Decemberben volt Baska József: Baska magyarul beszél című könyvének a bemutatója. Magyarország érdemes művészének történetét lánya, Baska Barbara mesélte el egy dokumentumfilmmel, amelynek novemberben volt a bemutatója, pár héttel később könyv formájában is megjelent. A Felvidéken van egy település a Sajó partján, Rozsnyó, a kassai kerület rozsnyói járásának székhelye.
Már a XIII. században ezüstbányászat zajlott itt, a település szabad városi címet is kapott. Szépen és jól élt itt a Baska család, amíg a történelem át nem írta a sorsukat. 1945-től a Beneš-dekrétumok következtében a Csehszlovákiában élő magyarokat folyamatos atrocitások érték, sokukat deportálták. Ez várt Baska Józsefre, a szüleire és a három testvérére is.
Utazás a bizonytalanba
Baska József csupán 11 éves volt, amikor mindössze hat óra leforgása alatt fel kellett pakolni a szekérre az éj leple alatt a családot és a legszükségesebb holmikat. Megindultak a bizonytalanba, hátrahagyva az eddigi életet, és menni egy idegen országba, amit eztán hazának neveznek. Sok magyar családra ez a sors várt, és rengeteg történet nincs még kibeszélve. A Baska családban viszont nem hallgatták el a múltat. Újra és újra elmesélte az édesapa a gyermekeinek, hogy milyen érzés volt ez a viszontagságos menet.
A könyvbemutatón Máthé Áron történész arról beszélt, hogy
a magyaroknak ez a korszak volt az, amikor úgy érezték, minden elveszett.
Abban az időben három szakaszban zajlottak a kitelepítések. Kezdetben 40 ezer főt deportáltak, majd 1947-től ismét 120 ezer magyar ajkú embernek kellett elhagynia addigi hazáját. Rendezett lakosságcserének nevezték, de akiknek menniük kellett, azok a bizonytalanságba, a rendszertelenségbe, az idegenbe távoztak.
„El kell mesélni a múltat”
Ritter Andrea pszichológus, traumakutató a kötetlen beszélgetés során hangsúlyozta, hogy ő inkább a holokauszt témakörében jártas, de ezek az események olyan traumát okoztak a magyarságnak, mintha valakinek tőből levágták volna a kezét-lábát, és csak a test maradt volna meg, ami több sebből vérzett.
A pszichoanalitikusok is csak az utóbbi húsz évben kezdtek foglalkozni a trianoni békeszerződés utáni történetekkel.
Pedig a pszichológiai háttér is fontos, mint fogalmazott: „el kell mesélni a múltat”. Itt szót kell ejteni a rezilienciáról, a megküzdés képességéről, amelynek egyik módja, hogy a traumát művészettel oldjuk fel. Ez egyfajta túlélési ösztön, ahol a trauma nem megbetegíti az egyént, mert átfordítja alkotásba, ezzel oldja a szorongást. A seb ugyan megmarad, a heg látszani fog egy életen át, olykor fel is szakad, mégsem fertőződik el. A kreativitás mindig utat tör: le kell írni, meg kell festeni, mert ott az a belső késztetés, ami azt sugallja, hogy ezeknek a dolgoknak ki kell folyniuk a lélekből. Ha bent marad, megbetegíthet életünk végéig.
Azok az emberek, akiknek az egyik pillanatról a másikra kellett távozniuk, sokkal büszkébbek a származásukra, nagyobb az identitástudatuk. Hiszen azért kellett menniük, mert magyarnak vallották magukat. A mostani korban viszont időszerű a történetek integrálása, mert az utókornak is tudnia kell, mi történt valójában. Baska József kezében a festészet volt az eszköz, amellyel a kisgyerekként megélt megaláztatásokat nemcsak feldolgozta, de pozitív energiává alakította át.
Együtt a szekéren
A festő halála után lánya, Baska Barbara filmrendezőként mutatta be édesapja útját, lehetőséget teremtve mások számára is arra, hogy könnyebb legyen beszélni a múltról. Barbara a rendezője, riportere és szereplője is a dokumentumfilmnek. Azoknak az anekdotáknak a mentén járja végig édesapja útját, amiket kislányként oly sokszor végighallgatott. A filmben megismerkedhetünk a kassai járás hegyes-völgyes, időtlen vonulataival, miközben a jelenben vagyunk, és képzeletünk mentén Barbarával együtt felülhetünk arra a szekérre, amivel annak idején a Baska család tagjai utaztak 1947-ben.
A filmbéli utazás egy határkőhöz vezet, aminek az egyik oldalán egy S, a másik oldalán egy M betű emlékeztet a tagoltságra. Egy kő csupán, Szlovákia és Magyarország megtestesítője.
Akik itt lépték át a határt annak idején, azokban ez a kő fájdalmas sebeket téphet fel szimbolikusan, mivel ez testesíti meg a magyarság mesterséges szétválasztását, azt az érzést keltve, mintha a Magyarországon élő magyarok mások lennének, mint a Szlovákiában élő honfitársak, akiknek egy ideig magyarul sem szabadott megszólalniuk. A Baska család is hátrahagyta addigi életét, miközben a méteres havon átkeltek az új hazába, mert Magyarország számukra teljesen idegen volt.
Azok az emberek, akik átélték ezeket az eseményeket, sokáig hallgattak, mert túl súlyos volt a fájdalom, és talán úgy gondolták, amiről nem beszélnek, az nem is létezik. Pedig megtörténtek ezek az események, de sokan képtelenek voltak a mély érzelmeket szavakba önteni. Évtizedek telnek el, generációk váltják egymást, és legalább három-négy emberöltőnek kell eltelnie, hogy csituljon a fájdalom.
Bátorsággal beszélni
Baska Barbara 45 perces dokumentumfilmben rekonstruálta az eseményeket a saját szemszögéből. A könyvbemutatón elmesélte, hogy még egy szekérnyi történet van a tarsolyában édesapja hagyatékaként, amit fel kell dolgoznia. Ez a kisfilm az élő, fájdalmas igazságot mutatja be kendőzetlenül. A rendező elmondta, hogy a bemutató óta egyre többen keresik meg, és mesélik el neki családjuk történetét. Már ezért is megérte leforgatni a filmet, mert az emberek a hatására megnyílnak, őszintén elmesélik tapasztalataikat. Ezért úgy érzi, hogy fontos dolog a továbbmesélés, az események kimondása. Szerinte mindenképpen beszélni kell a múltról, nem szabad a szőnyeg alá söpörni azt. Nem kell félni, hanem szépen lépésről lépésre vissza kell fejteni a történeteket, meg kell tanulni azt, hogy merjük elmesélni, ami fáj. Ahogy édesapja is megfogalmazta annak idején:
a művészet és a bátorság a megoldás arra, hogy az ember merjen beszélni.
Édesapja, Baska József természetesen hős volt a lánya szemében, hiszen mert magyarul beszélni, és kellő bátorsággal rendelkezett ahhoz, hogy művészetén keresztül mesélje el a traumatikus tapasztalatait. A könyv ugyanazt a szöveget adja vissza, amit Baska József a naplóiban, visszaemlékezéseiben megfogalmazott. Baska Barbara bízik abban, hogy a könyv és a film üzenete minél több emberhez eljut, és bátorságot ad ahhoz, hogy őszintén beszéljünk a múltról. Ugyanis attól, hogy nem beszélünk róla, a probléma még létezik. Viszont ha szépen elkezdjük felgombolyítani a szálakat, akkor a lélek kissé megnyugszik, még akkor is, ha a seb után keletkező heg örökre ott marad.
A Baska magyarul beszél című dokumentumfilm a Munkácsy-díjas festőművész, Baska József visszaemlékezéseit, művészeti alkotásait és pályaképét felhasználva, több tudományterület szakértőjét – köztük Ritter Andrea pszichológust, Máthé Áron történészt – is megszólaltatva eleveníti fel a rozsnyói Baska család kitelepítésének történetét. A filmet a Duna Televízió január 22-én, hétfőn, 19.50-kor, a magyar kultúra napján sugározza.
