Hogy látják, melyek a legnépszerűbb helyek a fővárosunkban a külföldiek számára?
Péczely Dóra: A gyermekeim révén gyakran fordulnak meg külföldi fiatalok nálunk, így elsősorban a 30 év alattiak korosztályára van rálátásom e tekintetben, és ők egyértelműen a Nagymező utca és környékének bulinegyedét és a leghíresebb épületeinket látogatják. Hogy miként vált Budapest a külföldiek legény- és lánybúcsújának színhelyévé, azt hiszem, nagyon jó regénytéma lehetne. Ám aki ennél többre vágyik, az elképesztő sokszínűséggel találkozik, már maga a folyóval szétválasztott két világ is ilyen, ami nekünk hétköznapi tapasztalat.
Tasnádi István: Én a középgenerációs turistákról számolhatok be, akik netes guide-ok alapján tájékozódnak, és tömegesen keresik fel a Fővám téri Központi Vásárcsarnokot. Elképesztő turistacélpont lett, míg nekünk annak idején, gyerekkoromban látványosság helyett pusztán az egyik piac volt a Lehel és a Bosnyák téri mellett. Nemcsak a turisztikai ajánlókba került be felkapott helyként, de a Budapest Nagyregény anyaggyűjtése során is felmerült témaként – az épületig alagút vezetett a Duna-partról, azon keresztül hordták fel a hajókon érkező árut. És bármennyire is napi tapasztalat, ahogy az ember átvillamosozik a Szabadság hídon, észak felé pillantva a Duna kanyarulatának látványa a város két részével, valóban nem semmi! Büszkén mutatnám magam is a turistáknak.
P. D.: Máshol is akad főváros, amit folyó szel ketté, de a budapesti Dunához képest Párizs Szajnája jóval szerényebb, ahogy Berlin Spreeje is…
T. I.: Amit nem is használnak ki az ott lakók. A Duna valóban gyönyörű, monumentális folyó, még félig kiszáradt állapotában is.
P. D.: Ne felejtsük ki a fürdőket sem, amelyek szintén a turisták látnivalólistáján szerepelnek: a Széchenyi, a Gellért és a Rudas! Ahogy ma már rendkívüli vonzerővel bírnak az itt rendezett nemzetközi képzőművészeti kiállítások is.
Gyerekként mi volt az önök számára a Budapest-élmény? Mi most?
T. I.: Budapesten születtem, angyalföldi gyerek vagyok, és azóta is itt élek – ez bele is íródott a műveimbe, elsősorban az ifjúsági regényeimbe. A kőmajmok házában kifejezetten a városi élet változását követtem nyomon, szinte tételesen, az apa-fiú történet két idősíkján, a ’80-as és 2000-es években. Tényleg sok minden változott, lecserélődött az autópark, megnőtt a forgalom, nekünk még a vonalas telefon – még ha iker is volt – nagy dolognak számított. Ma már sokan azt sem tudják, mi az az ikervonalas telefon… Ha elmentünk otthonról, és sötétedésre értünk haza, a köztes időben a szülők nem tudták, merre csatangolunk. Ma bármikor ránk írhatnak egy SMS-t… Ég és föld a különbség! Ám a mentalitás tulajdonképpen nem sokat változott abban a tekintetben, ahogy éljük az életünket, kereséssel, vágyaktól hajtva. A közösségi terek azonban hihetetlenül átalakultak: azokon a grundokon, ahol felnőttünk, és mindig tömegek voltak, most – hiába vannak térkövezve, játszótérrel a közepükön – kevesen jönnek össze. Szemben a virtuális terekkel! – ez óriási különbség, a kommunikáció tereinek átrendeződése a várost is átalakítja bizonyos szempontból. Ám a kifejezetten a találkozásra termett helyek ma is sűrűek: például a bulinegyed és a színházak környéke. Jó megélni, amikor látod a családokat színházhoz öltözve a Nagymező utcában, a Madách és a Vörösmarty téren…
P. D.: …vagy Újpesten a Pintér Béla és Társulata előadására tartva. Amely városrész, számomra, gyöngyösi születésűként, a mai napig ismeretlen vidék. Gyerekkoromban nyilván felutaztunk állatkertbe, színházba, de azért a távolság 80 kilométernél sokkal többnek tűnt. Aztán a rendszerváltás előtt már tüntetésekre, később a Fekete Lyukba, a Tilos az Á…-ba jártam fel – és úgy éreztem: hazaérkeztem. Éppen 30 éve költöztem Budapestre, és a főváros alapvetően mindig is kulturális színtérként és a szabadság városaként volt meghatározó számomra. Bár a kis- és nagyobb városokban sem szenvedtem kulturális éhségtől, de azért Budapesten egy este alsó hangon 10 programból lehetett már akkoriban is választani. Ez azért újdonság volt, ahogy Pest és Buda szétválasztása is a mai napig – én korábban nem így gondolkodtam a városról.
Az olvasmányaik révén milyen irodalmi Budapest-kép volt meghatározó az önök számára?
T. I.: Krúdytól az Ady Endre éjszakái, Kosztolányi Esti Kornél- vagy Karinthy történetei alapján az egyetemista éveim elején végigjártam a könyvekben olvasott anekdoták helyszíneit. A kávéházakat is, persze; megpróbáltam én is az egyikben íróhelyet kialakítani, ám ez már nem működött. Pestiként Ottlik Budája annyira nem hatott rám, akkor már inkább az Iskola a határonból a Lukács fürdő – mi is jártunk oda, és imádtam, ahogy átlelkesítette. Az nekem nem csak egy fürdő, inkább egy irodalmi-forgatási helyszín a képzelet színpadán, ahol Medve vagy Bébé bármikor odakönyökölhet a korlátra. Ez nem fellengzősség részemről, hiszen a valóságunk része már nagyon régóta, és ennek a konkrét helyszínnek és történetnek ereje van.
P. D.: Nekem a nyugatosok és a kávéházak jelentették ugyanezt. Amikor újranyílt a Centrál, egyenesen rohantam oda! Később Szálinger Balázzsal, amikor írta A sík című eposzát, oda ültünk be dolgozni a szerkesztés idejére, és vettük végig hexameterről hexameterre – egy zalai és egy hevesi, vagyis mi magunk teremtettük meg a kávéházak irodalmi ethoszát. Amikor pedig a budai oldalon újranyílt a Hadik, még a Centrálnál is jobban meghatározta, hová üljünk be, hol legyen a találkozóhelyünk. A hely szelleméhez tartozott, hogy szinte magunk előtt láttuk, ahogy Karinthy és Böhm Aranka napi szinten egymásnak esik valami nőügy miatt…
A kávéházakban épp azt tesszük ma is, mint a századfordulón élők – a telefonnyomkodást leszámítva –: beszélgetünk, utánabámulunk a villamosoknak. És akkor még a New Yorkot nem is említettem, amiből szintén sikerült világszenzációs turistamágnest csinálni…
Mik voltak a reakcióik, amikor felkérést kaptak a Budapest Nagyregény projektbeli részvételre?
T. I.: Engem először valójában egy kerületfejezet megírására kértek fel, de kiderült, sokkal több hasznomat vennék, ha a részek összefűzésében segítenék az íróknak, dramaturgként: hogy tényleg ne egy antológia szülessen; hogy miként induljunk el a regényesítés felé. Mivel ilyet még nem csináltam, ennyi emberrel, főleg prózaírókkal meg pláne nem, lelkesítően hatott rám mindez az elején. Elég meredeknek látszott, kihívásnak – számomra ez tűnt fontosnak!
P. D.: Korábban jóval több szerzővel is dolgoztam egy-egy antológia összeállításánál, így e téren a szépirodalmi szerkesztők közül az egyik legnagyobb tapasztalattal rendelkezem, ám ez a feladat azért más volt. Akárhány antológiát kitalálhatok még, gondoltam, de Budapest Nagyregény csak egyszer van az ember életében – erre nem lehetett nemet mondani!
Mennyiben tér el végül is a korábban képzelttől a végeredmény?
T. I.: A koncepció időközben nem változott, végig igyekeztünk ehhez tartani magunkat – és a szerzőket is. Azt kezdettől fogva tudtuk, ez nem egy klasszikus nagyregény lesz, nem egy főhős vagy család köré épül, a 150 éves időtartam miatt sokkal rugalmasabb lesz a szerkezete, tulajdonképpen szabad a pálya a szerzőknek. Az elbeszélésük jelenideje mellé csupán egy múltbeli szálat kértünk, és ezt be is tartották. Ami a közös történet kialakítását, a közös gondolkodást, a mellékszereplők és motívumok átvételét illeti, nagy szórást mutatott a társaság. Sokan vették a lapot, nyitottan álltak hozzá, de volt, aki elzárkózott ez elől, a közös játék így csak részben valósult meg. Ugyanakkor egyáltalán nem baj, hogy ennyiféle írói habitus, stílus, műfaj, hangvétel, elbeszélői mód megjelenik a szövegekben – ahogy vannak egymással szellemesen, ironikusan, elegánsan párbeszédbe lépő szövegek, úgy akadnak zárványszerűbbek is, amelyek nem olyan látványosan kapcsolódnak a többihez.
Milyen olvasási stratégiát ajánlanak a könyvhöz?
P. D.: A szerzői-szerkesztői csapat közös gondolkodása a fővárosról és a regényről nyilván tetten érhető; ahogy az az eljárás is, ahogy a mű megszületett: ahogyan a Duna esetében elődeink, mi is igyekeztünk mederben tartani az alkotói folyamatokat. Mindegy, hogy valaki a saját kerületével, a kedvenc szerzőjével, a neki legszimpatikusabb című művel kezdi az olvasást, vagy hogy komolyan veszi-e az általunk koncepcionálisan, a sorrendiség által meghatározott ívét a regénynek – az a legfontosabb, hogy ugyanazzal a nyitottsághoz álljon hozzá, ahogy a saját Budapest-érzékelése is működik.
+1 KÉRDÉS
Ha nem is 150 év múlva, de mondjuk 50 év elteltével milyen Budapestet szeretnének az utódokra hagyni?
T. I.: Nehéz úgy megfogalmazni, hogy ne pusztán a nosztalgia szóljon belőlem, mert legszívesebben azt mondán: maradjon sok minden így, ahogy most van. A 47-es és 49-es villamoscsotrogányok akkor is a Szabadság hídon vánszorogjanak; olyan jó, hogy vannak! – az Árpád hídnál, ahol felnőttem, már rég nincs a 33-as. Futurisztikus vízióm nincs a városról, mesterséges beavatkozás nélkül, organikusan alakuljon, ha lehet, továbbra is, de hírmondónak ne csak az Operaház, a Hadik, a New York maradjon; ne borítsák el a foghíjtelkek és azokra felhúzott üveg-acél irodaházak…
P. D.: Maradjon élő, és legyen zöldebb! Engem nem zavar, amikor egy parkba új kulturális intézmény kerül, ha az épület csoda szép, és száz új fát telepítenek köré…
T. I.: Lehessen ismét fürdeni a Dunában a Rómainál…
P. D.: …és maradjon a legvonzóbb fővárosok egyike!
