- Murányi Zita: Özönvíz

Különös bejelentés érkezett, a Bottal üthetjük utca 17. szám alatt holtan találtak egy angyalt. Gasparek szerint óriási hibát követtünk el, hogy felboncoltuk. Grugyellán szerint nem szabadott volna letépni az égről. Grófó megállapította, hogy felhőből van a szárnya. Mitracsek, aki most is kezében szorongatott egy tenyérnyi darabot a foszlós, illanó anyagtalan valamiből, azt mondta: „gyerekek, ez közönséges vattacukor”, és szájához közelítve a ragacsos, nyúlós, a húzogatástól imitt-amott már áttetszővé vált anyagot, bele is nyalt. „Közönséges cukor” – nyugtázta diadalittasan, Gasparek teljesen elképedt.
– És ez tartotta fenn a levegőben?
Grugyellán javaslatára, aki még mindig tartott tőle, hogy igazi angyallal van dolgunk, előbb két vékony gallyal piszkáltuk meg az élettelen testet, nem mertük kézzel hasra fordítani, pedig mindjárt azt kellett volna megcselekedni. Egyedül Grófó egyik haverja, a testesebb H. Feri vetemedett rá, hogy egyetlen jól irányzott forgatással változtasson az áldozat pozícióján. Habzott a szája a kíváncsiságtól, mindig ez történik vele, ha ideges.
Tisztán látszott, hogy a légszerű vattacsomó, amiről Grugyellán még mindig körmeszakadtáig állította, hogy igazi felhő, finom fonállal van az angyal hátára erősítve, és a legkisebb szél hatására rögvest oszlásnak indul. Talán egy lélegzetvétel képes lenne szétfoszlatni. Feri szerint le kellene szednünk a hátáról ezt az izét, teljesen felesleges, hogy ott legyen; „minek, gyerekek, már úgyse fog repülni”.
Csak amikor mind ott térdepeltünk a vézna test körül, mely megfosztva a felhőnek tetsző szárnyszerkezettől még esetlenebbnek és véznábbnak tetszett, s már vagy harmadszor forgattuk körbe-körbe, hogy minden oldaláról és szögből alaposan szemügyre vehessük, bukott ki Grugyellán torkán a szörnyű felismerés, de hát ez a Kripcsák Pisti a 8. béből.
– Szerintetek ezzel az izével…? – kérdezte makacsul Grugyellán, szemében különös tűz lobogott, mely Ikarosz-szárnyait is leszaggatta volna helyükről, csak az arcunkon lángoló szégyent nem sikerült elolvasztania.
Nehezen eszméltünk, az előttünk fekvő test hideg és hófehér, csaknem teljesen merev, ha most esne le odafentről, menten összetörne, mint a porcelán.
Grugyellán undorában a holttest mellé vizelt. Férfiassága fitogtatásával elégtételt vett, legyőzte a halált. A sárga patakocskát néztük, mely a gravitációnak engedve lassan becsordogált az angyal mellé fektetett szerkezet alá, ilyen lehet, amikor elenged a felhő, amikor könnyít magán.
– Aranyeső – röhögött Grugyellán, alig lehetett lecsöndesíteni. Aranyeső – ismételte meg, míg mi az angyal szárnyát figyeltük, a hegyét már megfestette a vizelet, kellemetlen, savanykás illatot árasztva magából. A nevetés volt a másik fegyvere, melyből izzó vulkánként buggyant ki az életösztön és a tenni akarás.
„A vadnyugat szédítő meredélyei fölött egy fiatal lány nemrégiben bemutatta az évszázad táncát. A Las Vegas-i Sands Hotel egyik kóristalánya, Sally McCloskey az Angel Peak fenséges csúcsán tolmácsolta tánclépésekben korunk legnagyobb drámáját. 1800 méter magasságban, hajlékony alakja felett a hatvan kilométerrel arrébb felrobbantott atombomba halvány, emelkedő felhője rajzolódott ki. A pózok, amelyeket bemutatott: a koreográfiát indító nyugtalanság, a becsapódás, a félelem, végül a tánc tetőpontja következett, amit Sal­ly úgy nevez: túlélés.”
Másnap a Duna felé menet az ég a földbe kapaszkodott, nem látszott a túlpart, a víz tükrére ültek a felhők, na erre mondj valami vicceset, Grugyellán, hecceltem magam, észre sem vettem, hogy már nedves az arcom, hogy egész térdemig kapaszkodtak a felhők, és nem a betont taposom, azt az elérhetetlen és félelmetesen távoli közeget, melyet mások Isten otthonának hisznek. Angyalok? Vattacukor? – nem, nem rezeltem be.
A Kripcsák Pistire gondoltam, végtére mindig olyan volt, mint a hurkapálca, csak most egészen eltörött. Ez az utolsó nekirugaszkodása, „a repülés” valami eszement fricska volna a nukleáris apokalipszis haláltáncára? Bár magam sem hittem, hogy Kripcsák ismerte volna Sallyt, és egyébként is súlyosabb kérdés foglalkoztatott, nevezetesen, hogy hol maradt a Túlélés?
A temetésén sem mertem fölnézni az égre, szikrázó napsütésben. Mit kerestem volna ott? A többieknek már rég nem volt arca, a fény egészen elkoptatta vonásaikat, most az enyémen volt a sor, hogy olyanná legyen, mint a magasból hiányzó légköri képződmény. Mihelyst kihullt mögüle minden releváns tartalom; üres, elhasznált, fakó, és félelmetesen súlytalan. Funkcióját veszítse, mint a Kripcsák szárnyai. Mintha azóta is lehunyt szemével néznénk a világra, és szüntelen befelé sírnánk.
Csak Sally mosolyog a képeken kitartóan, bár meglehetősen merev vicsor ez, és haldokló néném jut eszembe, akinek a megsemmisülés pillanatában szintén arcára fagyott a nevetés.
Aztán ennek is vége lesz, lassan elfelejtjük az angyalt. A nemlétezik utcát. A 17-es számot. Grugyellán aranyköpéseit, a kihűlt osztálytermeket, a gyerekkort. A Föld egy gigantikus centrifuga, egyedül finom körző mozgásának tudható be, hogy újra és újra felhővé tapadnak össze az esőcseppek.
Olyan nyomást éreztem szívemben, mint amikor hetekig nem esik, pedig a hófehér gombolyagot már szinte szétrepeszti a terhelés. Nincs esőkopogás, vagy? Elnyomja egy semmivel össze nem téveszthető, velőtrázó kacaj, persze, hogy… De akkor sem mertem volna nevet adni az Ismeretlennek: „Na, gyerekek, ez az…” – és nem tudom, megnyugodnék-e, ha hozzátenné – özönvíz vagy ősrobbanás?
Egyre csak a Kripcsák szárnyaira gondoltam, most valódiak voltak, lángolók, és betakarták az egész eget, mégis Grugyellán kezét figyeltem, ahogy felemelkedik, és jelentőségteljesen a semmi közepébe bök: „A csőrét figyeljétek, a csőrét!”, pedig mindnyájan tudtuk, ezúttal nincs benne olajág.