– Tavaly jelent meg egy könyv a magyar punkzene történetéről. Ennek az elején ismertetik az egykori zenekarunkat. Hivatalosan Vörös Görények volt a nevünk, de ez a szókapcsolat a 70-es évek végén, pláne itt, „Pol Pot megyében” nagyon durva lett volna. A plakátokon inkább a szavak angol megfelelőinek – red polecats – a rövidítését használtuk, így sokan RPX-ként ismertek minket. Mindig ugyanabban a sapkában léptem fel, egy Lenin-jelvény volt rajta, ebben esett talán legjobban énekelni, hogy „ó, ti híres naplopók” – idézi fel derűs tekintettel Berki László. A beszélgetés akár egy hangstúdióban is folyhatna, vagy egy koncert szünetében. De Hódmezővásárhelyen ülünk, egy hajléktalanszálló közösségi helyiségében. László történetét karácsony előtt ismertük meg. Az önkormányzat az ünnepek előtt karácsonyfát ajándékozott az intézménynek, a férfi ezt egy saját szerzeménnyel köszönte meg a lakók nevében. A város Facebook-oldalára kitett videót eddig 994 ezerszer nézték meg.
Moszkváig Kodály nyomában
László élete a Csongrád-Csanád megyei városban szinte csodagyerekként indult. A szülei vettek egy zongorát a nővérének, aki nem rajongott a hangszerért. A kisöccse viszont igen. Óvodásként odaült, leste a kezét, kikereste az egyszerűbb darabokat. Ötévesen már játszott, tízévesen zenéket szerzett. A helyi ének-zenei általános iskolába járt, indulót írt az úttörőcsapatnak. – A szegedi dóm későbbi orgonistájának, Botkáné Égető Máriának a tanítványa is voltam. Gyerek voltam, szerintem szerelmes voltam belé, nagyon mérges voltam, amikor férjhez ment – nevet fel az emlékre. – Felvettek Szegedre a Tömörkény művészeti gimnáziumba, ahol köztem és egy tanárom között olyan komoly ellentét alakult ki, hogy iskolát váltottam, visszamentem Vásárhelyre a közgazdasági szakközépbe. Közben fociztam, nagyon jól ment, 1999-ig mindig ott játszottam, ahol éppen tanítottam. Ezzel egy időben alapítottuk a zenekart.
A tanárok igyekeztek félrenézni, nem bántott minket senki a lázadásért. Mondjuk segített valamit a helyzeten, hogy édesapám rendőr volt, talán ezért sem piszkáltak minket.
Azért szűntünk meg 1981-ben, mert mindenkit felvettek valahová: Szegedre az iparművészetire, Győrbe az építészetire, Budapestre a külkerre, engem Egerbe a tanárképzőbe. A banda összeállt 2005-ben, de csak annyira, hogy kicsit felújítottuk a számokat. Egerre azért esett a választás, mert bár nem volt éppen közel, de történelem–ének szak abban az évben csak ott indult. Nagyon jó tanáraim voltak, a város gyönyörű, nem bántam meg. Albérletben laktunk, azzal is nagy szerencsém volt. Remekül kijöttünk a háziakkal, csak a rezsit kellett fizetnem. A tulajdonos fiának volt egy műhelye, a lakhatásért cserébe csak annyit kértek, hogy ha kuncsaft jön, vegyük fel a rendelést, kérjük el a címet.
– Fél évet töltöttem a Szovjetunióban. Nagyon szerettem a nyelvet, a végére már oroszul álmodtam. Azt akartuk tanulmányozni, hogyan alkalmazzák ott a Kodály-módszert, merthogy minden szocialista országban így kellett volna zenét tanítani. Nem ezt tapasztaltuk. Az órákon elénekeltek pár indulót, tanultak egy újat, de se zeneelmélet, se zenetörténet, Kodály meg pláne nem – csóválja a fejét. – Az emlékek viszont máig megmaradtak. Álldogáltam a Lenin-mauzóleumnál, néztem, hogy nem messze egy még ennél is hosszabb sor kígyózik. Arra vártak, hogy egy egyórás intervallumban alkoholt lehessen venni. Alig hittem a szememnek, egy húzóra tüntettek el egy üveg italt, amikor hozzájutottak. Egy este vacsorával készültünk megvendégelni az orosz barátainkat, vodkát akartunk hozzá venni. Elküldtek minket egy taxishoz. Elvitt egy igen sötét utcába, kiszállt, „Pasli, pasli!”, mordult ránk, azt hittük, itt a vég, agyonver bennünket. Lenyitotta a hátsó ülést, ott voltak betárazva a piák. Na, hát így ment ott a feketekereskedelem.
Faluról falura
– Mire hazajöttem a Szovjetunióból, szinte minden állást betöltöttek. Olyanra volt szükségem, ahol szolgálati lakás is van, ezért 1986-ban Alcsútdobozon kezdtem dolgozni.
Ebben az időben Alcsúton rúgtam a bőrt. Rendszeresen edzettünk a Felcsúttal, tisztán emlékszem a fiatal Orbán Viktorra. Abban nem vagyok biztos, hogy ő is emlékszik rám
– neveti el magát ismét. – Megnősültem, Kunhegyesre költöztünk, kórussal kezdtem a saját szerzeményeimet előadni. Az iskolai munka mellett kántor lettem a református templomban, zongorát tanítottam a zeneiskolában. Sajnos megromlott a házasságom, elváltunk, a Vásárhelyhez közeli Mindszentre szerződtem el tanítani. Ott én lettem a mentora egy végzős főiskolai hallgatónak. Ő lett a második feleségem. Vele 2000-ben a Tolna megyei Nagyszokolyban telepedtünk le, de ez az év más szempontból is fontos volt, akkor jelent meg az első önálló CD-m. Tízezer példány kelt el belőle, a határon túli magyarlakta területeken is árulták. Onnan Iregszemcsére kerültünk. Igazi munkamániás voltam, reggeltől estig tanítottam, hétvégeken egy zenekarral léptem fel, nem tagadom, a második házasságom erre ment rá. Tehát 2018-ban megint új korszak kezdődött, meg egy kisebb körút a Dunántúlon. Kutas község után Tapolca következett, ott tettem le a „Pedagógus II” vizsgát, később ennek ittam a levét. Nagyon magas lenne már a fizetésem, 2019 januárjában 315 ezer forint érkezett a számlámra. Sokba kerültem, a Covid is jött, lecsökkentették az óraszámomat, úgy döntöttem, megint útnak indulok. László négy éve tért vissza a szülővárosába, ígéretet kapott arra, hogy állása lesz a kollégiumban. Egy baleset szólt közbe. Eltört a térde, öt hétig volt kórházban, egy évig mankózott. Az egykori Tolna megyei diákjai látták a Facebookon, mi történt, magukkal vitték, biztosították a lakhatást, a napi „zsebpénzt”.
„Sántítottam, egyszerű eset voltam számukra”
– Haszontalannak éreztem magam munka nélkül. Ajka mellett, Halimbán sikerült ugyan elhelyezkedni, de próbaidő alatt jelezte a tankerület, hogy nem foglalkoztatnak tovább. Akkor csináltam egy hülyeséget, öngyilkossági kísérletem volt. A kórházban egy doktornő segíteni szeretett volna, ajánlott egy pécsi iskolát, ahol történelem–ének szakos tanárt kerestek a második félévre. Biztos, ami biztos, bejelentkeztem a pécsi hajléktalanszállóra, de úgy volt, hogy ez csak átmeneti, mert kapok majd kollégiumi szolgálati férőhelyet. Az utolsó pillanatban visszamondták a szerződést. Még szerencse, hogy volt helyem a hajléktalanszállón.
A pécsi szállón az volt a szokás, idézi fel László, hogy kiírták, ki mekkora juttatást vehet fel a postán. Első látásra is veszélyesnek ítélte ezt a nyilvánosságot, de amikor kérdezte, azt mondták, ez egy alapítványi hely volt, náluk ez kötelező. – A többiek 22 ezer forintos összegéhez képest az én 68 ezer forintom vagyonnak számított. Felvettem a postán, pár sarokkal később leütöttek, mindenemet elvették. A következő hónapban hiába tettem komoly óvintézkedéseket, ugyanez megismétlődött.
Később megtudtam, hogy a szállón volt egy klikk, nem ott élők, hanem olyanok, akik csak melegedni jártak be, akik arra mentek rá, kitől mit lehet elvenni. Sántítottam, egyszerű eset voltam számukra.
Hiába nézték meg a rendőrök a kamerát, felismerhetetlenek voltak, kapucni, sapka volt rajtuk. Tavaly márciusban jöttem haza ismét Vásárhelyre. Nem tudtak felvenni a szállóra, mert még Pécsen voltam regisztrálva. Ott meg nem volt érdekük gyorsan lépni, hiszen pénzt kapnak az ellátottak után. Augusztusig az Andrássy úton, a katolikus templom kertjében laktam az egyik padon. Cserébe rendben tartottam a parkot. Azóta templomba járó lettem, minden vasárnap misén vagyok.
Melósnak öreg, katedrára drága
– Nem kell sok ahhoz, hogy hajléktalan legyen az ember. Már a szüleimnek sem volt olyan jövedelme, hogy segíteni tudtak volna, mint más családoknál szokás. Az is igaz, hogy amikor meg jól kerestem, azzal nem bántunk takarékosan, elment a családra. Nem szépítem, ittam is egy darabig. Nem lettem alkoholista, de néha tele volt a fejem, és úgy éreztem, robbantani kell.
Azt sem tagadom, 30 napot ültem még pécsi esetek miatt, közterület-szennyezés volt a vád. Hogy közérthetőbb legyek: a parkban pisiltünk. Legalábbis hétvégén, mert olyankor zárva volt a nyilvános vécé, ahová bejárhattunk.
Szegeden, a Csillagban töltöttem le a büntetést. Október óta vagyok itt Vásárhelyen az átmeneti részlegben. Többnyire az előtérben üldögélek, vagy felsétálok a templomhoz. A régi ismerősök zöme elkopott. Ígéretet sokat kapok, de általában semmi nem lesz a szavakból. A két házasságomból két lányom született, Angliában élnek. Sokáig még a kapcsolatot sem tudtam velük tartani, Pécsen ellopták a telefonomat, a laptopomat. Még a fogsoromat is. Hogy miért? Csak brahiból – mosolyog a hitetlenkedő arckifejezésünk láttán. – Munkát kellene először találni. Pécsen jelentkeztem szalag mellé gyári munkásnak, oda túl öreg voltam. Októberben leszek 62 éves, szeretnék még tanítani – lágyul el az arca az emlékektől. – De ahhoz a bértábla szerint túl drága vagyok. A muzsika az életem. Itt sok az elkeseredett ember, igyekszem háttérben maradni. Azon a padon, ahol laktam, üldögélek egy kicsit, megbeszélem a jóistennel, mit szeretnék. Elsősorban kikerülni innen.
