- Csabai László: Tisztesség

Egy vénasszony akar a százados úrral beszélni – mondja a tisztelgés után vitéz Unghy Oszkárnak a csicskása, Bandi.
– Miért nem zavartad el a fenébe? – mordul föl a csendőrtiszt.
– Azt mondta, ismerőse a százados úrnak.
– Na jó, engedd be!
Az asszony bottal jön. Arcát lehajtja, így a nagykendő teljesen eltakarja azt. Nem is kendő az, hanem lepedő.
A bokájáig ér. Most felnéz az asszony, kicsi, éles fekete szeme van.
– Na, mondja a néni, hogy mit akar! – és Unghy egy reszelővel igazgatni kezd körmét.
– Nem ismersz meg, Oszikám?
– Hogy mer… Mi az, hogy Oszikám?
– De hát a térdemen hintáztattalak!
– Engem ugyan… Ki maga? Vagyis… Kicsoda a néni?
– Bözsike vagyok. Martosné Bözsike. Most már özvegy Martosné. Mellettetek volt a fűszerboltunk. A Selyem utcán.
Unghy belebámul a nő arcába, aki kicsit jobbra, majd balra fordulva segít neki.
– Igen, laktunk a Selyem utcán… – s a századosnak már minden emléke megelevenedik a kicsi asszonyról. Tényleg hintáztatta a térdén. – És ott volt egy Bözsike.
– Volt bizony! Én.
– Hát… örülök a… És, hogy tetszik lenni?
– Nem valami jól. Árjásították az üzletünket. Most meg visznek minket a vágóhídra.
– Nem kell ezeknek a mendemondáknak bedőlni! – próbálná nyugtatni a nőt Unghy, aki maga vezényelte a gettósítást, s most a bevagonírozást készíti elő, így nagyon jól tudja, mi lesz a transzportok sorsa Auschwitzban. – Ez a családi kitelepítés tulajdonképpen a kitelepítettek érdeke.
– Fiam, hiszed is te ezt?
– Mi?! Az… nem tartozik… Egyébként mi csak a németek utasításait…
– Hát ez az! Pontosan ez! Hogy átadtok minket a németeknek!
– Miért jött Erzsike néni? Mondja gyorsan, mert dolgom van.
– Fiam, ártottam én nektek valamit?
– Dehogy! Mindig nagyon kedves tetszett lenni.
– Ha nem futotta lisztre vagy petróra, vásároltatok hitelre.
– Így volt.
– És a te nyalókáid.
– Azok is hozomra. Emlékszem.
– Annyira kérleltetek…
– Tudtam sírni, az igaz…
– Megesett rajtad a szívem. Egyébként egy tízessel adós maradtál, de ez nem lényeges…
– Akkor mi a lényeges? Mondja gyorsan, Bözsike néni!
– Most én kérlek téged, hogy szánj meg. És vigyél ki innen!
Unghy, noha semmi váratlan nincs az asszony kérésében, hisz folyton irgalomért esedeznek az éhező gettólakók, mégis megdöbben ezen a pimaszságon.
– Azért, mert kaptunk annak idején egy kis fizetési haladékot, most én kivételezzek magával?
– Azért. Vagy csak úgy.
– És mégis, hogyan történjen ez a megmentés?
– Fogalmam sincs. Azt neked kell tudnod. Vitess el egy teherautóval egy… valami raktárba, ahol… Vagy egy plébániára. A papok tán csak nem adnak fel.
– Szóval vitessem el Bözsi nénit?
– Igen. Meg a lányaimat. Meg azok családját. Összesen kilencen vagyunk. A legkisebb pulya, a dédunokám, még nem jár iskolába.
– És gondolja, hogy én ezt meg tudom tenni?
– Ha már egyszer ide tudtál hozatni.
Unghy földhöz vágja a körömreszelőt, és meghúzza a pálinkás palackot.
– Menjen innen, Bözsi néni! Gyorsan, sipirc!
– Megyek, megyek, ne aggódj. És ne is légy mérges rám. Megpróbáltam. Ha nem, hát nem…
– Tessék várni!
És a százados egy tízfillérest vesz ki a börzéjéből. Odaadja az öregasszonynak.
– Tessék! Ne mondhassa, hogy az adósa maradtam.
A nő elveszi az érmét, forgatja. Aki ötven éve fűszeres, az tudja, a pénz kicsiben kezdi. Fillérekből lesz a vagyonka, amiből stafírung lesz a gyermekeknek, az unokáknak. „Az unokáknak? Az én unokáimnak?”
– Köszönöm. Bár ahová megyünk, ott nemigen lesz bolt.
– Ami jár, az jár! Tegye csak el!
– Hát jó… De akkor még koronavilág volt. Vagyis krajcárvilág. Tíz krajcárral maradtál adósom. Ez meg itt tíz fillér.
– Igaz… És hogy van az átváltás? Tíz krajcár most mennyit ér? No, itt van még húsz fillér, de most már igazán alomars!