;

konferencia;Európa Kulturális Fővárosa;szolidaritás;szociológus;reziliencia;

A Szocio-Kraft Konferencia résztvevői

- Kultúra mint élő eszköz

Kultúrával, művészettel ugyan nem lehet megoldani súlyos szociális problémákat, de a társadalmi változás elképzelhetetlen kultúra nélkül. Idén második alkalommal rendezték meg a Nemzetközi Szocio-Kraft Konferenciát, amelyen arról esett szó, hogy miként válhat a kultúra a társadalmi integráció, a közösségfejlesztés, a szolidaritás élő eszközévé, illetve hogyan szólhat mindannyiunkhoz, a nagycsaládosoktól a hajléktalanokon át a fogyatékkal élőkig. A tapasztalatokról Galambos Katalin, a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (iASK) kutatója beszélt a Visszhangnak.

A kultúra segítségével a társadalmat is jobbá lehet tenni, ez nemcsak elméletben, de a gyakorlatban is megvalósítható. A veszprémi Pannon Egyetemen novemberben megrendezett II. Nemzetközi Szocio-Kraft Konferencia is erről szólt, vagyis hogy a kultúra miként válhat a szolidaritás élő eszközévé. Az eseményt a Kőszegen működő Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (iASK) rendezte, annak is a Kraft programja, amely regionális fejlesztési programként kulturális alapokra helyezi az adott város vagy régió fejlesztését, vagyis olyan programot dolgoz ki, amely az ott élő emberek igényeit figyelembe veszi a helyi kulturális hagyományokra építve. Utóbbival szűkebben a Szocio-Kraft kutatócsoport foglalkozik, amely a szociális szektorra, az egészségügyre és az oktatásra fókuszál, az együttműködő partnere pedig a Semmelweis Egyetem Szociális Vezetőképző Tudásközpontja.

Saját forrásból megerősödve

– A legjobban úgy támogathatjuk az emberek életminőségét, ha tőlük kérdezzük meg, hogy mik az igényeik, vagyis mire van szükségük a lakóhelyükön – mondja Galambos Katalin, a Szocio-Kraft kutatócsoport vezetője.

A kutatók a Covid után például azt mérték fel, hogy a pandémia milyen mértékben érintette a szociális szolgáltatásokat, különös tekintettel arra, hogy azok nem egyenlő mértékben érhetők el az országban, illetve egyes régiókban nincsenek is biztosítva. 

Pedig szükség lenne rájuk, hisz számos ember az élet bizonyos területén nem tud önállóan érvényesülni, például valaki otthon ápolásra vagy nappali ellátásra tart igényt.

A kutatás kimutatta, hogy bár a szociális szektor a Covid megjelenésekor távolról sem ideális helyzetből indult, a szakmai szempontok szerint mégis reziliensnek bizonyult, mivel saját forrásból képes volt megküzdeni a kihívásokkal. Galambos Katalin szerint a reziliencia olyan alkalmazkodóképességet jelent, amely a kihívásokat követően nem áll vissza ugyanabba a helyzetbe, hanem megerősödve egy sokkal jobb állapotot tud elérni. Egy jól működő szervezet például egy megpróbáltatás után még ütőképesebben tud működni, és könnyebben tudja a kihívásokat kezelni. – Mi úgy fogalmaztuk meg, hogy a szociális szektornak nem reaktívnak kellene lenni, hanem proaktívnak. Ami azt jelenti, hogy nem az aktuálisan felmerülő kihívásokra reagál, hanem erőforrást gyűjtve felkészül azokra – mondja Galambos Katalin. Ennek eléréséhez a kutatócsoport öt amerikai kérdő­ívet adaptálva kidolgozott egy olyan felmérő­eszközt, mellyel az egyéni és szervezeti rezilienciát képesek mérni, illetve foglalkoznak a vezetők rezilienciájával is. – A kiértékelés után egy olyan fejlődési utat mutatunk nekik, amellyel a szervezetek saját erőforrásaikat felhasználva képesek rugalmasan működni. Utóbbi azért fontos, mert

az állam nem nyújt elegendő erőforrást ezen szolgáltatások finanszírozására, hazánkban a szociálismunkás-képzésre pedig nincsen elég jelentkező, így a szektor a jövőben nehezebb helyzetbe fog kerülni munkaerőpiaci szempontból 

– véli a kutató.

Egyenlőtlen esélyek

Hogy a szociális szektor helyzetén javítsanak, tavaly megrendezték Kőszegen az első Nemzetközi Szocio-Kraft Konferenciát, amely kifejezetten a reziliencia témája köré épült, idén pedig Veszprémben, Európa kulturális fővárosában folytatták a rendezvényt, mivel úgy látták, a kultúra lehet a reziliencia egyik lehetséges támogatója. – A kutatócsoportunkkal a kultúrát tágan értelmezzük, vagyis nem kizárólag a művészeti ágakat értjük alatta, hanem a társadalomnak egy olyan értékrendjét és normáit, amelyek mentén kiegyensúlyozottan tudunk működni, és szervezni az életünket – mondja Galambos Katalin, hozzátéve, a kultúra akár a kutatás-fejlesztés, rehabilitáció és a traumafeldolgozás terén is segíthet.

A konferencia másrészt a kultúra hozzáférhetőségét vizsgálta, hisz ideális esetben a kultúrához mindenkinek egyenlő eséllyel kellene hozzájutnia, függetlenül attól, hogy időskorú, hallássérült, fogyatékossággal élő vagy sok gyermeket nevelő. – A konferencián egy szervezőnk, Forró Krisztina, az Európa kulturális fővárosa program egyik vezetője is elmondta, hogy amikor idén elkezdődött az EKF-programsorozat, ők is szembesültek azzal, egy esemény szervezése során milyen sok, különböző igényű ember látogatja azokat, így a szervezést egy tanulási folyamatnak élték meg – meséli a kutató.

A konferenciára sokféle szakterület képviselőjét várták, mint a szociális szolgáltatások dolgozóit és kutatókat is, akár több tudományterületről. Az idén a szlogenjük „Tiéd a tér – Kultúra és együttműködés” volt, mivel a szervezők egy olyan közeget akartak létrehozni, amelyhez mindenki hozzáadhatta a saját tudását, hogy azokat összekapcsolva változást érjenek el. Az egyik szekcióban az Otthonra találni a művészetben nevű művészetterápiás projektről esett szó, melynek résztvevői foglalkozások keretében hajléktalan személyekkel készítettek művészeti alkotásokat, melyeket aztán köztereken állítottak ki. A Hallasd a hangod című foglalkozás egy zenét használó terápiás módszer, amellyel hátrányos helyzetű és kirekesztett csoportok élethelyzeteit lehet elő­ítéletektől mentesen segíteni. Ennek kapcsán Földesi Erzsébet fogyatékossággal élő aktivista adott elő az Újrafestett valóság című 2012-es programról, amely hasonló ötletre épült, mivel ép és fogyatékossággal élő művészek alkottak együtt, a műveket pedig hazai és külföldi helyszíneken is kiállították, majd értékesítették. A Lélek-tér című harmadik szekció szintén a kreativitásról szólt, a résztvevőknek a mobiljukkal kellett a Pannon Egyetemen olyan fotókat készíteniük, melyekkel a konferenciához fűződő érzéseiket adták át. – Ezt az úgynevezett Photo Voice módszert használjuk a gyógypedagógiában is, hiszen sokan nem tudják megfogalmazni, ami bennük zajlik, így azt vizuálisan jelenítik meg – mondja Galambos Katalin.

Átadják a legjobb gyakorlatokat

Az eseményhez három kiállítás is kapcsolódott, így a Pannon Egyetem aulájába belépő diákok is találkozhattak a konferenciához kapcsolódó alkotásokkal.

A Moravcsik Alapítvány a Budapest Art Brut Galériával együttműködve és a Völgy Alapítvány például olyan festményeket hozott, amelyeket pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek készítettek. Az Otthonra találni a művészetben című projekt szervezői eközben veszprémi hajléktalan személyek alkotásait állították ki.

A szervezők a konferenciával kapcsolatban idén egy kötetet is kiadnak, amelynek első fele az előadásokat tartalmazza majd, és a beérkezett tudományos publikációkat, míg a másik fele azokat a legjobb gyakorlatokat írja le, amelyeket a konkrét szituációkban lehet alkalmazni. Jövőbeli tervek pedig még vannak, a Szocio-Kraft együttműködik a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmel is, hogy a dizájn segítségével fejlesszék a szociális szektort, például otthonossá tegyenek olyan helyeket, amelyek gyerekek átmeneti otthonául szolgálnak.

Nyuszika percekig gurgulázott a nevetéstől, amikor meglátta a Róka I. és Róka II. újdonatúj fizimiskáját. Folytak a könnyei szabályosan. Amikor elapadtak, hamarjában kinyomtatott egy oklevelet a ravaszdiknak „A Hetedhét Dágvány Legnagyobb Nevettetőinek”, meg egy pofás medaliont „Ti Aztán Nem Szarral Gurigáztok, 1. hely” felirattal. Amazok hosszú lódenkabátban időztek, napszemüveget viseltek, és nem nevettek, sőt. Megnyúlt az arcuk a megvetéstől, de az legalább teljesen őszintén.