- Érintésvédelmi vizsgálódások (Kovács Bálint: Vágták volna le)

Kis túlzással akár nevelési tanácsadó könyvnek is beillik – elrettentő példaként, szülőknek. De fejlődésregénynek is tekinthető. A fordulatos cselekmények, a lelki megrázkódtatásokból eredő fizikai tünetek érzékletes és részletes leírása beszippantó erejű. Kovács Bálint kulturális újságíró első regénye (túl novellás- és riportköteten), a Vágták volna le egy érintésfóbiás lány és egy jobb kéz találkozásának története.
Az iskolás, vidéken élő Zsófi nem sok szeretetet, őszinteséget és figyelmet kap szüleitől – ám tiltásokból, túlféltésből, kiabálásból és veszekedésből annál többet. Anyja mindentől ordítva óvja, úgy érzi, erején felül tesz meg mindent a lányáért és a családjáért, mégis minden erőfeszítése ellenére csak elégedetlenséget és direkt bosszantást kap tőlük – köszönöm helyett. Apja csendes megfigyelőként vesz részt a családi életben, sosem vitatkozik feleségével, hiába üvöltözik vele minden este, a férfi szinte néma marad. Nem csoda, hogy Zsófi alig várja, hogy egyetemistaként Budapestre költözhessen, ahol senki nem ismeri, és – minden értelemben – messze van a szülői háztól. Kis korától kezdve érzi, hogy más, mint a többiek – nem bírja elviselni senkinek az érintését, súlyos fizikai fájdalmat okoz neki egy kézfogás is. Gyerekkori traumáinak gyökereihez egy éveken át tartó pszichoterápia és a hipnózis által ugyan közelebb jut, de közben „új” problémák is felszínre kerülnek, például a felnőtté válás lelki tusája, a függetlenedés, a családi minták felülírásának nehézségei, illetve az önelfogadás és a bizalom megélése.
A szerző sok hasonlattal, néha túlmagyarázva járja körbe, magyarázza el, teszi át- és beleélhetővé a történéseket, jelenségeket, érzéseket. Kovács Bálint macskaimádata és úgy általában a természet- és állatszeretete visszaköszön a könyvben: Zsófi egy macska segítségével lép a gyógyulás útjára. A fiatal lány az erdőben érzi igazán jól magát, a természet vigasz és megnyugvás. Türelemmel és szeretettel fordul a madarak felé, leginkább a szajkók érdeklik. Merthogy megfigyelte: ha lát a közelében egy szajkót, akkor az valamilyen fontosabb változást hoz az életében. A hosszú, néha féloldalas körmondatok ornitológiai ismereteket is nyújtanak. Az „elhagyni a fészket” motívum a főhősnél éppúgy megjelenik fizikai és lelki síkon egyaránt, mint a madarakat figyelve az erdőben.
Zsófinál a gyerekkor minden, csak nem boldog; szeretetlenségben, őszinteség és egymásra figyelés nélkül él szüleivel. Az elhallgatás alapélmény számára. Azt tanulja meg: a kérdésekből és az őszinte, emberi reakciókból csak balhé lesz. A kellemetlen, szánalmas és fölösleges családi összejövetelek szekunder szégyent váltanak ki a már egyetemista lányból. Ilyen környezetben inkább a némaságba burkolózást „választja”. Könnyebb út a „hogy vagy?”-ra azt rávágni, hogy jól, mert akkor nincs több kérdés, a párbeszéd lehetősége kizárva. Zsófi számára hamar reflexszé válik ez a társalgásnak aligha nevezhető kommunikációs forma. Gyerekkorában Brúnó, a kutya az egyetlen, akivel őszintén szeretik egymást, csak a kutyaház falán belül éli meg a biztonságot, az elnyeli a fájdalmakat, a félelmeket, és erősíti a saját maga által épített falat is. A kutyán kívül kollégistaként a szobatárs barátnője az egyetlen, akit közel tud magához engedni – egy bizonyos pontig, illetve később Ariel, a cica.
Azonban az önszapulás, önostorozás és magányba menekülés kiteljesedéséből is létezik kiút. Igaz, ez a felismerés egy újabb traumát hoz elő… És a regény ezen a ponton véget ér. Magára hagyva a leforrázott, hátrahőkölt olvasót. (Kalligram, 2023. 248 o.)