A hétfői beszélgetés mottóját Mierle Laderman Ukeles New York-i feminista művésztől kölcsönözték, aki első gyermeke születése után azt tapasztalta, többé nem a művészetével azonosították, hanem az anyaszerepével. A válság, hogy a személyisége kettéhasadt, arra sarkallta, hogy megírja A karbantartás művészi kiáltványát (Manifesto for Maintenance Art 1969!), megkérdőjelezve a gender- és osztálykülönbségek mellett az avantgárd lényegét. Majd úgy döntött, az anyai és háztartásbeli munkáját „felmossa” a tudatosság szintjére, és kiállítja mint művészetet – egyik legismertebb performanszában múzeumok lépcsőjét takarította, textilpelenkát használva a felmosáshoz.
Patricia Kaersenhout suriname-i származású holland művész később újraértelmezte a performanszát, és melósruhába öltözve neves nyugat-európai múzeumokban takarított, arra is rámutatva, mennyire jellemző, hogy egy bevándorló nő egy kiállításon személyzetként, nem pedig művészként van jelen. A mottó abban is találó, hogy minden művészi alkotás vagy forradalmi tett mögött van egy háttérmunka, amivel nem foglalkozunk – például a szemét felszedése, vagy általában a gondoskodás. Ha ez nincs, más, a társadalom által produktívnak tartott munkák vagy kimagasló teljesítmények sem tudnak létrejönni. Ezt a láthatatlan munkát pedig jellemzően a nők végzik.
Beszűkült terek
A különböző szerepekről gondolkodva mindjárt egy szinte áthatolhatatlan falhoz érünk, a kulturális és a művészvilág patriarchális berendezkedéséhez. Alkotóként itt sokszoros hátránnyal indul egy nő, különösen ha a művészetet az anyaszereppel kell összehangolnia. Kállay Eszter említi, hogy már azzal leszűkül a mozgástér, hogy sok esemény este, altatási időben van, gyerekkel pedig nehéz ezeken részt venni.
– Nincs arra berendezkedve a magyar kulturális társadalom, hogy gyerekkel jelenj meg egy megnyitón vagy egy beszélgetésen – erősíti meg Szirmai Panni. – Én többször megpróbáltam, aztán végül elsunnyogtam a gyerekeimmel, akik nem annyira csendesek. Azt éreztem, kínos, hogy ott vagyunk, de ennek nem így kellene lennie.
– Nekem inkább az a kérdés, egyáltalán mennyire kell részt vennünk a mainstream művészeti diskurzusban – mondja erre Rudas Klári. – Bennem ez már korábban is felmerült, az anyaság pedig éppen ezek miatt látványosan előtérbe hozta a kérdést. Miután a kislányom megszületett, úgy éreztem, nekem jót tesz, hogy én csak abban vagyok, és másfél évig nem is próbáltam meg másban lenni. Közben nagyon gondolkodtam, milyen érzés távol lenni. De arra jutottam, akár van gyerekem, akár nincs, akkor is fontos művészként egyfajta lelki ellenálló képességet kialakítani az elvárásokkal szemben.
– Bennem komoly feszültséget okozott, hogy nem én döntök a saját időmről. És a közterek sem arra vannak kialakítva, hogy te ott egy babával vagy kisgyerekkel létezz – fűzi hozzá Eszter. – Az én túlélési stratégiám az volt, hogy végig sokat írtam. Ez adott egy kapaszkodót, egy lenyomatot arról, hogy ez történik, nemcsak elsodor, mint egy óriási kamion, hanem van egy horgony-érzetem.
A legjobb stratégiának azt látom, hogy minél többet kritizáljuk a fennálló rendszert, ami olyan sok ember életét nem veszi figyelembe, nem csak a kisgyermekes nőkét. A gondoskodás kérdése például olyan probléma, ami mindenkinek az életében jelen van, még sincs belekalkulálva a munka-szabadidő szervezésbe.
– Sok értelmiségi foglalkozásban nagyon erős a szerepkonfliktus, hogy reggel berohanok a bölcsődébe, beadom a gyereket távolról, hogy fussak be a munkahelyre, ott elnézést kérek, és rohanok vissza a bölcsibe – meséli Szirmai Panni. – Folyamatosan úgy érzem, mindenhol csak félig vagyok jelen, mert soha nem tudok igazán odafigyelni arra, amivel foglalkozom, mindig a többi más feladatomra is koncentrálok. De lehet, hogy csak én csinálom rosszul.
– Fontos, amit most megfogalmazol, mert itt van egy élmény, ami emberek tömegét éri, hogy szülő lesz – szándékosan használom így, mert minden tiszteletem azoké a férfiaké, akik észreveszik az egyenlőtlenségeket, és megpróbálnak ezeknek ellentartani –, mégis képesek vagyunk úgy érezni magunkat, mintha valami különleges betegségünk lenne, ami kínos tüneteket produkál – véli Klári. – Például miért van zabkása a nadrágomon? Egyszer beletúrtam a hajamba, és egy egész karika banánt találtam. Szerencsés vagyok, hogy én ilyenkor nem egy irodába megyek be, hanem csak a műterembe, de ettől még látom, hogy hiányzik körülöttem a tudatosság. A múzeumokba szerencsére bekerülnek most már olyan művek, amelyek eleve az anyasággal foglalkoznak. De ha csak egy nő vagy, aki művész, és épp nem az érdekel a művészetedben, hogy anya vagy, akkor talán úgy kell beszélned fontos dolgokról, hogy nem tudod összeszedni a gondolataidat, vagy tartani a szemkontaktust, mert annyira fáradt vagy. Ilyenkor ha azt mondom, van két kisgyerekem, az jelentsen valamit annak, aki velem szemben ül, legyen az akár egy huszonöt éves férfi – ehhez kell még nagyon sokat beszélni erről a témáról.
Hasítás
Eszter mesél arról az érzésről, mintha a személyiségünk egyes részeit agresszívan le kellene hasítanunk, mert a munkahelyen csak a produktív énrészeink maradhatnak, amikor a gyerekkel vagyunk, akkor csak a gondoskodó, de mindig csak egyfélék lehetünk.
A kapitalista társadalom működéséből fakad, hogy el van zárva dobozokba a munka, az intimitás, a szabadidő, ami valójában a gyerekekkel töltött idő. Nehéz olyan tereket találni, ahol a cselekvő és a gondoskodó ént egyszerre meg lehet élni, szabadon.
Klári szerint sokkal inkább egész személyként kellene értelmezni az embereket. Azt is el kellene fogadni, ha valakinek arra van szüksége, hogy néha csak az egyik részével foglalkozzon, a gondoskodást felváltva az autonóm munkájával. Noha ő nem tud úgy festeni, ha ott vannak a gyerekek, de mások lehet, hogy tudnának, ha lenne erre infrastruktúra.
Panniban sokszor felmerül, miként értékelik: annak ellenére, vagy éppen azért, vagy ahhoz képest, hogy anyuka, miért ír? Az anyaság komplexen meghatározza a személyiségét, mégsem szeretné, ha ez alapján ítélnék meg. Szerinte a családi minta is fontos, mennyire szabadott gyerekként hangoskodni, ha bármelyik szülő otthon alkotótevékenységet folytatott. Ma már ezeket rugalmasabban látják a nők, éppen ezért szorul be az alkotói munka abba az idősávba, amikor a gyerekek alszanak vagy nincsenek otthon. Vagy ki kell szervezni, hogy valaki szórakoztassa őket, és átadni a gondoskodást például a nagyszülőknek.
Boldog idill?
A gondoskodás egyszerre fontos és szép feladat, másrészről rendkívül kimerítő. Már a feminizmus második hullámában volt olyan törekvés, hogy meg kell szabadulni ettől, hogy a kiteljesedésre koncentrálhassunk, emiatt azonban egy másik, általában rosszabb osztályhelyzetben lévő nő veszi át ezt a munkát. Egy másik megközelítésben a nők arra vágynak, hogy szabaddá tegyék magukat a gondoskodási munkára – ehhez azonban ki kell kerülni a bérmunka béklyójából. Abban mindenki egyetért, hogy alapvetően azzal számol a társadalom, hogy a nő végzi a gondoskodási munkát, a gazdasági rendszer is ezt támogatja. De a nőknek is könnyű maguk felé támasztani azt az elvárást, hogy eközben még úgy is dolgozzanak, mint a produktív férfiak, ami nem reális.
– Ülök a gyerekeimmel, és olvasom a Kisvakondot, közben arra gondolok, hány feladatot kellene még elvégeznem – meséli Panni. – A fáradtsághoz való jog is fontos, mert sokszor úgy érzed, nem lehetsz fáradt. Muszáj még azt megcsinálnod, mert nincs más, aki elvégzi helyetted. Nagyon összetett kérdés, hogy mi az, amiről lemondasz, hogy dolgozhass, és mi az, amit még meg kell tenned, hogy a gyerekeiddel tudj lenni. Ma már az számít családbarát munkahelynek, ha viszonylag keveset keresel, de legalább nem szólnak, ha menned kell a bölcsibe.
– Folyton zsonglőrködni kell az energiákkal – véli Klári. – Ráadásul egy rendszerben, amelyben a szülőtársad is zsonglőrködik, és a gyerekek is közrejátszanak a saját energiáikkal. Ember legyen a talpán, aki ebben ügyesen ellen tud tartani a külső társadalmi nyomásnak. Mintha kapnánk egy teljesen kész családképet a fejünkbe, hogy van a produktív férfi, aki egyedül eltartja a családot, amiről a nő gondoskodik, miközben tudjuk, hogy Magyarországon csak pár százalék oldja meg az anyagi feltételeket ebben a felállásban. Szellemekkel harcolunk, meg szlogenekkel...
– A gyes ideje nagyon hosszú más országokhoz képest – jegyzi meg Eszter. – Mivel a férfi fizetése alapból magasabb, a nő marad otthon, így viszonylag hosszan megvalósul ez a felállás. De az a fajta családmodell, hogy a nő ezután sem tér vissza a munkába, ma már nagyon nehezen megoldható.
Betty Friedan feminista író (A nőiesség kultusza című könyvét Szirmai Panni fordította – a szerk.) már az ötvenes évek végén megírta, mennyire
nem tesz jót az anyáknak a hosszas otthon levés, mert könnyen kiégnek – ez a gyesszindróma –, és mire visszatérnének a munkaerőpiacra, már nehezen tudják felvenni a fonalat. Ráadásul ezeket az éveket nem egy boldog idillben töltik a homokozó partján, ez sokaknak frusztráló, fizikálisan és mentálisan is nagyon megterhelő időszak.
Amerikában erre a kertvárosi anyamodellre komoly marketingkampány épült, hogy minél többen kövessék ezt a mintát, hiszen egy főállású anya remek vásárlóerő. Friedan könyvének kiindulópontjaként végzett egy felmérést a volt évfolyamtársai körében; kiderült, hogy a nők többsége egyetemre is csak azért járt, hogy férjet fogjon.
– Az akkori modell sokkal inkább illett a mai családbarát kormány által hirdetett felfogásra. De ezek a nők is sokszor belátták, hogy ez nem tett jót nekik, a gyerekeiknek se, mert bennük keresték a kiteljesedésük forrását, csakhogy hiába – mondja Panni. – Persze ez egy buborékvilág, az elité, ahol elég egy kereső, az apa. Máshol a nőknek három műszakban kell dolgozni a gyereknevelés mellett. De a láthatatlan, reproduktív munka már akkor, abban a diskurzusban megjelent, milyen jelentős, és semmilyen szinten nincs elismerve, ami azóta sem változott.
Kallantyúk
A kivetítőn látjuk Rudas Klári Kallantyúk című képsorozatát, melyek közül az egyik festmény Kállay Eszter új kötete, a Vérehulló fecskefű borítóján is szerepel. Eszter szerint nemcsak az lehet művészet, mikor valaki egyedül létrehoz egy mesterművet, hanem az is, mikor alkotók kapcsolódnak, közösségben létrehoznak valamit. Ebben a kötetben szerepel egy szöveg, amit Pannival közösen írtak, napi egy-egy mondatot küldve egymásnak, miközben kisbabájuk mellett saját mikrovalóságukban küzdöttek a kimerültséggel, a monoton napi feladatokkal. Ez mindkettőjüknek sokat jelentett, legalább ennyi időt magukra és az írásra tudtak szakítani, megtartva egymást is, és vannak plasztikusabb emlékeik a kisbabás létről, mint hogy „nehéz volt”.
Klári absztrakt képeit a gyerekzárak inspirálták, megörökítve az anyává válás mérföldkövét. A gyerekek számára kijelölt határok rezonáltak a festőművészben a beszédelőttiséggel, a finommotoros képességek által meghatározott önkifejezéssel. Klári azt mondja, hat hónapja nem volt a műteremben, és még hat hónapig nem is megy vissza, mégsem került identitásválságba, de sokat segített volna, ha annak idején a képzőművészeti egyetemen egy ott tanító nőtől hasonlóan őszinte mondatokat hall. De ehhez sokkal több női tanár kellene a felsőfokú (művészet)oktatásba.
