- Zeck Julianna: Már majdnem

Mindig nagyon kimelegedtem a diszkóban. Ki kellett menjek levegőzni és elszívni egy cigit. Sosem vettem ki a kabátom a ruhatárból, túl macerás lett volna, néha el is vesztettem azt a papírdarabot, amire a szám fel volt írva, vagy annyira összeázott az izzadságtól a nadrágomban tánc közben, hogy nem tudtam kiolvasni, hányas lehet, ezért mindig fanyalogva keresték ki a cuccaim, amikor haza akartam menni. Falatnyi fehér topban és farmerban voltam, élveztem, ahogy a hűs levegő körbeöleli a derekam. Kipirultam, ahogy elképzeltem, hogy most milyen vékonynak tűnhet a derekam, és hogy milyen törékeny vagyok. Szívtam egy nagy levegőt, akkorát, hogy behorpadt a hasam, és kilátszódtak a bordáim a felsőm alatt. Izgalomba hozott saját magam elképzelt látványa. Igaz, hogy otthon sokat néztem magam a tükör előtt, ezt is kipróbáltam, a beszívott hasú változatot. A derekamra tettem a kezem, és megszorítottam a hasam, hogy még vékonyabbnak tűnjek. Megnéztem magam oldalról és elölről is, a nadrágomat kicsit lejjebb húztam, éppen csak a köldököm alá. Ezt a képet képzeltem el magamról a diszkó előtt. Izgatott a hideg, izgatott, hogy egyedül vagyok, hogy szűz vagyok. Hallgattam a fiúk röhögcsélését, a lányok vihogását, az autók dudálását, ahogy a dülöngélő részegeket figyelmeztetik, nehogy lelépjenek a járdáról.
Az út túloldalán villanyoszlopnak támaszkodva egy fiú állt. Magas volt, izmos, barna haja csapzottan az arcába hullt. Sodort cigarettát szívott, és minden slukknál kiköpött egy dohánydarabot. Néha felém pillantott, de én nem néztem a szemébe, direkt elfordítottam a fejemet. Aztán visszahúzta valami a tekintetemet, és amikor egymás szemébe néztünk, belém nyilallt egy érzés a mellkasom közepétől egészen le. Sosem éreztem ilyet. Belém költözött ez az érzés, és onnantól kezdve csak egyre növekedett bennem, mint magból a növény. Éreztem, ahogy kihajt, és gyökeret ereszt. Ijedtemben akkorát slukkoltam a cigiből, hogy köhögni kezdtem, nem is tudtam abbahagyni. Visszamentem a diszkóba, és vadul belevetettem magam a táncolásba. A körülöttem idétlenkedő fiúk állandóan meg akartak érinteni valahol, beálltak mellém táncolni, elkapták a derekam, és szorították mohón, aztán lecsúszott a kezük a fenekemre, vagy odatévedt a mellem oldalához. Ilyenkor kicsit hátraléptem, vagy ellöktem a kezüket. Próbáltam finoman, hogy ne sértődjenek meg, mert a sértett fiúkat utána sokkal nehezebb volt lekoptatni. Amúgy is, én táncolni szerettem, ezért mentem diszkóba, és nem azért, hogy felszedjek valakit. Ezek a fiúk ital nélkül nem mertek csinálni semmit, amelyik odajött hozzám és meghívott egy koktélra, az már részeg volt. Részegen meg mindegyik ugyanolyan. A szájszaguk és a parfümjeik is ugyanabba a közös párába olvadtak bele.
Aztán egy Sándor nevezetű 19 éves – büszkén mutatkozott be, hogy ő idősebb, mint én – odakacsázott mellém, sokáig csak bénán ropta mellettem, meg hosszasan beszélt magáról, hogy ő politikus akar lenni, sok pénzt fog keresni, pártot alapít, és ő lesz az ország miniszterelnöke. Na, mondom, isten ments, hogy ez megtörténjen, még kacérkodtam is vele, hogy akkor tegyen meg valamilyen miniszternek vagy köztársasági elnöknek, majd beszélek én szilveszterkor a tévében, és szépen rám szabott kosztümben vonulgatok, én leszek az arca a politikájának és mindent megcsinálok, amit mond, csak fizessen eleget. Ez tetszett neki, meg is ígérte, hogy így lesz, ezzel, gondolta, meg is vagyunk az ismerkedős résszel, és hirtelen magához húzott, gyorsan lesmárolt, nyelvét rendesen bedugta a számba, alig bírtam tartani, majdnem kiakadt az állkapcsom. Erre ott termett az a fiú a semmiből, akit az utcán láttam. Szóval ez a srác lekapta rólam ezt a Sándort, meglökte párszor azzal, hogy ne szekáld a csajomat. Jézusom, mondom, mi lesz ebből, hirtelen egy „szerelmi párbaj” közepébe csöppentem 16 évesen, nulla tapasztalattal a hátam mögött. Mindenki azt hitte, én aztán biztosan túl vagyok már mindenen, pedig még szűz voltam, csak szerettem vonaglani tánc közben, ahogy a tévében láttam. Szóval ez a Sándor megelégelte a lökdösést, és meg akarta ütni a másikat, az meg csak erre várt, és pár ökölcsapással lazán leterítette Sándorunkat, mint egy elkábított medvét. Dülöngélve el is hagyta a parkettet, de még a diszkó területét is. Ez a másik, akitől azóta is nyilallt a testem, akinek a jelenlététől elgyengültem és feloldódott bennem minden dac, szóval ez a másik eltűnt. Kerestem őt mindenhol, de nem találtam. Valahogy olyan volt, mint Soós Imre a Körhintában, nem tudom, én mindig Soós Imrével akartam volna járni. Ő tetszett egyedül, csak hát vele ugye már nem lehetett.
Ezután nem volt már kedvem táncolni. Kikerestettem a kabátom meg a táskám, és elindultam egyedül haza. Valami karácsony körüli buli volt, tele volt aggatva az utca és a házak égősorokkal, csilingelő és fénylő mindenfélékkel, vásárlásra buzdító feliratok és leárazások a butikokban. Köd volt, lassan rajzolódtak ki az alakok az utcán, semmiből előtűnő homályos árnyékok voltak csak, és így mindegyik félelmetes. Egyik oldalról a másikra mentem át az utcán, hogy kikerüljem őket. A hátam mögött jövőket viszont nem tudtam kikerülni, sem meglátni, még homályosan se, csak megérezni tudtam vagy meghallani a csoszogásukat a betonon. De ez halk volt, csak akkor vettem észre, hogy mögöttem van, mikor már befogta a számat, és lefogta a kezemet. Hiába rúgkapáltam, karjai mintha acélból lettek volna, próbáltam harapni, ordítani, de mintha vaspántok lettek volna a fejemen és a testemen, meg sem tudtam mozdulni, aztán meg annyira elernyedtem az erőlködéstől, hogy ellenkezni sem tudtam, inkább próbáltam kilépni a testemből, néztem a ködbe, a bokor levelein keresztül figyeltem az utcalámpa derengő fényét, hallgattam az autók suhanását és ennek a lihegését, aztán már nem éreztem és nem láttam semmit. De tudtam, hogy ki volt, láttam az arcát a homályban, hiába húzta a fejébe a kapucnit. Reméltem, hogy nem ő lesz az ország miniszterelnöke.
Eszembe jutott a kiskutyám, Csibi. Olyan édes kis pamacs, mint egy bárányfelhő az égen, vagy mint egy vattapamacs, amit a bugyimba tettem, ha véreztem. Szeretem beledugni az arcomat a bundájába, beengedem az ágyamba is. Bekuckózik mellém, belefúrja magát az oldalamba, mint egy kisgyerek. És akkor végre abbahagyta. Felhúzta a nadrágját, visszahúzta a cipzárt, leütögette a földet a térdéről, és elment. Feküdtem még egy kicsit, gondoltam, nekem már mindegy. Ennyi volt, vége. Aztán hullani kezdett a hó. Földön fekve még sosem láttam havazást. Az ég sötét kupolájából előbukkanva, mintha ezernyi megfagyott könnycsepp szurkálná az arcomat és a testemet. A hópihék ébresztettek fel, különben ott fagytam volna meg a bokorban pár száz méterre a lakásunktól.
Már majdnem hazaértem. Már majdnem kivirágzott bennem a szerelem. Már majdnem megváltozott az életem. Már majdnem minden szerencsésen alakult. Már majdnem közöm volt a boldogsághoz. Már majdnem minden lehetett volna még.