibolya;

- Görög Ibolya: Nincs időm belekeseredni az életbe

Görög Ibolya neve sokaknak ismerősen csenghet: a Miniszterelnöki Hivatal egykori protokollfőnöke ugyan ma már nem politikusoknak és diplomatáknak, hanem cégeknek és intézményeknek ad tanácsot, de máig őt keresik az újságírók, ha protokolláris témában kell szakértői véleményt kérni. 77 évesen még az országot járja, hogy az egyetemi auditóriumoktól a művelődési házakon át a polgári szalonokig arról tartson előadást, hogyan maradjunk életünk végéig aktívak, pozitív beállítottságúak, és miként érdemes az idősek és a fiatalok közötti, generációkat áthidaló kommunikációt ápolni. Azt vallja, az illemszabályok átadását már egész kisgyermekkorban érdemes kezdeni, és alkalmazásukat nem érdemes abbahagyni idős korunkra sem. Így zsémbes vénségek helyett olyanok lehetünk, akár az öreg fa, amelynek árnyékában jó megpihenni.

– Mi a legfontosabb dolog a fiatalok és az idősek közötti kapcsolatteremtésben?

– Először is azt gondolom, az időseket fel kell rázni, meg kell mutatni nekik azt az utat, miszerint lehet pozitívan élni idős korban is. Ebben a korban is fontos a tolerancia, mások elfogadása. A két fő kérdéskör pedig az, hogy a fiatalok miért szeretik, illetve nem szeretik az időseket.

– Hogyan maradhatnak az idősek szerethetők annak érdekében, hogy a fiatalok szívesen töltsenek időt velük?

– A legfontosabb, amit a fiatalok nehezményezni szoktak, hogy az idősebb korosztály mogorva, gyakran zsörtölődik és türelmetlenkedik. Példa erre egy postai sorban állás.

A fiatalok csendben várnak, míg az idősebbek morgolódnak, és joggal merül fel a kérdés az ifjabb gene­rá­cióban, hogy ugyan miért tesznek megjegyzéseket, hiszen van idejük.

Vagy nézzünk egy másik példát, amikor felszáll a buszra vagy villamosra egy idős ember, sokszor odaáll a fiatal mellé, szinte rátapad, és hangosan, rosszindulatúan szóvá teszi, hogy nem adják át neki a helyet. Viszont ha megpróbálna másképpen gondolkozni és pozitívan kommunikálni, mondjuk szép szóval elmondani a fiatalabbnak, hogy bizony fáj a lába, nehezére esik az álldogálás, és szívesen leülne, akkor szerintem megértenék, és átadnák a helyet. Ráadásul így senkiben nem maradna rossz szájíz, amerre elindult volna a diskurzus egy rosszindulatú megjegyzés mentén.

– Azért említsük meg a jó dolgokat is. Melyek azok az értékek, amiket át tudnak adni az idősebbek?

– Mivel az idősebb korosztály viszonylag több idővel rendelkezik, ezért ráérnek foglalkozni a fiatalabbakkal. Az életük során már megéltek egyet s mást, rendelkeznek hasznos tapasztalatokkal és legfőképpen tudással, amiket érdemes megosztani azokkal, akik utánuk következnek. A megoldásokat keresik, sok mindenhez értenek, talán az informatikát kivéve, bár akadnak kivételek. Ahogy Ingmar Bergman fogalmazott: „Az öregkor hasonlít a hegymászáshoz. Minél magasabbra hágsz, annál fáradtabb vagy, nehezebben kapsz levegőt. De sokkal jobban átlátod a dolgokat.”

– Ön szerint mit kellene az idősebb korosztálynak szem előtt tartania?

– A legfontosabb szempont az, hogy a mindennapokat is meg kell tudni élni, és nem szabad feladni az életet. Úgy gondolom, hogy ez fejben dől el. Ha valaki felkel, és többször elismétli magában, hogy ma nem leszek türelmetlen, avagy kedvesen szólok a másikhoz, és nem teremtek rögtön paprikás hangulatot hajnalok hajnalán egy kis szurkálódással megfűszerezve.

A nyugdíjasoknak is el kell hinniük, hogy van idejük, meg kell fogalmazniuk saját maguknak azt, hogy ráérnek, és nem késnek le semmiről, ha időt hagynak a dolgok menetének. 

Ez pedig mindenképpen otthon dől el, abban a pillanatban, ahogy kikelünk az ágyból. Ami – mármint a kikelés az ágyból – nem mindig könnyű, de erre is vannak ötleteim.

– Hogy tud a protokoll ebben segítséget nyújtani?

– Szeretném, ha az emberek pozitívan hangolódnának egymásra, és ebben válik hasznunkra a protokoll. Hiszen ha nem felejtünk el köszönni, amikor belépünk egy üzletbe, ha tudjuk, hogyan kell helyesen kezet fogni valakivel, vagy tisztában vagyunk a tegeződés-magázódás szabályaival, akkor már nyert ügyünk van, és pluszpontokkal indítunk egy társalgást.

– Ez nagyon figyelemreméltó megközelítése annak, hogyan illik társalognunk. De nem csak az idősekkel foglalkoznak az előadásai. Milyen témákkal találkozhat még a hallgatóság a rendezvényein?

– Az egyik kedvelt előadásom a Mindennapi maceráink, amelyben az előbb már érintett témakörök is helyet kapnak, de itt már a testbeszéddel, öltözködéssel és esetlegesen az étkezési szokásokkal is foglalkozom. Különben 14-15 tematikám van, számos felkérésnek teszek eleget, járom az országot. A naptáram már most is zsúfolt, a következő hetekben ellátogatok majd Békéscsabára, Székesfehérvárra, Balatonfüredre, Debrecenbe is, ahol a Családsegítő Egyesület kért fel egy előadás megtartására, és Dunaszerdahelyen is megfordulok majd, ahol a csallóközi polgármester meghívásának teszek eleget. Természetesen vannak olyan zárt előadásaim is, amiket cégek, intézmények kérnek, ilyenkor arra a körre faragom rá a tematikát. Ilyen sok van, könyvelők, kórházi dolgozók, műszaki vezetők számára is tartok előadásokat. A honlapomon megtalálható a nyilvános előadásaim listája, ezekhez bármikor lehet csatlakozni.

– Korábban a Miniszterelnöki Hivatal protokollfőnöke volt. Manapság is megkeresik azzal kapcsolatban, hogy tanácsokat adjon bizonyos szituációkban?

– Ez a korszak 1999-ben számomra véget ért. Mondhatni, azóta felnőtt egy generáció. Ha a fiataloknak megemlítem azt, hogy „úgy fecsegtek, mint Torgyán József”, akkor már sokan nem is tudják, kire gondolok. Tény, hogy megtanultam a szakmát, és sajnos azt veszem észre, hogy a protokoll is változik, pedig annak nem szabadna semmilyen irányba elmozdulnia, mivel ez viszi a hátán a kultúrát. A viselkedéskultúra változhat, de a protokollnak állandónak kellene maradnia. Érdekes példa erre, amikor 2014-ben a miniszterelnök kijelentette, hogy számára a politikai korrektség – aminek vastagon része a protokoll is – nem lényeges. Ebben az a szomorú, hogy nehéz rávenni valakit arra, hogy a protokoll szabályainak megfelelően viselkedjen, ha ez a valaki nem akarja megtanulni, nem mutat semmilyen affinitást. Ugyancsak érdekes eset volt, amikor Szijjártó Péter külügyminiszter egyszer találkozott Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel. A tárgyalás során a magyar külügy képviselője tegező viszonyban szólította meg Lavrovot, aki nem viszonozta ezt, hanem maradt a magázásnál. Bár elképzelhető, hogy előző nap együtt vacsoráztak, és már tegeződtek egymással, de a protokoll egyik alapszabálya, hogy a tárgyalóasztalnál ez a személyes megszólítás nem helyénvaló. A diplomaták pedig hamar felfigyelnek ezekre a bakikra, és ez alapján ítélik meg az adott személyt.

– Tudna még ilyen bakikat mondani?

– Igen, érdekes volt azt is látni, hogy a miniszterelnök, ha hölgyekkel találkozott, előszeretettel megfogta a kezüket, és a kézfejükre cuppantott. Ez is protokollszabály, hogy nem adunk konkrétan csókot egy hölgy kézfejére, hanem csak fölé hajolunk. Itt a gesztus fontos, nem a konkrét cselekedet. Ugyancsak hasznos tudni, hogy egy hivatalos párbeszéd alatt nem tesszük zsebre a kezünket. Ha valaki nem tud mit kezdeni a karjával és a kezével, fogjon meg egy mappát, abba kapaszkodhat. Mindenesetre látom a pozitív változást, és ha nem is kérik ki a véleményemet, talán valamilyen csatornán átmegy az üzenet, mert ezeket a bakikat már nagyrészt kiküszöbölték.

– Egyik előadása a családdal foglalkozik. Ön szerint hogy alakulnak mostanában a családi viszonyok?

– Úgy látom, a legnagyobb problémát az jelenti, hogy a mai szülőknél is hiányos már a nevelés. Vagyis nem tudnak beszélgetést kezdeményezni. Így a gyerekeknek sem adják át ezt a képességet. Pedig a jólneveltség hasznos tudás a világban. Ha egy gyermek nem tanulja meg az alapvető illemszabályokat, hátránnyal indul az életben. Egy óvónő ismerősöm mesélte nekem, hogy volt olyan gyerek a csoportjában, akit pelenkával küldtek be a szülők, és közölték, a gyerek majd eldönti, hogy mikor szeretne szobatiszta lenni. Csakhogy ha ez így van, a gyereknek nem lesznek meg azok a normái, amik képessé teszik arra, hogy beilleszkedjen a társadalomba, és sikeres ember váljék belőle. Az önbizalom pedig az egyik legfontosabb dolog az életünk során.

– Amikor éppen nincs úton, akkor mivel tölti az idejét?

– Boldog nyugdíjas vagyok. Imádok főzni, ma például isteni fejtettbab-levest készítettem. Szerencsére a barátaim szeretnek enni, így a kereslet mindig találkozik a kínálattal. Kötögetek is, bár nem vagyok nagyon jó benne, leginkább sálakat készítek, de olykor simán visszafejtem, és kezdem elölről. Odafigyelek a mindennapi mozgásra is, sokat gyalogolok, otthon pedig szobabiciklizem. Olyan szerkezetem van, amit a fotelből is lehet tekerni. Ha a Híradót bekapcsolom esténként, bizony vannak olyan hírek, amiknek a hallatán elkezdek gyorsabban tekerni, és teljesen felpörgök. Nagyon szeretem, hogy előadásokat tarthatok. Például Szegeden hatszor jártam, itt csaknem 800 ember vett részt az elő­adásaimon. Álltam a színpadon, mint Blaha Lujza állhatott annak idején a közönsége előtt, és éreztem azt a pozitív energiát, amit a közönség adott. A nevetések, a szemek csillogása mindig hozzám tesz egy kicsit. Egyszerűen nincs időm belekeseredni az életbe. 77 éves vagyok, de most is úgy gondolom, hogy minőségi életet kell élnünk mindaddig, ameddig tart, és bízom benne, hogy valamelyest tudom nevelni a protokoll segítségével az embereket. Köszönjünk bátran egymásnak, és kezdeményezzünk párbeszédeket, mert soha nem késő!

Görög Ibolyaprotokollszakértő, író, előadó. A budapesti Külkereskedelmi Főiskolán, majd a moszkvai Információs Rendszerszervezési Intézetben szerzett diplomát. A Külkereskedelmi Minisztérium után 1987 januárjától a Minisztertanács titkársága protokoll­osztályán lett főelőadó, majd 1992-től főosztályvezető. 1999-től 12 éven át a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója volt. 1998-ban megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrendjét, 2015-ben a MÚOSZ tiszteletbeli újságírónak választotta.

Március 31-én ünnepeljük a transznemű láthatóság nemzetközi napjának 14. évfordulóját. Nehéz megünnepelni ezt a napot egy olyan országban, ahol a transznemű embereknek a kormány nem biztosítja azt az alapvető emberi jogát, hogy a hivatalos dokumentumaikban a választott nevük és nemük szerepeljen, valamint megakadályozza azt, hogy a fiatalok hiteles információkat szerezzenek arról, hogy mi az a transzneműség, mérhetetlen károkat okozva ezzel az ifjúságnak, a pedagógusoknak, az iskolapszichológusoknak és nem utolsósorban a szülőknek. Fóliával zárnak le könyveket, kordonnal kerítenek el múzeumi kiállításokat, hogy még csak látni se lehessen ezeket a történeteket, embereket, sorsokat.