Az MTVA szabadon elérhető archívuma még a Covid-19 tombolása idején keletkezett. Még ma is ott a szöveg a kattintási pont fölött: „Az országban kialakult helyzet miatt nehezedett a kultúrához való hozzáférés. Ezen szeretne a közmédia segíteni, ezért az m3.hu-n az elmúlt hatvan év legnépszerűbb műsoraiból készült válogatást teszünk közzé, szabadon elérhető formában, megszakítás nélkül.” Megható figyelmesség. Be vagytok zárva, de tessék, jó szívvel adjuk, nézzetek tévét. Ne szenvedjetek, ne veszekedjetek, nézzetek tévét. Ahogy 40-50-60 évvel ezelőtt tettétek. Nézzétek azt az egyet, egyetlen csatornáján.
Jó ötlet volt, megszűnt a kiszolgáltatottság az M3 szerkesztőinek, azóta is lehet válogatni a magyar televíziózás kincsestárából. A kínálat folyamatosan módosul. Nem kell kapkodni, de nem árt résen lenni. Mert lehet, hogy sokáig, akár hónapokig elérhető valami, de aztán egyszer csak hopp, eltűnik. Majd egy idő múlva megint előkerül. Az egész egy kulturális turkálóra emlékeztet. Mintha a hiány éltető szorongását is fel akarná idézni. Jól van, megvan, most elcsípjük, de ó, jaj, késő, leszedték. Nagyon figyelj oda, mikor bukkan fel újra! Érdekes játék, bár talán ideje lenne váltani, és kialakítani egy állandó, fizetős tévéarchívumot, akár egy kisebb ingyenes válogatással. A Filmio mintájára, amely jól működik, egyre több magyar filmes produkció tekinthető meg rajta alacsonynak mondható havidíj fejében. Miért ne lehetne ugyanezt megcsinálni tévéműsorokkal?
Igaz, a rotáció talán elevenebb kapcsolatot teremt a gyűjteménnyel. Ha találunk valami kedvünkre valót vagy emlékezeteset, nem lehet könnyelműen eltenni holnapra. Jobb megnézni, mert talán több évig ez az utolsó alkalom. Ha pedig éppen nem látunk a kínálatban semmi emblematikusat, márpedig sajnos a televíziózásban viszonylag kevés a klasszikusnak mondható produkció, el kell kezdeni böngészni, belepillantani mindenfélébe, hagyni peregni, peregni visszafelé az időt.
A kérdés ezúttal is az, meddig kellemes a lubickolás a történelemben, és mikor csapnak fel ijesztő hullámok, amelyek belesodornak az idő végtelenségébe. Rosszabb esetben pedig a mulandóság leheletébe. Hogy temetőben botorkálunk, sírokat bontunk fel. Amit látunk, annak semmi köze az örökléthez. A bomlás állapota.
A jelenlegi kínálat éppen ezt az érzést hívja elő. Mert azért nem lehet állandóan a kedvenc sorozatokat nézni. Rengeteg ismeretlen cím fogad, vagy olyan adaptációk, amelyek nem hívnak elő élményt. Megkaparom egyiket-másikat, úristen, ilyen is volt? Borzongatóan naiv jelenetek, álmos humor, didaktikus drámaiság. döcögő technika. A nagy átlag. A színészóriások persze meg-megvillannak, ők tartják a vállukon a történeteket, de a manírok szégyentelenül verik a mellüket. Végtelen, tömeggyártású középszerűség. Ebben a világban éltünk? Ezt néztük? Keleten és Nyugaton, Északon és Délen?
A választás végül a Végkiárusításra esik. 1978-as tévéfilm a Mafilmmel együttműködő korszakból, elismerést szerző rendezővel, András Ferenccel (Veri az ördög a feleségét, Dögkeselyű, A nagy generáció), a magyar irodalom egykori, belterjesen ünnepelhető bálványának, Munkácsi Miklósnak az írása alapján. A kor jellegzetes, pszichoszociologizáló stílusában. Valóságfeltárással. Sok dokumentarizmussal. Nézem, ahogy zötykölődik egy ócska Volga az országúton, benne az időszak keményre-magányosra száradt-élelmesedett árusasszonya, Margitai Ági, fiatal, életre rámélázós társnője, Borbáth Júlia, és a konform értelmiségi világból kilépő „sofőrje”, Héjja Sándor. Mennek végkiárusítani, maszekolni, seftelni, ki tudja már, melyik a helyes szó, egy kis vidéki piacra. Minden összekapart, verejtékszagú, szánalmas. Senki sem tüzeli már magát az üzletelés szabadságával. Senki sem örül a pénznek, az italnak, a csábításnak. De azért mindenki üzletel, iszik, csábít. Gépiesen, megszokásból. Kapcsolatok nincsenek, csak kapcsolódások. Meg kiborulások. Kiúttalan, tompa zsivaj.
Nézem ezeket a mozgóképeket, és érzem, hogy ez nekem, a nemzedékemnek egykor jelenthetett valamit. Lepusztultság, elidegenedettség a magát fejlettnek valló szocializmusban. Húha! Micsoda őszinteség! Mekkora bátorság! De már képtelenség ezzel a mögöttes pátosszal azonosulni. Elfújta az idő, ahogy mindent. Ami megmaradt, a trivialitás, a kiszámíthatóság, a művészi szürkeség. A csontváz. Hamlet módjára bölcselkedhetünk rajta. Ez itt valamikor egy film volt, elgondolkoztatott, kijózanított embereket. De ami éltette, megették a férgek. Most egy üres torzó, amelyen talán derülni lehet. Meg akarta mutatni, milyen egy ország, mert akkor így mutathatta meg, hogy az alkotói kivételes emberek. Filmet csinálnak úgy, ahogy éppen filmet kell csinálni. Szociális érzékenységgel, szociografikus életközeliséggel, lélekbe kaparva. Jó játék lehetett, de vége van. Elszállt belőle a szépség, a tehetség látszata. Eltűnt a világ, amely értelmet adott neki. És nem tudott egy másikat teremteni helyette. Ideje hát most elhagyni az archívumot. Nem jó sokáig magunkra maradni az elmúlás hétköznapiságával.
