Csapó Idával az utcán kezdjük a beszélgetést, a galéria trolimegállóra néző kirakatába helyezett, gipsznyomatból, hímzésből és különböző régi kulcsokból készített családfájánál.
– Ez az apukám – mutat Ida a felső portréra –, ez a doboz is az övé volt. Alatta az anyukám monogramját (M. I. mint Molnár Ida) egy családi szőttesből vágtam ki és mentettem meg.
Apám fiút akart, végül négy lánya lett.
Itt vagyunk mi négyen lányok, hagyományosan rózsaszínnel varrtam fel ezeket a kulcsokat. Én vagyok a legidősebb, nekem van egy lányom, két lány- és egy fiúunokám – az őt jelképező kulcs kékkel van jelölve –, a legidősebb húgomnak egy lánya és egy fia, a középső húgomnak egy lánya, a legfiatalabb húgomnak egy fia és egy lánya van. Ebből is látszik, tíz a háromhoz az arány a családunkban a lányok javára. Ez pedig egy képeslap, amit az apámnak készítettem a névnapjára, és mivel ő mindenre írt, ami a keze ügyébe került, itt is ez történt; amikor az első fiúunokája megszületett, ráírta: „végre fiú a családban”.
Noha az édesapa fiút szeretett volna, a lányaival sosem éreztette, hogy mást várt helyettük. Ambícióit „szétosztotta” a lányok között: a második lánya lett a „fiúhelyettesítő”, őt tanította barkácsolni is, míg Idának jutott az írás; már 13 éves korában eldőlt, hogy újságíró lesz belőle. A varrás búvópatakként mindig ott volt az életében, de csak jóval később kezdett kortárs művészettel foglalkozni, majd rátalált saját médiumára, az egyvonalas rajzot idéző, elsősorban gépi varrásos technikára, amiről elkezdték őt beazonosítani cérnaportréi, figurái kapcsán.
Írásból varrás
Az édesapa versciklust írt a lányaihoz, feleségével pedig hosszú leveleket váltottak. A szülői házban talált levelekből kiemelt szavakat a kiállításra Ida áttetsző függönyanyagra hímezte, szülei kézírását kanyargós cérnavonalakkal követve.
Azért csak szavakat, nem egész leveleket varrt meg, mert a bensőséges családi beszélgetésekben is maradhatott még sok rejtély, kimondatlan titok, mint a hímzésben az elvarratlan szálak.
Például amire csak az édesapa halála után derült fény, mikor a halotti toron Ida unokanővére elmesélte, valójában minden az apai nagyapától indult, ő erőltette a fiúutódot, a fia neki akart megfelelni.
– Ha nincs ez a nyomás apámon, nem szorongott volna ennyit életében – véli Ida. – Ezért is gondolom, hogy a patriarchátus a férfiaknak is árt.
Generációkon át ebben nőttek fel a férfiak, hogy kell a fiúörökös, aki továbbviszi a család nevét, a tradíciókat. Ma már ez szerencsére nincs így, ez a minta velünk megtört, már a korszellemben sincs benne annyira. Ezt a könyvet például kidobva találtam, a címe Szülj nekem három fiút. A borítóját kicsit megvarrtam, ezt tettük bele a tükrös fésülködőszekrény egyik fiókjába. De épült egy „torony” a családi fiókokból is, ezekbe más emlékek, főleg fényképek és apám Lányaink című versciklusának egyik utolsó oldala került, még harmadik, tizenöt évvel fiatalabb húgomról.
Ida alkotásai a család férfi tagjai köré koncentrálódnak, az apai nagyapjától kiindulva. Az ő képmását háromszor is megvarrta egy különleges, vízben oldódó bélésre, amelynek feloldása után megmaradtak a finoman rétegzett cérnaportrék. – Régóta foglalkoztat, hogyan lehet a családi emlékeket, történeteket művészetben feldolgozni, honnan jövünk, és mi az identitásunk – mondja Ida. – Ezek a portrék és a varrott családfám alakjai is mind régi fotók alapján készültek. Ki kellett találnom, hogyan lesz ezekből folyamatos varrógépes varrással alak, ezeknél azonban nem törekedtem a tökéletes élethűségre.
Hiszen a koncepcióban az is benne van, hogy az emlékeink is változnak, megszépülnek vagy eltorzulnak, idővel már nem biztos, hogy úgy emlékszünk egy emberre, amilyen volt.
A szülői házunkban rengeteg cetlit is találtam – tudtuk apánkról, hogy mindenre ír, főleg a saját verstöredékeit, csak azt nem, milyen intenzíven –, ezeket felvarrtam apám munkáskabátjára, kívülre-belülre a mindenféle feljegyzéseit, a lelkéből fakadó verseit. Ezt viselem majd a pénteki megnyitó performanszon, a legfiatalabb húgom pedig apánk egy másik kabátját. Feltesszük apánk kalapjait is, ezt az egyik lányom videózza majd bentről, a húgom lánya pedig kintről...
Anyai után az apai
– Korábban az Oltai Kata által vezetett FERi feminista galériában dolgoztunk együtt Ida 2019-es, Egy -né a sok közül című kiállításán, innen a személyes ismeretségünk – meséli Molnár Veronika kurátor, a galéria vezetője. – Amikor átvettem a Liget Galéria vezetését, Ida volt az egyik első művész, aki megkeresett az ötleteivel. Nagyon tetszettek a finom varrottas munkái, és engem is foglalkoztat, hogyan lehet alkotóként egy családi hagyatékhoz nyúlni, azzal egy történetet elmesélni. A kiállítást megelőző nagyjából egyéves munka közben alakult ki, hogy a férfivonalra fókuszáljunk, szemben Ida FER(i)-s kiállításával, amiben az édesanyjának állított emléket, aki életében sohasem kapott semmilyen kitüntetést. A kiállítást arra a gondolatra fűztük fel, hogy a patriarchátus a férfiak számára is lehet teher; például az édesapának rányomta a bélyeget az életére, hogy nem tudott fiút nemzeni. Közben régóta azt tervezgettem, hogy a tavalyi sok önálló kiállítás után az idén valamilyen érdekes párosításban hozzak össze művészeket közösen kiállítani. Ida mellé egyből Olga jutott eszembe, a Rózsa mama című 2019-es munkája alapján azt gondoltam, ők ketten jól tudnának együttműködni – így is lett, erősítik meg az alkotók, akik együtt és egymás mellett is jól tudtak dolgozni.
Ami a fiókból kiesett
Kocsi Olga, aki egyszerre képzőművész, villanyszerelő, karosszérialakatos és jelenleg a MOME multimédia DLA-képzését végzi, többórányi hanganyagot vett fel Idával.– Miután Veronika meghívott a projektbe, többször is elmentünk Idához, beszélgetni az installációról, a családtörténeteinkről – veszi át a szót Olga.
– Nem úgy ültünk le, hogy akkor most beszélgessünk az abortuszról, ez csak úgy „kiesett a fiókból”.
Már az érdekes volt számomra, mennyire megváltozott Ida viselkedése, miközben a saját abortuszáról mesélt, noha ez évtizedekkel korábban történt. Ezért éreztem úgy, hogy a többórányi felvételből ezt a három percet válasszuk ki és emeljük be a kiállításba, majd készítettem hozzá egy absztrakt animációt. A vonalas rajztechnika, amivel dolgozom, hasonlít még Ida varrásaira is. Nem szoktam többször ugyanazt a médiumot használni, de itt visszahoztam a Rózsa mama című munkám egyik elemét. Ő egy 95 éves néni volt, aki kicsi koromban rám és a testvéremre vigyázott. Később is néha meglátogattam, egyszer azzal fogadott, hogy megálmodta egy kiállításomat. Egy kurátor barátomnak említettem ezt, ő meg rögtön mondta, hogy ne viccelj, ezzel dolgozni kell. Ezután fél évig hetente jártam fel hozzá, elmesélte nekem az élettörténetét, én pedig felvettem.
A munkáimban nekem fontos, hová kerül a néző, ezért találtam ki, hogy a kiállításon egy tükörre vetítek.
És amint a „kacatokat” megláttam Idánál, rögtön arra gondoltam, hogy körberakjuk ezekkel a tükrös szekrényt, ami az apai nagymamája egykori fésülködőasztala volt.
Játék kacatokkal
– A szüleim hat-hét éve haltak meg, évekig jártam le Zalaegerszegre, hogy a testvéreimmel feldolgozzuk a hagyatékukat. Gyűjtögető emberek voltak, édesapám technikatanárként szeretett barkácsolni, mindent kreatívan használt, például szőlőtőkéből lámpát fabrikált. Tőle örököltem azt a szemléletet, hogy nem kell járt utat járni, hogy mindent lehet másképp. Ez nagyon jól jött nekem: hiszen a kortárs képzőművészetben is úgymond mindent szabad – meséli Ida. – A családi házunkból került ki ez a rengeteg kisebb-nagyobb holmi, amikből vagy több százat összeszedtem, lemostam, szétválogattam, és kifejezetten a művészi felhasználás céljával elhoztam. Mikor Olga először eljött hozzám, meglátta a kacatos dobozokat, teljesen rácuppant, szinte nem is hallotta, mikor beszéltünk hozzá. Már akkor csinált egy vázlatot, hogyan rendezné el ezeket a tárgyakat, köztük az apukám szerszámait, különféle alkatrészeket, fémlemezkéket, régi tranzisztorokat a fésülködőasztal köré.
– Hogy ne hozzunk ide mindent, elkezdtem kiválogatni a tárgyakat, aztán még négyszer annyit összepakoltam – mondja nevetve Olga. – A galéria padlójára kiraktam, mit akarok a falra tenni, párosítgattam a különböző színű és formájú tárgyakat, legóztam velük. Felszögelni is érdekes játék volt, mert sok tárgy nem szimmetrikus, de élveztem, hogy jó kompozíciót tudok belőlük létrehozni.
– Nekem nagyon izgalmas Olga munkássága, igazi mai kortárs médiumokkal dolgozik, érdekes, hogyan tudnak ezek olyan régi dolgokkal együtt működni, mint a fadobozok vagy a nagyapám borotválkozókészlete – teszi hozzá Ida.
Zsibbadás
Kocsi Olga installációja érzékenyen kapcsolódik a hagyatékhoz, egyben új, konceptuális síkra is helyezi azt. Amikor egyszerre halljuk fülhallgatón át Ida megrázó személyes vallomását az abortuszáról – a magzat édesapja később a férje lett, és született még gyermekük, ám a trauma hatása azóta is erős, amikor felidézi –, miközben a tükör előtt állva a mi testünkre vetül Olga kisfilmje, többszörösen bevonódhatunk az alkotásba. Olga másik kiállított műve egy Lidokain-ampullákból készített NUMB térbeli felirat, ami angolul zsibbadást jelent. Az ampullákat ő is a szülői házában, a garázsukban találta, mert édesanyja fogszakorvosként dolgozott, mielőtt fel kellett számolni a praxisát, mert harmadszorra is stroke-ot kapott – aminek a zsibbadás is az egyik jele. Az érzéstelenítés nem csak a fogászati praxist idézi, ez a kapocs az abortusz témájával is.
A családi titok motívuma inspirálta Olga harmadik művét, a galéria falára írt feliratokat, amiket UV-lámpával megvilágítva lehet elolvasni.
Ez a mű azonban csak azok számára tárul fel, akik megnézik a kiállítást, és így talán saját családi örökségüket is más megvilágításból tudják majd szemlélni.
A MINT(a)CSALÁD kiállítás a Liget Galériában (XIV. ker., Ajtósi Dürer sor 5.) február 29-ig megtekinthető, szerda-csütörtök-péntek délutánonként 16–19 óráig.
