Szomorú valóság ez. Magyarországon ma ezt jelenti a transznemű „láthatóság”, vagy inkább nevezzük „láthatatlanságnak”. A propagandától megtévesztett kormánypárti szavazó (és sajnos nagyon sok ellenzéki is) kórusban zengi vissza, hogy „a szülő dolga a szexuális és a nemi felvilágosítás”. Ilyen környezetben akad-e még bárki, aki ki mer állni, és el meri mondani a valóságot, vállalva a láthatóság kockázatát vagy az állam sötét pallosként lesújtó haragját?
Nem, nagyon kevesen vagyunk. Kevesen merünk nyíltan, felvállaltan, látható módon élni ebben az országban, és megpróbálni átadni a tudást, hogy kik vagyunk mi, transznemű emberek.
Amikor egy budapesti általános iskolából az igazgató el akarja tanácsolni a tanulót, mert „problémás” a felvállalt nemi identitása miatt – vagyis előbújt az iskolában, hogy transznemű –, akkor jogosan tehetjük fel a kérdést: Magyarországon létezik egyáltalán olyan, hogy transznemű láthatóság?
Az igazgatóhoz szerettem volna elmenni beszélgetni erről az esetről, és megtudni, hogy mi okozza a „problémát” az iskola számára, esetleg tudtam volna az igazgatónak néhány gyakorlati tanácsot adni, mint transzjogi aktivista, de ezt az üzenetet kaptam vissza: „Önt be sem engedhetem az iskolába!” Nem tudja az iskola kezelni a transznemű fiatalokat, ezért a legegyszerűbb megoldás megszabadulni tőlük, eltanácsolni a diákot.
Ez egyértelmű jelzés és bizonyíték arra is, hogy ebben a nevelési intézményben az igazgató nincsen tisztában a 2021-ben meghozott úgynevezett „gyermekvédelmi törvénnyel” – ami a nevével ellentétben a világon a legtöbbet árt a magyar gyerekeknek (mindeközben tízezrek vonulnak az utcára, valódi gyermekvédelmet követelve a kormánytól). Én többször is átolvastam a törvényt és értelmeztem, de olyan nem szerepel benne, hogy transznemű ember (akár aktivista, akár nem) ne mehetne be az igazgatóval beszélgetni. Ha ez így lenne, akkor tulajdonképpen az összes transznemű fiatalt és/vagy transznemű szülőt ki kellene tiltaniuk az oktatási rendszerből (ez lenne a modern Taigetosz). És ez csak egy példa a rengeteg közül, amit fel tudnék sorolni saját tapasztalatom alapján, hogy milyen mértékben akadályozza és teszi lehetetlenné a kormány a magyar transznemű emberek láthatóságát a saját hazájukban. De a helyzet az, hogy a valóságot nem lehet elrejteni, fóliába betekerni és be- avagy kitiltani.
Transznemű emberek a régészeti kutatások alapján már i. e. 7000-ben is léteztek, és köztünk éltek. Ha nem szeretnék ennyire visszamenni az időben, akkor maradjunk csak Heliogabalus (Elagabalus) római császárnál (204–222), aki transznemű nő volt. (A The North Hertfordshire Museum Angliában ezt a kutatási tények alapján elismerte, ennek alapján a kiállításuk feliratait is módosították.) Még számtalan példát lehetne hozni, olyan transznemű híres emberekről a történelemből, akik láthatóan éltek. Nem próbálta őket a saját országuk, államuk láthatatlanságba taszítani. Hiába próbálja a magyar kormány úgy beállítani a magyar társadalom számára, hogy a „genderlobbi”, egy modern kori „ballibsi őrület”, ez nincsen így, hiszen a történelem cáfolja meg ezeket az állításokat. Csakhogy a magyar kormányt a tények ritkán szokták megzavarni a propaganda ágyúcsövének megtömésekor.
Nagyon örömtelinek tűnt, amikor a február elején zajló Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál versenyprogramjába három LMBTQ-témájú filmet is beválogattak. Bizakodtam abban, hogy a láthatóság, ha csak ilyen formában is, de végre megvalósulhat valamennyire. Sajnos a különböző kategóriákban indult LMBTQ-filmek közül végül egyiknek sem adta meg a nemzetközi zsűri azt a lehetőséget, hogy valamilyen díjat és ezzel esetleg nagyobb figyelmet kapjon ez a közösség, ezen belül a transznemű közösség is.
A pár hónapja nagy port kavart „pedofilügy” újra fókuszba helyezte a gyermekvédelmet hazánkban. Rendkívül fontos kérdés, és az azóta napvilágra került esetek rávilágítanak arra, mekkora hiányosságai vannak a rendszernek. Az iskolákban egyre több transznemű fiatal, serdülőkorú bújik elő az osztálytársainak, a pedagóguskarnak. Ahogy az írásom elején is említett megtörtént példa (és még számtalan másik) megmutatja, a tiltás, valamint a szakértelem és hozzáértés nélkül meghozott törvények mekkora károkat okoznak. Az iskolákban az LMBTQ-közösség tagjaihoz tartozó gyerekeket a társaik gyakran zaklatják (bullying), én nem szeretném megvárni azokat a híradásokat, amelyek transznemű fiatallal megtörtént tragédiáról számolnak be.
„Amit a magyar kormány több mint öt éve művel az LMBTQ- és ezen belül a transznemű közösséggel, az egy láthatatlan tömeggyilkossággal ér fel”Jelenleg 3-4 hónapos várólisták vannak arra, hogy szakvéleményeket kapjanak a nagykorú transznemű fiatalok, több mint százezer forintot kifizetve ezekért a papírokért. Ha ezeket meg is kapják, utána a következő nehézség, hogy milyen orvost tudnak találni, aki a hormonterápiájukat és később majd a nemi megerősítő (nem nemátalakító!) műtéteket el tudja végezni. Igen, most nehéz lenne felhozni azt, hogy több millió forintot kell fizetnünk a műtétekért, és a társadalombiztosítás gyakorlatilag semmit nem támogat az egészségügyi rendszer alulfinanszírozottsága miatt, de tisztában vagyunk azzal, hogy ma milyen helyzetben van a magyar egészségügy.
Mitől válhatunk mi, transznemű emberek láthatóvá? Mi segítene nekünk abban, hogy transznemű emberként egyenlő jogokkal és diszikriminációmentesen élhessünk magyar állampolgárként ebben az országban? Nem kérünk sokat, nem kérünk több száz millió forintot, nem kérünk költségvetési átcsoportosítást.
Szeretnénk, ha az Alaptörvénybe bekerülne a társadalmi nem elismerése a biológiai nem mellett, és önrendelkezési alapon a transznemű emberek megváltoztathassák nemüket és keresztnevüket a nemi identitásuknak megfelelően.
Induljanak minél előbb felsőoktatási képzések a transzegészségügy tárgyában, hogy ezzel transzegészségügyi szakembereket tudjon az ország képezni. Harmadsorban nagyon fontos lenne a társadalom alapképzése már az iskolában elkezdve, a nemi identitásokról és szexuális orientációkról. Természetesen még rengeteg egyéb intézkedéssel lehetne segíteni a transznemű emberek láthatóságát és egyáltalán a létezését, életét az országban, de ezeket tartom most a legfontosabbnak.
Mi, transznemű emberek (akár láthatók vagyunk, akár nem), itt élünk még ebben az országban, szeretnénk mentális betegségektől mentesen, stresszmentesen, diszkrimináció nélkül, egyenlő jogokkal láthatóak lenni és végre azok is maradni.
Magasházi Mónika
Független Transzjogi Aktivista – transzegeszsegkozpont.hu
