Nagy teher a civilizált társadalmaknak, hogy idősödnek?
A demográfusok az idősödést úgy definiálják, hogy a 65 év feletti korcsoport aránya megnövekszik a fiatalabb korcsoportokhoz viszonyítva. Ebből aztán negatív forgatókönyvet szoktak előre jelezni, hogy mekkora terhet jelent majd a munkaerőpiacnak, az egészségügyi és szociális ellátórendszernek, nyugdíjrendszernek, a családoknak, egészében a jóléti államoknak. Valójában sokkal összetettebb a probléma, és a demográfusok mutatói kevés fogódzót adnak az érzékeltetéséhez. Az időskori eltartási ráta például azt mutatja, hogy a 15–64 éves korcsoporthoz viszonyítva mekkora a 65 évnél idősebbek aránya. De azt nem tudhatjuk meg belőle, hogy a ténylegesen dolgozók számához viszonyítva mennyi a ténylegesen eltartottak száma. Ideáltipikus mutató, mert azt feltételezi, a 15–64 éves korcsoporton belül mindenki dolgozik, 65 év felett pedig mindenki nyugdíjas. Egyik sincs így. A pontosabb megközelítések arról tanúskodnak, hogy hosszú távon a ténylegesen dolgozók és eltartottak aránya nem változik.
Hol találhatunk ilyen mutatókat?
Például az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének (ILO) anyagaiban. De Magyarországon senki sem használja ezeket.
Ön nyilván megismerkedett velük. Árnyaltabb megvilágításban milyen problémákról kellene beszélnünk?
Az egyik, hogy mi történik a munkaerőpiacon. Demográfiai mutatók alapján azt mondhatnánk, egyre kevesebb a dolgozó, de ez nincs így, mert ha csökken a populáció, a munkaerőpiac beszippantja az addig nem dolgozókat, növekszik a rugalmasság. Kisgyerekes anyákat, akár fogyatékkal élőket is. Teljesen homályos a képünk arról is, mi vár az egészségügyi és a szociális ellátórendszerre.
A hazai forgatókönyvek szerint növekszik a gondozásra szorulók száma. Honnan tudjuk? Az Eurostat kutatásai felmérik, az idősek hány százaléka érzi magát gondozásra szorulónak. Magyarországra vonatkozóan a 65 év feletti korcsoportban van erre egy 50 százalékos adat, de további felmérések híján nem világos, hogy ez konkrétan mit takar. A krónikus és mozgásszervi betegek, érzékszervi problémákkal küzdők, demensek számából lehetne érdemi információhoz jutni, vagy abból, hányan várakoznak valamilyen ellátásra. Mostanában vonulnak nyugdíjba az 1953 és 1956 között születettek, ez köztudottan egy népes generáció, így öt-hét év múlva bizonyára nőni fog a gondozási szükséglet. De utánuk már kisebb létszámú korosztályok jönnek. A kérdést folyamatában kell vizsgálni, figyelembe véve az egyes csoportok összetételét is. Az említett korosztály például átlagosan alacsonyabb iskolai végzettségű, márpedig a fizikai munkát végzők általában hamarabb szorulnak gondozásra. Ha erre a hullámra nem készül fel az egészségügyi és szociális ellátórendszer, öt éven belül kezelhetetlen problémák lesznek.
Az egészségügy terheltsége mennyire függ az idősek arányától?
A kettő között nincs korrelatív kapcsolat. Mint ahogy az sem függ az idősek arányától, mennyit költ az állam erre a területre. Sokkal inkább meghatározó az ország értékrendje, hogy milyen típusú jóléti államot működtet, mennyire és hogyan próbálja az egyenlőtlenségeket csökkenteni.
A nyugdíjrendszert viszont bizonyára komolyan érinti az idősödés.
Itt is túlzott,
megalapozatlan félelmek vannak azzal kapcsolatban, hogy az idősödés következtében a nyugdíjrendszer összeomlik. Ez tévedés, mert nyugdíjkorhatár után is lehet dolgozni, másrészt a nyugdíjrendszer az adókból finanszírozott, azok elosztását pedig lehet és kell is újraszabályozni. Amiről inkább beszélni kéne, a gondoskodási krízis.
Nincs elég kapacitás a növekvő gondozási szükségletek kielégítésére. Még úgy sem, hogy nagyrészt a családok vállalnak szerepet ebben. Végeztem ezzel kapcsolatos számításokat. Jelenleg a 65 év felettieknek nagyjából a harmada-fele szorulna valamilyen szinten segítségre, de idősotthoni férőhely például csak 3 százalékuk számára elérhető. Minimálisan duplázni kellene az állami kapacitásokat, mivel hiába nő a szükséglet, hiába jelentkeznek egyre többen az ellátásokra, egyre nehezebb hozzájuk férni. Ez tényleg gond, és az állam nem hajlandó tudomást venni a helyzetről. Nem fordít több pénzt a területre.
A családokra bízza a megoldást…
– Igen, a jelenlegi kormány konzervatív szemléletéből is az következik, hogy majd a családtagok ellátják az időseket. De ez tévhit. Egyre többen költöznek külföldre, így idős hozzátartozóik magukra maradnak. Emelkedik a válások száma, a 65 év fölötti korcsoportban duplázódást látunk a 2022-es népszámlálási adatok alapján. Kitolódott a nyugdíjkorhatár, a dolgozók kevésbé tudják ellátni a gondozásra szorultakat. És megváltozott a szemlélet is: egy unoka egyre kevésbé gondolja, hogy feladata lenne gondozni a nagyit. Nyugat-európai országokkal ellentétben nálunk nincs elérhető ápolási díj, hiányoznak a családokat tehermentesítő szolgáltatások.
A terheket nem csökkenti, hogy az átlagéletkor növekedése akár hosszabb aktivitásra is ösztönözheti az embereket?
Ebben elég nagy a törés az alacsony és a magasabb iskolai végzettségűek között. Ha valaki egyetemet végzett, általában tíz évvel később szorul gondoskodásra. Vígan tud még dolgozni nyugdíj után, és akar is. Jobb az egészségi és szellemi állapota. Viszont egy fizikai dolgozó tényleg örül, ha nyugdíjba vonulhat, mert a munka borzasztóan megviselte a szervezetét. De mivel nő az iskolai végzettségünk, várhatóan meg fog nyúlni az emberek életének aktív szakasza. Ráadásul
egyes foglalkozásoknál, munkaköröknél akár előnyös is lehet az idős kor a sok tapasztalat miatt. Szükség van az idős szakmunkásokra, szerelőkre, mert ők ismerik a régebbi technikákat, berendezéseket.
Nyugdíjaskorú nők számára most népszerű lehetőség a kisgyerekgondozás, a beteglátogatás, ügyintézés. Nagyon jól alkalmazhatók az idősek mentorálási tevékenységeknél, betanításnál is.
– Milyen szép álláshirdetés: 65 év felettiek jelentkezését várjuk...
– Tévképzet, hogy az idősödés csak teher a társadalomnak. Pedig az Európai Unió idősügyi stratégiája abszolút progresszív. Különböző kutatásokkal felmérték az országok helyzetét, elemezték az adatokat, amiből megvalósítható ajánlások születtek. Visszatérve a gondozási problémára, az Unió azt mondja, hozzáférést kell biztosítani minden rászorulónak, aki akár egészségügyi, akár szociális gondozásra szorul. Az ehhez szükséges bővítés már több helyen azt jelenti, hogy különböző szolgáltatások állnak rendelkezésre. Bentlakásos ellátásból is van többféle. Létezik öt-hat típusú, lakhatással egybekötött gondozási megoldás. Idetartoznak például az intergenerációs házak vagy a co-housing típusú megoldások. Létrehoznak egy olyan lakóegységet, ahol élnek idősebbek, fiatalabbak, és segítik egymást. Az idősek nem maradnak egyedül, a fiataloknak könnyebb megoldani a gyerekek felügyeletét.
– Mesterséges család.
– Mindenesetre ez egy működő modell. És nem az egyedüli. Az idősek gyakran nagyobb, rossz komfortfokozatú lakásokban élnek egyedül. Megoldás lehet számukra, hogy befogadnak valakit az egyik szobába, aki segíthet a háztartási munkában. Ez nálunk is létezik, de nagyon szabályozatlan. Az idős bérbeadók sokszor azt gondolják, a lakhatásért cserébe gondozást is elvárhatnak. De az egy külön szakma, amiért munkabér jár. A lakó a háztartás mellett inkább bevásárlásban, ügyintézésben segíthet, és társaságot jelenthet. Egy másik nyugat-európai modell a kórházból kijött, de még gyenge állapotban lévő idősek átmeneti befogadása és ellátása. Nyugaton ez jól szabályozott vállalkozásként működik. Nálunk feketén kezdett el terjedni. Vidéki nagy házukba fogadnak be külföldről hazatelepült gondozók időseket. Mindenfajta engedély, jogszabályi háttér, szerződés nélkül. Mégis van rá kereslet. Nyugaton jól kialakított hálózatuk van a sheltereknek, amelyekben idősek költöznek össze, de létrejöttek már kisebb idős- vagy éppen demensfalvak is, ahol minden szolgáltatás rendelkezésre áll. Mindezzel szemben nálunk csupán a házi segítségnyújtás, az étkeztetés, a bentlakásos ellátás létezik, az is csak kevesek számára.
– Egyszerűen az állam tétlen, vagy a társadalomban sem tudatosodik igazán, hogy bővítésre, új megoldásokra lenne szükség?
– Az emberek általában akkor szembesülnek ezzel a problémával, amikor maguk is belekerülnek. Meglepi őket, milyen gyorsan tud romlani az idős hozzátartozók állapota, hogy nem tudják őket ellátni. Keresnének gyorsan egy otthont, de kiderül, hogy hosszú a várólista. Komoly felvilágosító munkára lenne szükség. Sokan szégyellik, lelkiismeret-furdalást éreznek, ha nem ők maguk végzik a gondozást. Pedig teljesen normális dolog, ha valaki nem adja fel a saját életét a hozzátartozója miatt. A dilemma a nőknél jelentkezik leginkább. De tőlük sem várható el, hogy feladják a munkájukat, lemondjanak a karrierről, a kiteljesedésről, a jobb nyugdíjról, és a gyereknevelés után az idősgondozás is a kötelességük legyen.
– Hogyan léphetnénk előbbre? Úgy tűnik, vannak elképzelései.
– Az első és legfontosabb lépés az államigazgatási adatok összegyűjtése és elemzése lenne. A központi nyilvántartási rendszer minden adatot tartalmaz, követhető lenne a folyamat, hogy hány ellátott van, milyen az összetételük, milyen a munkaerőhiány a szektorban, de ezeket az adatokat nem kapja meg az államigazgatás, ki van szervezve egy kormányközeli cégnek, ami horror. Állami szinten megszüntették a tudományos háttértevékenységet, nincsenek kutatók, objektív szociálpolitikai vizsgálatok a témában, nincs adatalapú tervezés, döntéshozás. Jó példa, hogy eltörölték a várakozási listák kötelező nyilvánosságra hozatalát. Így aztán most azt sem tudjuk, hányan várakoznak férőhelyre.
– És ha csoda történne?
– Megfelelő adatok birtokában látni lehetne a folyamatot, hogy hol és mennyi kapacitást kellene bővíteni. Meg kellene szüntetni a területi egyenlőtlenségeket, a fenntartók közötti igazságtalan differenciálást. Jelenleg nem szektorsemleges a finanszírozás, hanem az egyházi fenntartók felé billen. Ne akadályozza az állam azokat, akik vállalkozási formában próbálnának idősotthoni férőhelyeket létrehozni. Nyugat-Európában ezek piaci alapon is tudnak működni, kapnak állami támogatást, mert állami feladatot látnak el. Továbbá a családok anyagi támogatása is fontos lenne, ha gondoznak valakit. De ha mindez bonyolult, nincs rá pénz, állami kapacitás, ott a lengyel modell. Lengyelországban 70-75 éves kor fölött mindenki kap alanyi jogon egy nagyobb összeget, amelyet gondozásra fordíthat.
Fontos állami program lehetne az idősek lakásainak korszerűsítése. Ha más nem, legalább az akadálymentesítésük.
Így tovább tudnák ellátni magukat, kevesebben kerülnének idő előtt kórházba. De egyelőre tökéletes a közöny az állam részéről.
– Nem a pénz kevés?
– Magyarországon a gazdaságilag aktív korú népesség 8,3 százaléka gondoz hozzátartozót, ez 400 ezer embert (80 százalékban nőt) jelent. Az idős hozzátartozó gondozása akár 10-12 évig is eltarthat, ami nemcsak anyagilag, de mentálisan, fizikailag is rendkívül megterhelő, hiszen semmilyen segítséget nem kapnak. Egy friss magyar kutatás adatai szerint az otthon gondozók kb. 60 százaléka mentálisan annyira rossz állapotban van, hogy orvosi segítségre szorulna – ez nyilvánvalóan kihat a hosszú távú életkilátásaikra. Emellett a nemzetgazdaságnak is rendkívül nagy károkat, bevételkiesést okoz. Jelenleg a magyar GDP 0,6 százalékát költjük idősek tartós ápolás-gondozására egy torz költségszerkezettel. Ha azt nézzük, hogy mennyi munkaórát jelent az informális gondozás, és ezt átváltjuk például a szociális szektor munkabérére, a GDP-nk 1,5 százalékát is eléri a láthatatlan munka értéke. A kieső bérhez kapcsolódó járulék, adó, amit ez a 400 ezer ember nem fizet be az államkasszába, mert nem tud a gondozási terhei miatt fizetett munkát végezni, vagy csak csökkentett munkaidőben képes dolgozni, az átlagbérrel számolva meghaladja a GDP 1 százalékát – vagyis a dupláját annak a teljes összegnek, amit jelenleg a kormányzat a teljes tartós ápolás-gondozás szektorra fordít. Nem az ellátás javítása, a közöny kerül sokba.
