– A tárlaton tizenegy világhírű alkotót idéz meg, akiket kulturális migránsnak nevez. Miért?
– Azért, mert valamilyen okból el kellett hagyniuk a hazájukat, hogy egy másik országban váljanak művésszé. A közönség jól ismeri Picasso, Warhol, Mondrian, Moholy-Nagy nevét, de kevesen tudják, hogy min mentek keresztül, mielőtt híresek lettek. Jó példa erre Moholy-Nagy, aki Weiss Lászlóról változtatta meg a nevét, majd Magyarországról Bécsbe, aztán Berlinbe emigrált, ahonnan Hitler hatalomra kerülése után Amszterdamba, Londonba, végül az Egyesült Államokba utazott. A művészetében viszont megjelenik a magyar háttér, és a többi ország hatása is. Ugyanez történik a kiállításomon megidézett többi művésszel is.
– A képeit általában csipkével borítja be, ami elfedi, de ki is emeli a tárgyát. Mit jelent önnek ez a motívum?
– Amikor a szüleim elváltak, egy ideig a mamám mamájánál éltünk Cekeházán. A konyhában a sparhelt mellett volt egy hokedli. Mi, három fiútestvér és a mamám élettársa az asztalnál ettünk, míg ő a hokedlin ült, mondván, neki „nincs helye az emberek mellett”. Tehát nem a férfi szót használta, hanem az embert. Ebből a világból érkeztem meg a volt élettársam, Yoko Ono világába, ahol megtanultam, hogy a nők egyenjogúak a férfiakkal. Amikor pedig elkezdtem művésszé válni, eszembe jutott a csipke, melyet a gyerekkoromban még lenéztem. A csipke ott volt mindenhol, a tévé tetején, a pohár alatt, én pedig giccsnek tartottam. Aztán úgy döntöttem, ráragasztom a képeimre, hogy azokat nézve a férfiak is rájöjjenek, a csipke egy csodás alkotás.
– A mostani kiállításon változott a csipke jelentése?
– Igen, mivel a csipkével eddig elfedtem a képeket, ezúttal viszont felfedni szeretném a megidézett művészek hátterét, amelyről sokan nem tudnak semmit. Persze, tisztában vagyunk azzal, hogy Picasso zseni volt, ahogy Chagall is, de hogy miként jutottak el egy másik országba, azzal nem nagyon. Ezért a kiállítás falain el lehet olvasni a történetüket. A képek elé pedig egy-egy panelt helyeztem, melyet a látogató eltolhat, így el- vagy felfedheti az adott művészt. Elzárkózhat tőle, vagy megismerheti.
– Az ön élete is számos országhoz kapcsolódik.
– Pontosan, ezért a kiállítás tervezésekor magamból indultam ki. Az én szüleim Angliába vándoroltak ki, Londonban születtem, és négyéves koromban mint migráns angol állampolgár érkeztem meg Magyarországra. Itt tizenöt évet töltöttem, aztán disszidáltam, és mivel sorköteles voltam, katonai menekültnek számítottam.
Jugoszlávián át jutottam el Olaszországba, majd Angliába, onnan pedig évek múlva gazdasági menekültként az Egyesült Államokba, ahol szerencsét próbáltam.
Később éltem Genfben, Liguriában és Milánóban is. Ezekből a vándorutakból és azok ötvözetéből alakult ki a személyiségem.
– Hogyan élte meg a hirtelen változásokat?
– Új országba költözve az embernek meg kell tanulnia beilleszkedni, és új életet kezdeni, illetve művészként egy új kultúrából inspirálódni, ami számára eléggé idegen. Az én életem is eszerint zajlott, de kezdetben a megélhetésért küzdöttem. Londonban lakáj voltam, vagyis inkább egy bentlakásos cseléd, akinek takarítani, főzni és felszolgálni kellett. Ha viszont jöttek a vendégek, akkor egyenruhában feszítettem. Azt persze nem látták, hogy minden mást én csinálok.
– Hogyan jutott előre a társadalmi ranglétrán?
– Idővel megtalált a szerencse. Londonban megismertem egy belsőépítész-lakberendezőt, akinek elkezdtem dolgozni, és általa ’72-ben kiutazhattam New Yorkba, ahol hamarosan én is belsőépítész lettem. Ha pedig valaki a lakásába festményt szeretett volna venni, de nem volt rá pénze, akkor festettem neki egyet. Aztán elkezdtem gyűjteni kis kínai vázákat, amikkel berendeztem az üzletünk kirakatát. Egyszer egy vevő megkérdezte, mennyibe kerülnek, de azt mondtam, nem eladók. Neki viszont nagyon kellettek. A végén aztán fizetett a tizenegy vázáért majdnem harmincezer dollárt, ami akkor elég volt arra, hogy kifizessem az előleget az első, ötszintes házamra New Yorkban. Ebben az épületben aztán nyitottam egy üzletet, és szabadúszóvá váltam. Az első vevőm a marokkói királyi család nagykövete volt. Aztán bejött az üzletbe John Lennon és Yoko Ono.
– Akivel később közel két évtizeden át együtt élt. Hogyan hatott az életére és a művészetére?
– Keveset jártam iskolába, mert a nyolcadik osztály után az iskola párttitkára megmondta édesanyámnak, hogy Angliában született fiatalként inkább ne tanuljak tovább, hanem legyek szakmunkás. Ezért eltanácsoltak még a gimnáziumtól is. Szóval nekem Yoko Ono volt az egyszemélyes egyetem. Ő volt a professzorom minden tekintetben. Tőle tanultam meg, hogy mit jelent a feminizmus és az emberi jogok. Egyszer egy hölgy megkérdezte tőlem: ha ilyen szoros volt a kapcsolat Yoko Onóval, akkor miért bomlott fel? Mire azt mondtam neki: előbb-utóbb mindenki levizsgázik. Kap egy diplomát, aztán bizonyítania kell, hogy jó tanuló volt. Úgyhogy ez történt velünk.
– Az elválásnak más oka is volt?
– Igen, mivel időközben felnőtt Yoko fia, Sean Lennon, aki elköltözött tőlünk. Mi pedig magunkra maradtunk, és az történt, ami sok házasságban történni szokott. A gyerekek kirepülnek a fészekből, a szülők pedig szembesülnek azzal, hogy mégsem illenek össze. Amikor ezt elmesélem az embereknek, mindenki kérdezi tőlem, hogy: de azért tartjátok még a kapcsolatot? Mire azt mondom: miért, te tartanád a kapcsolatod az exeddel? Hát azért az exed, mert nem akarod tartani a kapcsolatot. Sean Lennonnal viszont tartom.
– A nyolcvanas évek amerikai művészvilágának nagyjaival is találkozott, köztük Andy Warhollal és Keith Haringgel.
– Andy Warhol győzött meg, hogy tanuljak meg szitanyomatokat készíteni. A mostani kiállításomat így valójában neki köszönhetem, hiszen ő vett rá erre a technikára. Amúgy még a naplójában (The Andy Warhol Diaries) is megemlített engem, mondván, amikor elment Victor Vasarely születésnapi bulijára, amelyet Yoko Ono szervezett, akkor a sok csinos pincér közül nem tudta megmondani, hogy melyik volt Sam Havadtoy.
– És Keith Haringgel milyen volt a kapcsolata?
– Vele az élete utolsó szakaszában még együtt is alkottam. Miután kiderült, hogy AIDS-es, vásárolt magának egy loft lakást, ahol meg akart halni. Felkért engem mint lakberendezőt, hogy alakítsam ki a szobákat. Az egyikben volt egy téglakandalló, ami egyáltalán nem illett a képbe, így bevakoltuk. Amikor végeztünk, mondtam neki: Keith, ez a vakolat most nedves, rajzolj bele, és akkor lesz egy Keith Haring-kandallónk. Erre ő egy fával belehúzta a rá jellemző pálcikafigurákat, én pedig javasoltam, hogy kiöntöm bronzból, és csinálunk belőle egy sorozatot. Aztán rávettem, hogy legyen ajtónk, asztalunk és szárnyas oltárunk is, amibe belerajzolta nekem Máriát, Jézust és az angyalokat. Az volt az utolsó munkája. Ebből aztán több példány is készült, melyeket templomoknak ajándékoztam, az egyiket pedig a budapesti Ludwig Múzeumnak.
Nemzetközi hírnév
Sam Havadtoy számos meghatározó helyen állított ki karrierje során. Magyarországon legutóbb a Ferenczy Múzeumban és a budapesti Ludwig Múzeumban nyílt egyéni tárlata, 2021-ben pedig a budai vár rekonstruált Szent István-terméhez készített installációt. Nemzetközi ismertségét a Kálmán Makláry Fine Arts galéria segíti, mely olyan európai képzőművészeti vásárokra is viszi a műveit, mint a nagy múltú brüsszeli BRAFA, a párizsi Art Paris Art Fair és a londoni Masterpiece London, illetve megrendezte a művész 60. születésnapja alkalmából az első hazai, múzeumi tárlatát az egri Kepes Intézetben. 2008-ban a B55 Galériában kiállította egy sorozatát, melyre Makláry Kálmán azt mondta: ez az egyik legütősebb tárlat, amit valaha látott Magyarországon, így szeretné őt vásárokon képviselni. Szerinte Makláry galériája a legnívósabb Budapesten, így örömmel igent mondott.
