– Anyunak mindig volt kertje, de a legstabilabb alapokat szerintem a dédnagymamámnál szereztem, Borsod megyében, Négyes községben – idézi fel a gyerekként még inkább unalmasnak tűnő kezdetet az Élet a hegyen Itáliában blog szerzője, Ny. Checchi Brigitta. – Valahányszor mentünk hozzá, segítettünk, amiben éppen kellett: krumplit ültettünk, kukoricát egyeltünk. Nagy kertje volt, mindent magának termelt, amit csak lehetett. Felnőtt fejjel már tudom, akaratlanul sokat tanultam tőle, és számtalan tapasztalat rám ragadt, annak ellenére, hogy a földdel való foglalatoskodást nem találtam vonzónak. Tini koromban közelébe sem mentem a kertészkedésnek, majd 18 évesen vegetáriánus lettem, talán ekkor kezdett jobban érdekelni a tudatos táplálkozás és termelés.
Pár évvel később megvettem a kis házikómat a hegyen Eger mellett. Szerintem ezzel indult el igazán a saját utam.
Nem lehetett egyből beköltözni a kis házba, nagyon sok munka volt még vele. Befejeztem a fogtechnikusi tanulmányaimat, majd New Yorkba költöztem, gyűjtöttem egy kis pénzt, hazamentem, a házra költöttem. Pár hónap után ismét útra keltem, Angliában dolgoztam egy darabig, az ott keresett összeget is a felújításra fordítottam. Hat évvel ezelőtt a férjemmel együtt költöztünk be, akkor indult a blog. Azt szerettem volna ezen a felületen megmutatni, hogy lehet másképp is élni, valamint azt is, hogy térjünk vissza a gyökerekhez, a természethez.
– Az életemben bekövetkezett néhány, a táplálkozással kapcsolatos fordulat is megér pár gondolatot – osztja meg lapunkkal az emléket. – Volt egy barátom, nagyon gyakran együtt főztünk-sütöttünk. Nem nagyon evett húst, ezáltal az én fogyasztásom is jelentősen lecsökkent. Teljesen véletlenül a következő párom vegán volt. Előbb vegetáriánus lettem, úgy is maradtam 16 évig, ebből a vegán táplálkozást követtem 5-6 évig, nagyon szigorúan tartottam. Majd jött egy újabb válaszút. Édesapám tavaly szeptemberben meghalt, ez radikális változás volt az életemben. Ő nagy húsfogyasztó volt, amikor elveszítettem, azt vettem észre, hogy egyre jobban vágyom az addig megszokottól eltérő ételekre. Próbáltam ezt helyretenni magamban, de rendkívül erős volt bennem a sóvárgás. Elkezdtem először óvatosan csak a húsleves levét fogyasztani, később egyre bővült a repertoár, ma pedig már ismét eszem húst.
Ez a gyászfolyamat része volt, valahogy a táplálkozáson keresztül próbáltam kapcsolódni édesapámhoz.
Másrészt pedig azt éreztem, hogy a testemnek is szüksége van a vegetáriánus alapanyagokon kívül egyéb forrásokra.
Ember tervez, bürokrácia végez
– Mindig éreztem, hogy nem akarok Magyarországon élni. Egerben nőttem fel, nagyrészt a nagymamámmal, kemény kézzel igyekezett fogni. Sosem találtam a helyem, azt éreztem, hogy kilógok a sorból, nem értenek az emberek. Állandóan mentem volna, 17 évesen már egyedül utaztam külföldre – számol be Brigitta a megállás nélküli elvágyódásról. – A családban is fekete báránynak éreztem magam, lázadó, nehéz tini voltam.
A tetoválásaim, a piercingjeim, az étkezési szokásaim, a felfogásom nem illett bele sem a sorba, sem a többi családtag közé.
Biztos mindenkinek égnek állt tőlem a haja. Pár év alatt szerencsére kitomboltam magam, és 18 éves koromra már nem volt rám panasz. Külföldön tetszett, hogy a magam ura vagyok, pénzt keresek. Mindig feltaláltam magam, nem válogattam, voltam bébiszitter, vállaltam munkát kávézóban. A férjemmel közösen is sok kalandunk volt, megjártuk együtt Amerikát, Dubajt, és a szülőhazáját, Olaszországot. Pár hónapnál tovább nem voltunk egy helyen. Amikor beköltöztünk az egri házikóba, akkor döntöttünk egy kiszámíthatóbb életmód mellett: úgy terveztük, fél évet az én hazámban, fél évet az övében töltünk.
– Volt otthon egy vállalkozásunk, kertépítéssel foglalkoztunk. Nagyon jól ment, szerettük csinálni, tele voltunk megrendeléssel. Végül a bürokráciából lett elegünk. A férjem amerikai-olasz állampolgár, alkalmazottként dolgozott nálam.
A magyarországi hivatalok folyamatosan a pénztárcánkban turkáltak, azt tudakolták, hogyan tartom el a férjemet, holott dolgozott, pénzt keresett.
Emellett számos hivatalos helyről szinte az éreztették vele: nemkívánatos bevándorlónak tekintik, és mintha szándékosan igyekeztek volna kellemetlenné tenni számára a magyarországi létet. Beleuntunk, hogy évente ide-oda kellett jelentést tennünk róla, mint valami bűnözőről. Ugyancsak évente be kellett mutatnom egy adott bevételt, ami alapján elhitték, van miből megélnie, és nem fog segélyért folyamodni. Ugyanilyen időközönként kellett befogadó nyilatkozatot írnom a részére. Vicc az egész. Főleg annak tükrében, hogy felerészben uniós állampolgár. Konkrétan úgy érzem, hogy elüldöztek minket. Amerika lett volna ismét az úti cél, de kitört az ukrajnai háború, nem mertünk elindulni. Két éve élünk az észak-olaszországi Brescia mellett. Angol nyelvű bébiszitter vagyok, tavaly iskolában tanítottam, a férjem korábban kerékpárversenyző volt, a munkája a bringához köti.
Nem világpolgárnak való vidék
– A tapasztalatok ellenére abszolút magyarnak érzem magam. Igaz, mentalitásban szerintem sosem voltam az. Rajongok az otthoni hegyekért, a népzenéért, a természeti kincsekért, érzem és értékelem a gyökereimet. De élni nem vágyom oda.
Mindig azt mondom, sehol nincs kolbászból a kerítés, dolgozni mindenhol kell, csak van, ahol jobban megéri.
A másik probléma, hogy Magyarországon az emberek totálisan be vannak fordulva, sokat búslakodnak, irigykednek a másikra, nem nyitottak az új dolgok, a változás felé. Ezt sajnos külföldön is megtapasztaltam: a honfitársaim viszik magukkal az otthonról hozottakat. A férjemnek lett pár magyar barátja, az ország, már amennyit látott belőle, nagyon tetszett neki, de a mentalitás őt is meghökkentette: bármi történik, abban a magyar emberek a negatívumot látják meg. Politikai téren a többséget az orránál fogva vezetik, készpénznek veszik, amit a tévében látnak. A személyes tapasztalatom az, hogy aki nem beszél angolul, és nem tud idegen nyelvű forrásokból informálódni, annak fogalma sincs arról, ténylegesen mi zajlik a világban.
Időnként hazalátogatunk, olyankor úgy érzem, hogy pár nap vagy hét után eltűnik belőlem az energia, leeresztek, mint egy lufi. Olaszországban is lesújtó a bürokrácia, a politika és a közélet kész katasztrófa, viszont az emberek mindennek ellenére rendkívül pozitívak. Akkor is „dolce vita” van, ha leszakad az ég, mert úgy állnak hozzá, hogy a rossz után úgyis jobb jön.
Álmaikban Amerika
– Olaszországban egy többhektáros birtokon gazdálkodunk. Ennek ugyan csak egy részét műveljük, de ezt a bizonyos területet, valamint a növény- és állatállományt minden tavasszal bővítjük kicsit.
Szinte mindent megtermelünk, amire szükségünk van. Vegyszereket és gépeket nem használunk, mindent a két kezünkkel csinálunk.
A cél a teljes önellátás, manapság már csak pár dologért kell eljárni egy közeli biokertészetbe. A vegyszermentes termelésben a saját egészségünk érdekében hiszünk, a kemikáliákkal belülről irtja ki önmagát az ember. – Nem tettünk le Amerikáról. Ott horgonyzunk majd le, ahol lehetőség adódik. A férjem családjának egy ága Vermont államban él. Csodálatos hely, ő nagyon vágyik oda, de ott hat hónap kemény tél van mínusz 40 fokkal. Nem vagyok egy nyári lány, a tavaszt és az őszt kedvelem, de azért Vermont lehet, hogy nekem túl durva lenne. Kertészkedni sem tudnánk úgy, ahogy szeretnénk. Nekem inkább Montana jönne be, egy farm valahol a semmi közepén.
