A raptől indult, néhány éve azonban ledoktorált, és adjunktus lett az ELTE esztétika tanszékén. Éles váltás. Mi motiválta, és miért volt fontos ez önnek?
Mert költőként az eszmetörténetből inspirációt tudok meríteni. A doktori iskola mindehhez a szisztematikusság és a motiváció miatt kellett. Új világok nyíltak ki, amiket a versekbe is be lehet építeni. Egy idő után rettentően ki tud üresedni az ember, ha nem olvas, és nem képzi magát. Az úgynevezett kávé-cigaretta költészet engem kevésbé érdekel, amúgy is nehezen vallok magamról.
Ugyanakkor keményen bírálja az értelmiségi elitet. Az elit magát számolja fel kultúrsznobériájával és erkölcsi ítéletével – írta egy esszéjében.
Nem lehet úgy beszélni és főleg ítélkezni az emberekről, hogy nem ismerjük a vágyaikat, igényeiket, és azt gondoljuk, hogy mi felülről meg tudjuk mondani, milyen típusú kultúrát kellene fogyasztaniuk. Ez egyszerűen nem így működik. Lehet persze a kapitalizmust kárhoztatni, hogy elbutítja a társadalmat, de például a Netflixen színvonalasabb és okosabban megírt sorozatok vannak, mint valaha a televíziózás történetében. Tehát nem igaz, hogy csak butulunk. Kétlem, hogy a populáris zene, a populáris kultúra eleve alacsonyabb színvonalú lenne, vagy hogy mindenkit fel kellene emelni az értelmiség szintjére. Nincs fent meg lent. Ezek a paradigmák egymás mellett léteznek. Egyébként pedig önámítás azt gondolni, hogy az értelmiség manapság bármennyire is meghatározó lehet társadalmi vagy politikai kérdésben. Az az elitista beszédmód, ami az úgynevezett balliberális oldalt jellemezte évtizedeken át, sikeresen elidegenítette az embereket a baloldaltól. Így a jobboldal képes volt kisajátítani azt a nyelvet, amin az emberekhez szólni lehet, és mind a mai napig hatékonyan használja is. Jelenleg a Partizán, a Szikra Mozgalom és más fiatal baloldali szervezetek igyekeznek ezeket a hidakat újraépíteni. Amíg tízből nyolc nem értelmiségi azt érzi, hogy az értelmiség lenézi őket, hogy ki vannak rekesztve valamiből, és nem is akarják, hogy ők mindezt megértsék, addig nem csoda, ha nem a baloldalra szavaznak.
A sznobizmus ellen merítkezik meg időnként újra meg újra a tömegkultúrában?
Igen, ráadásul még élvezem is. Alapvetően a változatosságban hiszek. Nem tagadom, van egy intellektuális igényem, de a szélsőségek itt is működnek nálam. Szeretem az extremitásokat. És nem okoz gondot váltani, sőt igényem is van rá. Mint amikor az ember a szaunából átmegy a hideg vízbe, aztán meg vissza. Mostanra talán a szakma is kezdi megszokni, de az elején nagyon nem értették, hogy jön a raphez a költészet, aztán a költészethez az Operettszínház, az Operettszínházhoz a Katona József és az Örkény Színház.
Új verseskötete, A muréna mozgása is zavarba ejtő olvasmány: elképesztően öntörvényű, mindenre fittyet hányó. Ez egyfajta előremenekülés, vagy az elvárásokkal szembeni lázadás?
Persze biztos van benne lázadás, hiszen kialakulnak bizonyos elvárások az előző kötetek, egyéb, korábbi munkák, például a rapzenekarom, Akkezdet Phiai, vagy a színházi megbízások kapcsán, és ezeket meg akarom haladni, vagy legalábbis el akarok tőlük térni, mert – akármennyire is önzően hangzik – mégiscsak azért ír elsősorban az ember, hogy önmagát lekösse és szórakoztassa. Így én is saját magamat próbálom folyton meglepni. Ahol a bejáratott rutin alapján önműködővé kezd válni az írás, onnantól engem nem érdekel.
Benne foglaltatik magának az olvasásnak, az írásnak az aktusában is az, hogy az ember mindig valami újat keres. Van egy állandóan ellenszegülő, lázadó természete a költészetemnek is, ami saját magam ellen is folyamatosan lázad. Színházban, zenében olyan munkáim vannak, amik szélesebb közegeknek szólnak, de él bennem egy hang, ami mindig valami forradalmibbat, felforgatóbbat, eredetibbet akar. És van egy bekebelező természete is a dolognak, hogy mindig új területeket fedezek fel, és azokat beépítem a poétikába. Ennél a kötetnél a rejtőzködés és a metaforizáció új lehetőségeit kerestem. A nyughatatlanság tehát része a személyiségemnek.
E nagyfokú szabadsággal az olvasónak is feladja a leckét. A töredékesség, éles váltások, látszólagos random szerkesztés, keretek kitolása, főként a filozófia irányába, mind nehezíti a befogadást. Segít, hogyha a kötetegység felől értelmezzük a verseket? A három ciklus egyébként is mintha egy irányt mutatna: a társadalomtól, történelemtől a művészeten keresztül eljut egy tudatáramig, a rejtőzködésből apránként mégiscsak kiviláglik az én.
Leginkább az szórakoztat, hogy nem közlök vagy kinyilatkoztatok, hanem átpasszolom a labdát az olvasónak: játsszunk. Én magam is olyan verseket szeretek olvasni, amelyek elsőre lehet, hogy feladják a leckét, de aztán az újraolvasással egyre több réteg bomlik ki bennük, egyre gazdagabbak lesznek. Ebben a kötetben sem egyes nagy versek szerepelnek, inkább a kötetkompozíció fontos. A kötetegész tehát olyan, mintha egy hosszú szöveg lenne, tulajdonképpen egy tudatfolyam.
Kedvelem a reflektált, nyelvkritikai attitűddel rendelkező poétikákat, amelyek nem feltétlenül az én elbeszélését vagy a vallomásosságot tűzik ki célul, hanem fikcionalizálódik bennük az én, a nyelv és a kultúra is. Bár a legnehezebb mindig önmagamról beszélni, a kötet végén, mindenekelőtt az utolsó hosszúversben van azért egy-két személyesebb megszólalás is.
A vers út közepén hagyott vak sündisznó, megértése egyenlő a katasztrófával – írja a kötet egyik versében. Milyen tekintetben és ki részére gondolja katasztrófának?
Ezt nehéz volna egy interjú kereteiben kifejteni. De annyit elmondhatok, hogy Derrida Che cosa é la poseia? (Mi a költészet?) című esszéjében találtam az út közepén hagyott sündisznót, onnan loptam. Sokszor építem be különböző tanulmányok egy-egy odavetett metaforáját a verseimbe. Egyébként Schlegelék írták a 206. Athenaeum töredékben: „A töredék legyen akár egy kis műalkotás: elhatárolódva a környező világtól, önmagában teljes, mint egy sündisznó.” Egy olvasatra szűkíteni valamit például minden bizonnyal katasztrófa, hiszen minden megértés egyszerre félreértés is.
A nyelvbe való menekülés is politika – mondta egy interjúban.
Ha az ember nem beszél nyíltan a politikáról, az is politika. Azáltal is állít valamit, például azt, hogy nem érdemes róla beszélni, vagy hogy nincs mit mondani róla, esetleg ha mond is valamit, annak úgysincs hatása. Állítja azt is, hogy nem ért hozzá eléggé, és nem tud újat, okosat mondani. A hallgatás is állásfoglalás.
Egyébként épp ebben a kötetben nem is hallgat róla, sőt A gonoszság története ciklusban markánsan jelen van a hatalom tematikája – a hűbérúr és szolga viszonya.
Igen, bármennyire is furcsa, azt hiszem, eddig ez a legpolitikusabb kötetem. Csak épp nem konkrétan beszélek róla, mert az számomra unalmas. Mint azt Hegeltől tudjuk, úr és szolga nem létezik egymás nélkül, mindketten feltételezik egymást, a viszonyuk dialektikus.
A gonoszság történetét szabálytalanul váltják föl az Ingamozgás versei a leghosszabb első részben.
Az érdekelt, hogy lehet ezeket a verseket és témákat összefésülni, párbeszédbe léptetni egymással. A hatalom és az elnyomás kérdése, ami A gonoszság történetében megjelenik, izgalmasan felesel az Ingamozgás-versek művészetelméleti problémaira. Véleményem szerint egyébként sem választható el a hatalom a művészettől. Elég csak arra gondolni, hogy egy aktuális politikai kurzusnak is vannak művészei. De olyan értelemben sem szétválasztható a kettő, hogy minden emberi (így az alkotói és befogadói) viszonyban fellép valamilyen hatalmi reláció. Foucault erre azt javasolja, állandóan mozgásban kell lenni, hogy ne szilárduljanak meg ezek a hatalmi pozíciók. Se a szerzőé, se az olvasóé, se a politikusé, senkié. A murénamozgás egy állandó, cikázó mozgás. Ez tartja életben és viszi előre az embert.
Folyamatos cikázás van valóság és fantázia között is: csalódást okozó valóságból, aminek kiszolgáltatott és amiben tehetetlen az ember, a fantáziába menekül, az viszont szorongást és pánikot hoz, ezért ebből megint visszamenekül a valóságba.
Valóban. Csalódást okoz a valóság, a fantázia, az álmok vagy az emlékek világában viszont feltörhetnek olyan tudattalan tartalmak, amik megijesztik az embert. Máris ott a neurózis és a pánik. Ekkor megint rákényszerül, hogy kifelé koncentráljon. Legjobb, ha ilyenkor meditál, az „itt és most”-ban, az anyagszerűségben létezik. Kirándulni megy, hallgatja a madarakat, megtapintja a leveleket, a bordázott fakérget. A természetben viszonylag nehéz csalódni.
A körülöttünk lévő világgal kapcsolatos apátia és optimizmus skáláján most hol helyezkedik el?
Nincs nyugvópont. Se a hurráoptimizmus nem jellemez, mert nem gondolom, hogy minden rendbe fog jönni, sem pedig az apatikus depresszió. A két véglet közti folyamatos cikázás pedig olykor azt az érzetet kelti, mintha az ember egy helyben állna. Camus stratégiája a világ abszurditásának elfogadása. Az elvárásokat ugyanis mi támasztjuk a világgal szemben, mi próbálunk rendszert vinni bele. Közben meg a világ sem morálisan, sem sehogy nem úgy működik, ahogy azt szeretnénk, ezt kell elfogadnunk.
Színházi munkái is többnyire kísérletiek. Legutóbb a SZX_MCHN, avagy vágyaink meghurcoltatását készítette a Trojka Színházi Társulással és felkérésére. Ez egy olyan dokumentarista alapú előadás, amit interjúkból állított össze. Mi volt a legnagyobb kihívása és mi a legizgalmasabb része ennek a tabudöntögető munkának?
A legizgalmasabb: magánéletekbe betekinteni szenvtelen kameraként, minden ítélkezés nélkül. És az a sokszínűség, amit ezekben a történetekben tapasztaltam. A nemi identitás és a szexuális orientáció is egy spektrumon helyezkedik el. Ennek a különböző árnyalatait látni felettébb izgalmas. Mennyire buta és leegyszerűsítő az, amit a kormány sulykol, hogy van a férfi meg a nő, az apa és az anya, akinek ez meg ez lenne a feladata. Ők is tudják, hogy ez nem így van, csak kihasználják az emberek tudatlanságát. Az ember ennél jóval bonyolultabb és összetettebb. Nehézség vagy kihívás maximum annyi volt, hogy ne sértsünk meg senkit az előadással. Annyira ingoványos talaj ez most – ki beszélhet és miről? Férfiként beszélhetek-e a nőkről, heteróként beszélhetek-e a melegekről; ha a leszbikusokról meg a feministákról beszélek, akkor mi van a transzokkal? És persze a megrázó sztorikat is nehéz volt hallgatni: amikor valakinek az anyja, amikor megtudja, hogy gyermeke meleg, azt mondja neki, jobban örültem volna, ha azt mondod, rákos vagy…
+1 KÉRDÉS
Az Alterego Clubba, a híres melegbárba került az előadás. Oda nem eleve az megy be, aki nem szorul különösképp érzékenyítésre?
Aki eleve elzárkózik, undorodik, gyűlölködik, azt lehetetlen érzékenyíteni. Legalábbis én nem tudom, hogyan kell. Ma már az is provokatív, ha elfogadást és szeretetet érzel, a gyűlölettel ellentétben. A hely Gryllus Dorka ötlete volt, aki nemcsak rendezte, de egyik dramaturgja is volt az előadásnak, ő szelektált a történetek között. Az egész előadás motorja pedig Lakatos Márk. Annyira hitelesen képviseli azt, aki.
