- Holokauszt és politika Magyarországon – Rendeztek egy kiállítást, amelynek 120 paneljéből csak 10 utalt a zsidó áldozatokra

„A pártdoktrína szerint a náci üldözések elsősorban nem a zsidókat, hanem az antifasisztákat (akik véletlenül zsidók is lehettek) sújtották. 1965-ben a magyar Auschwitz-kiállítás lektorainak ennek szellemében tették például azt a javaslatot is, hogy a zsidók helyett inkább több nem zsidó mártírt (»nem zsidó kommunistát«) kellene kiállítani, mondván, nem a zsidó származás, hanem az antifasiszta érzülettel való azonosulás volt az üldözések alapja.

Az elkészült kiállítás 120 paneljéből végül csupán 10 (!) utalt a zsidó áldozatokra. A pártdoktrína üzenete az volt, hogy »Hitler és Mussolini elsősorban a kommunistákra irányították támadásukat. A fasizmus legnagyobb ellenségei a kommunisták.« Különös, hogy a kommunista szervezők nem vették észre: zsidók és antifasiszták megfeleltetése egyáltalán nem esik távol a »zsidó bolsevizmusról« szóló nemzetiszocialista tézistől, amely szintén a zsidók és a nemzetközi kommunizmus közötti azonosságot feltételez.”

Ungváry Krisztián történész Tettesek vagy áldozatok? – Feltáratlan fejezetek a XX. század történelméből című könyvében ekként idézi meg az 1965-ben felavatott auschwitzi magyar emlékkiállítás előzményeit, amely a történészi ismeretek szerint sokáig az első auschwitzi magyar emlékkiállítás volt – és az érdekelt nemzetek közül az utolsóként készült el. A Blinken OSA Archívum munkatársai 2004-ben Auschwitz 1945–1989. Rekonstrukció címen mutatták be az auschwitzi magyar kiállítások történetét, e tárlaton is az 1965-ös még az első auschwitzi magyar kiállításként volt feltüntetve. Ekkor még nem lehetett tudni – amit utóbb Szécsényi András történész, muzeológus is kiderített –, hogy már 1960-ban is rendeztek egy kisebb magyar tárlatot Auschwitzban, ahogy arról sem lehetett tudni semmit, hogy az 1965-ös kiállítás történeti anyagának illusztrációjaként a szervezők megrendelték azt a mára teljesen elfeledett, monumentális képzőművészeti anyagot, amelyet Centrális Galéria Megrendelt emlékezet című kiállítása most rekonstruál.

– Az érintett országok 1960-tól kezdődően kaptak barakkokat Auschwitzban, hogy nemzeti kiállításokat állítsanak fel. 1960-ban az első kettő, rövid életű tárlat volt a magyar és a csehszlovák. Főleg a keleti blokk országai siettek felállítani a kiállításaikat, a versengő emlékezetpolitikai térben mindenki a saját történeti elbeszélését igyekezett megjeleníteni. A keleti blokknál ez az antifasiszta emlékezetpolitika és történelemszemlélet volt – meséli a Megrendelt emlékezet című kiállítás kurátora, Véri Dániel művészettörténész, kutató. – 2017-ben a Magyar Nemzeti Múzeum raktárában találtam egy nagyméretű festményt minden adat – szerző, cím, leltári szám, provinencia – nélkül, amelyről többirányú nyomozás után azt sikerült kideríteni, hogy az 1960-as tárlat része volt. Ez mű valójában egy kiállítási dekoráció – ahogy az 1965-ös anyagot is egy elkésett kiállítási dekorációként rendelték meg –, Simon Wiesenthal egyik grafikájának variációja, ami az 1946-os KZ.Mauthausen című kötetében jelent meg. Wiesenthal nemcsak holokauszttúlélő, később nácivadász volt, hanem építész és rendkívül tehetséges képzőművész is. Ebben a könyvében grafikai sorozatot publikált, ennek az egyik képe a Transzportok. Ezt alakította át az egyelőre ismeretlen magyar művész úgy, hogy a szimbolikus alkotásból egy konkrétabb történeti alkotás lett vámpír Hitlerrel, 3-3 krematóriummal. De nemcsak az elkövetőt, a helyszíneket konkretizálta, hanem az áldozatok csoportját is. A vagonok feliratán jelzi a csehszlovák, a holland, a francia, a jugoszláv és az orosz áldozatok származását, ahogy két vagon oldalán a MÁV-felirat a magyarokét.

Véri Dániel hangsúlyozza: itt nem az áldozatok nézőpontja volt középpontban, hanem az antifasizmus elleni harc. – A történeti elbeszélés és annak illusztrációja a Tanácsköztársaságtól a felszabadulás utáni évekig terjedt, ennek csak kicsi epizódja volt a holokauszt – teszi hozzá. – Amúgy

Visszatérve az 1960-as tárlatra: egy szerény, félamatőr történeti kiállítás volt kicsi tablókkal, fényképekkel, nem voltak nagy műtárgyszállítások. A képeken két magyar női művész közvetlenül a háború után született alkotása azonosítható: Káldor Rózsa Éhség című szobra, valamint Lukács Ágnes Auschwitz női tábor című rajzsorozata, amit nyomdai sokszorosításban 1946-ban kiadtak. Jól látható az enteriőrfotókon: a grafikai sorozat nem egy falon van kiállítva, hanem elosztották a történeti narrációk és dokumentumok között. Ezek a művek itt nem mint képzőművészeti alkotások, hanem mint tanúságtételek jelentek meg.

Mivel a magyar állam külföldi reprezentációjához méltatlannak találták az 1960-as tárlatot, már 1963 tavaszától tervezték az újabbat. – Az 1965-ös nagyobb kiállításról azt kell tudni, hogy a hivatalos magyar emlékezetpolitikának képzőművészeti jellegű, a holokauszthoz primer módon köthető megnyilvánulásaként már a második volt – mondja Véri Dániel. – A legelső ilyen állami projekt Makrisz Agamemnon görög kommunista emigráns szobrász, a magyar kultúrpolitika meghatározó alakjának mauthauseni magyar emlékműve. A művet 1964-ben állították fel a jugoszláv emlékmű mellett, szintén a versengő nemzeti történelmi elbeszélések keretében. Agamemnon szobrának van egy másolata Budapesten a Vizafogónál: gyakorlatilag tüntető munkásokat ábrázol. A harmadik ilyen nagy vállalkozás Magyarországon valósult meg, külföldi közönségnek: a baloldali orientációjú, főleg a keleti blokk országait képviselő FIR (Ellenállók Nemzetközi Szövetsége) magyarországi kongresszusának kísérőrendezvénye volt a Magyar képzőművészek a fasizmus ellen című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Ezen a tárlaton mintegy 700 mű jelent meg, az alkotások 10 százaléka már valóban a holokausztról szólt. Itt már beemelték az áldozati perspektívát. Művészektől, gyűjtőktől is számos alkotást kölcsönöztek, így Ámos Imre özvegyétől, Anna Margittól is.

Az 1965-ös auschwitzi magyar kiállítás ugyanakkor kapkodva, elsietve készült el. – A Képző- és Iparművészeti Lektorátuson keresztül megrendeltek egy monumentális képzőművészeti anyagot, 1964. december 11-én a lektorátushoz behívták a kijelölt művészeket, akik megkapták a témát, pályázat nem volt. 1965 január közepén – tehát három héttel később – az alkotók már leszállították a kisméretű vázlatokat, mindet jóváhagyták. Március közepén – szűk három hónap leforgása alatt – már el is készültek a művek, áprilisban már meg is nyílt a kiállítás. Jellemző – teszi hozzá Véri Dániel –, hogy a témákat abc sorrendben osztották ki a művészek között: Hintz Gyula kapta a Tanácsköztársaság és Horthy-korszak, Kass János a Fasizmus Magyarországon, Kondor Béla az Auschwitzi láger, míg Szász Endre a Nyilasterror, ellenállás, felszabadulás témáját.

A Megrendelt emlékezet című tárlat rámutat:

Utóbbira, hogy a művészek „valami olyat igyekeznek megragadni, amit nem tudnak személyes tapasztalataik élményanyagával kitölteni”, a korabeli kritikus, Péter Imre is rámutatott. A művek a kiállítás 1979-es bezárása után sok évtizedre eltűntek szem elől. Egy 2016-ban, véletlenül felbukkant levélben szerepeltek azoknak a művészeknek a nevei, akiktől az auschwitzi kiállításra műveket rendeltek. Ezen a nyomon elindulva, az egyes művészek életművét követve sikerült fellelni az anyagot a Szombathelyi Képtárban.

Egyébként mindkét 1960-as évekbeli kiállításról teljes mértékben hiányzott a roma holokauszt témája. Ezt ellensúlyozandó a Centrális Galéria tárlata bemutatja a legkorábbi, roma értelmiségiek kezdeményezésére készült hazai művet, Jovánovics György 1974-es, végül meg nem valósult absztrakt emlékműtervét.

Infó: Megrendelt emlékezet: magyar kiállítások Auschwitzban, 1960/1965. Kurátor: Véri Dániel. Blinken OSA Archívum, Centrális Galéria (V., Arany János utca 32.). Nyitva: december 3-ig, kedd–vasárnap: 10–18 óra között. (Zárva a Verzió Filmfesztivál alatt, november 23–25.) A kiállítás a CEU Jewish Studies Program és a Blinken OSA Archívum együttműködésében jött létre.