- A Balta-díj, avagy rést ütni a meglévő struktúrákba

Több mint egy éve, hogy a Game Changer 2.0 – A balta napja című performance-eseményen átadták az első Balta-díjakat. Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre a Game Changer platform részeként alapították meg a sajátos szemléletű díjat, amellyel szeretnék felmutatni a kortárs tánc és előadó-művészet területén látható és láthatatlan értékeket. Az idei, második díjátadóra december 9-én került sor az Art Quarter Budapest helyszínén, az eseményt az AHA Kollektíva táncperformance-a zárta. Mivel ez új kezdeményezés, amely egyben egy művészeti projekt része, folyamatos változásban van, erről beszélgetünk az alapítók közül Vadas Zsófia Tamara és Molnár Csaba táncművészekkel.

– Most volt időnk, energiánk megszervezni az átadót, nem akartuk a jövő évre halasztani, bár az is kérdés, vajon minden évben ki kell-e nekünk ezeket a díjakat osztani – mondja Molnár Csaba. – Az idén az volt a koncepció, hogy az előző év díjazottjai jelölték a következőket, de a végső döntést mi hoztuk meg az alapján, hogy minden jelölőtől egy jelölt mindenképpen bejusson. Jövőre lehet, hogy a díjazottakkal együtt alkotjuk majd a döntéshozó kuratóriumot. Bár rövid idő volt a megvalósításra, szerencsére a díjazottak (lásd keretes írásunkat) többsége el tudott jönni, csak az nem, aki külföldön volt.

– A Lábán Rudolf-díj kuratóriumának (akik 18 éve minden évadban díjazzák a hazai független előadó-művészeti szcénából a leginnovatívabb koreográfiákat – a szerk.) már korábban átadtuk a díjat, őket a májusi díjátadó eseményükön leptük meg az elismeréssel – teszi hozzá Vadas Zsófia Tamara.

– A díj koncepciója még alakul, valami olyasmit szeretnénk kidolgozni, ami mindig az adott helyzetre, a mi művészi igényünkkel párosulva egyfajta update-ként reagál. Mivel ez valahol egy díj, valahol egy művészeti projekt részeként kezelendő kezdeményezés, folyamatos változásban van – magyarázza Csaba. – Nagyon izgalmas, hogy olyan generációkat is láthatóvá tudunk tenni, akinek a munkásságát mi sem ismertük korábban, mint az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) által javasolt Tatai Mária. Így egy korábbi generáció is kapcsolatba kerül velünk, illetve még az utánunk jövő, fiatalabb generációval is, gondolok itt például Raubinek Lilire, akinek a Respect for the 23.000 című előadása nyert díjat.

– Ez egyfajta hídképzés is, mert a tánc maga nagyon jelen idejű dolog. Itt az időbeliség érdekesen működik – érzékelteti Tamara. – Sok olyan táncos van, akik nagyon fontos tartópillérei egy társulatnak. A koreográfus neve megy tovább, sokan az előadásaira is emlékeznek, míg a táncos ha abbahagyja, vagy elmegy más irányba, például a tanítás felé, jóformán láthatatlanná válik, de ettől még az ő munkássága nagyon jelentős. A Balta-díjnak az is a célja, hogy személyesebb legyen, és meg tudjuk fogalmazni, mi az, ami miatt fontosnak tartjuk ezeket a személyeket vagy értékeket elismerni. A mostani díjátadón a tavalyi díjazottak közül is sokan jelen voltak, akik ezeket a gondolataikat spontán megosztották, kialakult egy beszélgetés, ami nekünk is hasznos volt. Megerősítettek minket abban, hogy ez fontos és különleges kezdeményezés, és hogy meg kell tartanunk ezt a koncepciót, hogy ez egy művészeti projekt eleme. Ez a díj sok mindenre szól, lehet előadás, munkásság, kezdeményezés, szakterület, könyv vagy egy akció vagy mozzanat előadásból vagy színházon kívülről is. Ami valamiért fontos és érdekes. Lehet még bátrabb is, akár extrém eseményeknek is mementót állíthat. Bármit és bárkit lehet díjazni, értékelni, kiemelni, hálát adni, emlékezni, ösztönözni a múltból, jelenből vagy a jövőre nézve.

Dolgoznak a tánc létjogosultságáért, harcokat vívnak érte, emancipálják a többi művészeti ág mellé.

A jövő is kaphat bizalmat

– Noha most a díjazottak közt túlsúlyban volt az előttünk lévő generáció, nem az az elsődleges célunk, hogy a múlt, jelen és a jövő között alkossunk hidakat, mert lehet, hogy jövőre úgy alakul, hogy a díjazottak zöme a jelenben tevékenykedő, huszonéves alkotó lesz – veti fel Csaba.

– Én nagyon szerettem volna díjat adni az AHA kollektívának is, amikor még nem is volt meg a ­Dense Piece című előadásuk, amire aztán mindenki felfigyelt. Egyszerűen azért, mert ahogy ők együttműködnek, amit képviselnek, az értékelendő – véli Tamara. – De amikor mi elindítottuk ezt a kezdeményezést, még nem volt lehetőségünk ennyi díjat kiadni, így azzal tudtuk őket támogatni, hogy az átadón jegyeket lehetett nyerni az előadásukra. Bennem már akkor felmerült, hogy akár a jövőt is lehet jelölni, ha valaki már dolgozik, csak nem kap elég figyelmet, akkor lehet ez a díj ösztönzés és a bizalom jele.

– Manapság már kevés az olyan díj, ami még pénzbeli jutalommal is jár, talán a Prima Primissima van csak – említi Csaba. – Ebben a díjban is az az érték, hogy emberek látják, elismerik a munkádat. Saját tapasztalatból is mondhatom, hogy jólesik az a figyelem, ösztönzés és energia, amit egy díj ad. Nem azt mondom, hogy ez erősít meg abban, hogy csináld tovább a munkád – egy alkotónak kell az egyensúly abban is, hogy ne az elismerésre kiéhezve dolgozzon –, de fontos a visszajelzés, ha jókor, jó helyről kapod. Leg­alább egy időre erőt vagy lesúlyozást tud adni, hogy folytasd, miközben rengeteg az elbizonytalanodás, a pályaelhagyás a mi szakmánkban. Számomra az a diskurzus is érték, ami e köré tud rendeződni, hogy kit díjazol, és miért. Ez létrehozhat egy inspiráló szakmai és emberi teret, aminek megtartó ereje lehet.

Egy dolog, milyen a munka, tetszik vagy nem tetszik, attól is függ, milyen szempontok alapján értékel valaki egy művet, de nekem fontos pusztán az emberi elismerése annak, hogy lehet, hogy mást csinálunk, de te is itt vagy, része vagy ennek a szakmai tájképnek. Nekem ez a személyesség nagyon fontos, hogy ne egy elidegenedett világban éljek és alkossak.

– Nekem az a reményem, mint ahogyan idén Tatai Mária is a látószögünkbe került, hogy ez a nagyon tág spektrum, amit ez a díj lefed, tovább tágulhat, és különböző köröket kapcsolhat össze – zárja Tamara.