Személy szerint engem sem érdekel már, de a történelem eljövendő ítélőszékét sem fogja érdekelni senkinek a magyarázkodása, a „DE” szóval induló, önnönmagukat mentegető mondataik.
A sokak kedvenc szóhasználatában ún. átlagállampolgárra (aki egyébként nem létezik) is igaz a közelmúlt egyik kiemelkedő angol fizikusa, Stephen Hawking alább idézett mondása, mely szerint: „A tudás legnagyobb ellensége nem a tudatlanság, hanem a tudás illúziója.”. Korunk egyik legjelentősebb elméje, Albert Einstein méltó utódja nem csak a fizika tudományának volt kiemelkedő alakja, hanem elődjéhez hasonlóan a társadalom egésze számára érthető, jó értelembe vett populáris (népszerűsítő), felvilágosító munkája is meghatározónak számított 2018-ban bekövetkezett haláláig, de bölcseletei halála után is iránymutatóak.
Fokozottan igaz ez mindazokra, akiket élethelyzetük, sokszor saját tudatos és értékes munkájuk hozott ma abba a helyzetbe, hogy nem csupán a közvetlen környezetük, hanem kisebb-nagyobb csoportok, sőt többek esetében a társadalom széles tömege figyel rájuk, és így az ő ajánlásaik szerint alakítják ki saját cselekedeteiket, formálják saját véleményüket.
Február 16-án péntek este felemelő érzés közepette megdőlt az egyik leggyakoribb, egyben legkártékonyabb mentegetőzés lehetősége. Ezen a napon igaztalanná vált, hogy a magyar társadalom mára egy belenyugvó, elkényelmesedő birka néppé változott,
akik mindent elviselnek, és kizárólag a még meglévő életterük megóvásában reménykednek, ha láthatatlanná válnak a hatalmaskodók számára. Akik ott voltak, és a tömeggel hömpölyögtek a megközelíthetetlenné vált Hősök tere felé, majd még a cél előtt akár több mint egy kilométerrel korábban meg kellett állniuk, mert a sokaság betöltötte az egész városteret, azon százezrek számára ezen az estén nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy hamis, álságos állítás.
Azon a pénteken az egész országban emberek százezrei érezték meg, már a készülődés óráiban, hogy a belélegzett oxigénnel együtt valami újat, valami kezdetének a lehetőségét szívhatják magukba, és ettől indulniuk kellett. Akik ott voltunk, érezhettük azt a kritikus erőt, amely képes lenne demokratikus úton, az emberi értékeken alapuló demokrácia érzésével és eszközeivel, akár heteken belül, erőszakmentesen, csak a bemutatott elszántság erejével megszabadítani hazánkat a politikai és immár gazdasági hatalmat is bitorló bűnszervezettől – az azon az estén általános fogalommá vált jelzős szerkezet szerint a magyar társadalomból kivetett, idegen lényekként jellemzett szörnyektől.
Szörnyek járnak közöttünk – ez volt a hívószó. Szörnyek járnak közöttünk – ez volt a politikai beszédek legfontosabb figyelemfelhívó üzenete, mert azok természetüknél fogva nem is lehettek mások, mint politikai beszédek. S végül a „szörnyek járnak közöttünk” mondatot skandálta együtt, meggyőződésből a tömeg. Azóta nem olvastam, nem hallottam olyan, az orbáni bűnszervezet elfogadhatatlanságáról szóló írást, beszédet, amelyből kimaradt volna a bűnbandára ráégett szörny elnevezés.
Ötvenezren tüntettek a Hősök terén a gyermekek védelmében – Percről percreTény, hogy a tüntetést azok az influenszerek, bloggerek, ha úgy tetszik elsődlegesen, de nem kizárólag (gondoljunk például Gulyás Mártonra, Pottyondy Edinára) a fiatalok körében népszerű véleményvezérek hirdették meg. De aki ott volt, vagy akárcsak a videófelvételeket nézte, láthatta, hogy a százezres tömegben csak kis mértékben volt felülreprezentálva a fiatalság. Megjegyzem, hogy a fiatalok tiszta és nyílt tekintetét nézve nem egyszer megkönnyeztem a pillanatot. Azt hiszem, többségük nem csak érezte, hanem tudta is, hogy az este az ő és kortársaik közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről is szól.
Én már egyszer, 1990. október 25-28. között, a taxisblokád idején megéltem és tapasztaltam, miként lesz egy társadalmi csoport fellépéséből, össztársadalmi tiltakozás. Akik ma szeretnék azt a folyamatot történelmi távlatból ellenőrizni, azok nagyon egyszerűen megtehetik ezt. Csak az internetes böngészőjükbe kell beütniük az esemény nevét, és máris megnézheti az akkori fotókat, videókat, olvashatják az akkori írásokat. Láthatják, hogy az országos tüntetést vitathatatlanul a taxistársadalom hívta életre, de a felvételek azt is bizonyítják, hogy a tüntetés derekán már a blokád résztvevőinek alig néhány százaléka volt taxis. Fontos, hogy az egykori fotókat, írásokat érdemes szemlézni, nem pedig a történelemhamisítás mintapéldányának tekinthető „Blokád” című kurzusfilmet. Ha nem tudunk megszabadulni Orbán bűnszervezetétől, hamarosan közpénz milliárdokból el fog készülni ennek a mostani péntek estének is a kurzusváltozata. 1990-ben is a társadalom tüntetett, éppen úgy, mint most, február 16-án. A felhívás elsődlegesen a fiataloknak szólt, de az este résztvevői már az egész társadalmat reprezentálták.
Az esten elhangzott beszédek, kisebb-nagyobb hibáikkal, elfogadhatóak, odaillőek voltak. Baukó Attila, művésznevén Azahriah, illetve Pottyondy Edina záróbeszéde nálam kiváló minősítést kapott, és talán az sem véletlen, hogy Gulyás Márton számára sem okozott problémát a tömeg megszólítása. Igaz, és ez nem volt szerencsés, matematikából valamennyien megbuktak, amikor az őket hallgató tömeget 40, majd 50 ezer főben határozták meg, megköszönve, hogy milyen sokan voltak jelen. Ez a tévedés nem jött jól, mert a tömeg éppen kezdte elhinni, hogy nem egyedül tiltakozik, hanem százezrek éreznek ugyanúgy, mint ők. A bizakodó tömegre, az előadók által kimondott számok olyan hatással voltak, mint amikor egy lavór hideg vizet zúdítanak a nyakukba, de azért ezen túl lehetett lépni.
Számomra a sokkoló döbbenetet a szervezők záróüzenete jelentette. A zárásként elhangzó mondatok minden esetben óhatatlanul a tüntetések célját fogalmazzák meg a részvevők számára. Azt a célt, amely miatt a szervezők kérték, hogy legyünk ott. Ezen az estén azonban a valós cél üzenete a szervezők érezhető bizonytalansága okán egy olyan erőltetett tartalmat kapott, amely védhetetlen volt abban az emelkedett pillanatban.
Még a tüntetés hatása alatt, másnap reggel adtam azt a címet a Facebook/YouTube bejelentkezésemnek, hogy „a megszólított tömeg nagyságával együtt növekszik a szervezők, előadók felelőssége” is. És ez így van! Ez egy olyan tény, amit érteni kell. Számos barátom, rokonom, amikor a gondolataimmal szembesült, azonnal a fiatal szervezők védelmére kelt, amit úgy kezdtek, hogy „de”. Ám nincsen „de”! Ma nem egy nyugalmas békeidőszakot élünk. Ma én is azt hiszem és mondom, hogy „szörnyek járnak közöttünk”. A szörnyek pedig, ha hibázunk, azonnal megbosszulják, és újra és újra a szörnyek áldozatává válunk.
Jelen írás terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé számomra, hogy a hibánál talán nagyobb tévedés teljességét kifejtsem, ezért csak egy megmagyarázhatatlan ellenmondásra hívom fel a figyelmet.
A szervezők, előadók egységesen kiálltak azon helyes vezérfonal mellett, hogy szörnyek járnak közöttünk, és a legnagyobb szörny, mint azt meg is fogalmazták, Orbán állama. Ez számomra is vitathatatlan tény. Majd megfogalmaztak három üzenetet, melynek lényege, hogy minden résztvevő, miután hazament, keresse fel a legfőbb szörnyet képviselő 133 képviselő valamelyikét, és kérdezze meg tőlük, hogy mit fog tenni a legfőbb szörny, Orbán állama azért, hogy a továbbra is rá, a szörnyre bízott gyermekek emberhez méltó körülmények között nőjenek fel. Mit tesz majd a szörny, a 133 szörny-bűntárs segítségével azért, hogy ezek a gyermekek minőségi és az életre felkészítő oktatásban részesüljenek? És legvégül, a szörnyre bízott gyermekek, amennyiben abúzus éri őket, mely szörnyhöz fordulhatnak majd bizalommal?
Leírni is nehéz volt számomra ezt a kibékíthetetlen, felvállalhatatlan ellentmondást, de ez történt. És ezt védte meg másnap Gulyás Márton. Szerinte ez volt az egyetlen helyes felhívásuk, mert képviseleti demokráciában a népakaratot a választott képviselőinken keresztül gyakoroljuk. De már ez tévedés,
mert a népakarat gyakorlásának számtalan egyéb formája is van. Ilyen a népszavazás, a gyülekezési jog, aminek éppen tanúi voltunk, az egyesülési jog, a szakszervezetek alapításának joga – és még számos, közvetlen felszólamlási jogunk van akár itthon, akár Strasbourgban, vagy az EU hatóságainál, mert ma még minden magyar állampolgár az Európai Unió állampolgára is egyben. De tegyük ezt félre. Az általam becsült, de nem tévedhetetlen Gulyás Márton a többiekkel együtt éppen a helyes kiindulópontot határozta meg rosszul. Téves állítás ugyanis, hogy a valós indok nélküli rendeleti kormányzás, Orbán parlamenti működése megfelelne a képviseleti demokráciának. Az Európai Unió Parlamentje kétharmados többséggel mondta ki, hogy Magyarországon immár évek óta választási autokrácia van, ebben élünk. Ha hibás a kiindulópont, akkor nehéz rátalálni a helyes válaszra. Ha leszögeztük, hogy a legfőbb szörny Orbán állama, és nekünk onnan ki kell emelnünk az állami gondoskodásra kényszerülő gyermekeket, akkor ugyanahhoz a bántalmazó államhoz nem helyezhetjük vissza a gyermekeinket.
Talán nem az egyetlen, de szerintem legidőszerűbb záróüzenete az lehetett volna ennek a csodás péntek estének, hogy mostantól minden pénteken jöjjön vissza mindenki, és csatlakozzanak hozzánk egyre többen és többen, és nem csak itt, hanem minden városban mindaddig, amíg az Orbán-kormány le nem mond, és nem távozik a magyar közéletből. Azóta is azon gondolkodom, hogy abban az estben, ha ezzel az üzenettel záródott volna a február 16-i este, akkor most, március 2-án vajon a helyén lenne-e még Orbán rendszere. Szerintem nem, vagy az utolsó napjait élné!
Elbukta-e végleg a magyar társadalom ezt a hirtelen esélyt? Talán nem!
Meggyőződésem, hogy előre kimondott cél nélkül mostanában biztosan nem lehet felállítani a magyar társadalmat. De nem igaz ez arra az esetre, ha valamely közeli napon Pottyondy Edina, Gulyás Márton, Azahriah és a többiek, bevonva a társadalom számos civil és politikai szerveződését, senkitől nem kérve, hogy rejtse el a hitvallását, immár azzal a korábban elmaradt felhívással szólítanák meg a társadalmat, hogy találkozzunk minden péntek este hatkor a Hősök terén mindaddig, amíg meg nem szabadítjuk Magyarországot, hazánkat e szörnyektől. Mert én bizony visszakérdezek, hogy miért is lenne felső korlátja a média szerepvállalásának.
Szeretném, ha egy szigorú pedagóguscsalád szigorú gyermekének gondolataiból, akinek nagyapja Fehérvárcsurgó gyermekotthonának igazgatója volt, s aki sok nyarat töltött együtt az ott nevelkedő gyermekekkel, nem csak az általam becsült Gulyás Márton és társai vonnák le a helyes következtetést. Mert e gondolatsor helytálló üzenet szinte az összes parlamenti és parlamenten kívüli demokratikus elven szerveződő politikai pártnak, civil szerveződésnek, szakszervezetnek, szakmai szervezetnek, a média képviselőinek, értelmiségi felszólalóknak legalább az aktualitás körében tévutas cselekedetei és megszólalásai kapcsán. Mindenkinek fel kell ismernie, hogy ma minden eszközükkel, hitelességükkel, forrásaikkal a – kíméletlenül ismételten – közös összefogás elsődleges kötelességeként kellene újragondolniuk feladataik sorrendiségét. Csak a közös akarat – legyen az országos közös akarat (OKA) – megvalósulása után mutassák meg magukról, ha marad még erejük/szervezettségük, hogy ők miben emelkednek ki, de ne foglalkozzanak mások vélt hibáival. Mert ma Magyarország közellensége, a haza elárulója nem más, mint Orbán Viktor rendszere. Ha nem bírják ki kritika nélkül, akkor kritizálják a szörnyet.
És értsék meg azt is, hogy amikor a szörnyhöz fordulnak bármilyen követeléssel azon kívül, hogy a szörny távozzon a magyar közéletből, akkor nem tesznek mást, mint legitimálják, elismerik a szörny létének jogos voltát.
Hihetetlenül bátor árvaházi gyermekek vállalták a nyilvánosságot azért, hogy az Orbán-rendszer által tudatosan, százmilliárdos költségekkel megosztott társadalomban mindenki előtt lerántsák azt a bizonyos leplet, bemutassák Orbán rendszerének velejéig való romlottságát. Intézetben felnőtt gyermekek adták a kezünkbe azt a nem várt esélyt, hogy most és együtt megszabadítsuk az országunkat a szörnyektől. Nem az adna igazi elégtételt az általuk elszenvedett borzalmakra, ha Kónya Endre (miért is K. Endre?) visszakerülne a börtönbe, hanem az, ha bátor tettük a magyar demokrácia újjászületését hozná el. Most csak rajtunk múlik, hogy megadjuk számukra ezt a megérdemelt elégtételt!
Ha Marci, Edina és a többiek magukhoz méltónak tartanak engem és Iványi Gábort, mi szívesen részt vennénk velük egy akár nyilvános beszélgetésen a fentiekről, hátha találnánk közös megoldást. Bírom Iványi Gábor ígéretét, hogy ő is csatlakozna hozzánk. Közénk nem kell magyar-magyar tolmács ahhoz, hogy a becsületünkben is érezzük, mit jelent a haza, és mit jelent az, hogy Orbán bármire képes.
