Még nem léteztek kommunista szombatok, sőt! A szombat mindig tanítási nap volt, csak annyiban különbözött a hétköznapoktól, hogy néha eggyel kevesebb órát kellett végigülni. Ezt is csak azért, mert énekóra lett volna az utolsó, de Zsolnay tanár úrnak gyakran el kellett utaznia a kórusával vidéki fellépésre.
Volt viszont helyette kommunista vasárnap, csak nem így hívták: „Tanulással köszöntjük Rákosi Mátyás pajtást hatvanadik születésnapján. Vasárnap is tanulunk a Nagy Október Szocialista Forradalom évfordulója tiszteletére.” Na, amikor ilyesmiket közöltek, nagy lett a háborgás az osztályban. Már a vasárnap sem lehet a miénk?
A bejelentésre többen kiabálni kezdtek, hogy nem érnek rá, ők ministrálnak, még többüknek misére kellett menniük. Még a hithű ortodox Lindi-gyerek is közölte, hogy ő vasárnap misére jár. A tanárok nevettek, legyintettek, az ijedősebbek pedig pisszegtek, csücsörített szájuk elé illesztett mutatóujjukkal, s közben az ajtó felé lestek, nem hallja-e valaki, nem jár-e arra például az alkotmánytant okító párttitkár tanár elvtársnő.
(Szegény Lindiéknek tojáskereskedésük volt a Hernád utca és Garay utca sarkán. Apró kis boltocskát vezetett a jámbor, békés Lindenblatt bácsi: sok gyereket kellett szerény jövedelmükből nevelni feleségével, a legnagyobb velünk járt nyolcadikba. A bolt kirakatában egy rúd téliszalámi volt a dekoráció, persze belül fűrészporból, egyáltalán nem lehetett akkor valódi téliszalámit kapni. Egyszer a Hernád 3-ból bevadult gyereksereg zúdult a boltba, s csak úgy hülyéskedésből, szinte megveszve kikapták a kirakati dekorációt, és szétverték. A bácsi meg csak állt és szomorúan nézte a vandálokat, még beavatkozni se mert, csak azt mondogatta: de gyerekek!, de gyerekek! Mi mindenen mehetett ő már keresztül korábban?!)
Dacos erzsébetvárosi srácok, a Péterfy, a Nefelejcs környékéről meg a Grassi (Grassalkovich), a Százház utcai nyomornegyedekből persze tényleg elszabotáltuk a vasárnapi tanítást. Sokan kirándulni mentünk a Tündérsziklához. Mások a Városligetbe. Megint mások…
A lényeg: mindössze 3-4 gyerek ment be a harmincas létszámú osztályba. A történelmi nevet viselő M. Ádám (ilyen névvel nem tehette meg, hogy sztrájkoljon), a szívbeteg Lebovics, s talán éppen a Lindi, akinek csak a szája járt.
Azután jött a normális, köznapi hétfő, és mindjárt rendhagyó osztályfőnöki órával kezdődött. A mindnyájunk által rendkívül tisztelt és rajongva szeretett Karcsi bácsi lecsapta az osztálykönyvet az íróasztalra. Körülnézett, szigorúan és sokáig szótlanul. Karcsi bácsinak tekintélye volt, amit nemcsak éles hangjával szerzett meg, hanem azzal is, hogy a Fradiban (akkor Kinizsi) ő volt a balfedezet, és többször még a válogatottba is betették.
Igen, Lakat Károly most nehezen szólalt meg.
- Ahhoz hozzászoktam, uraim (sic!), hogy Balogh úr hétfőn, kedden és szerdán nem jön iskolába, Hegedűs úr pedig csütörtöktől szombatig nem… Köves úr meg hol az egyikkel, hol a másikkal lóg...
- De tanár úr – kotyogtam bele, mert kicsit sértve éreztem magam –, mi hárman mindig együtt…
Az osztály felröhögött, Lakat csendre intett.
- Szép kis csapat maguk – húzta el a száját.
Többes számban csak a magázást ismerte. Barátságosan tegezte a nyolcadikosokat, az osztálya tanulóit, de ha haragudott, vagy úgy tett, átment magázásba. Volt egy kedvence, szegény Janik Laci, kedves, mosolygós törpécske. Amúgy jó gyerek, de egyszer nagyot csibészkedett ő is. Karcsi bácsi, aki a focin kívül híres volt tízes sorozatpofonjairól is (nem fájt, csak égett), azt mondta kis kedvencének: - Janik úr, álljon fel egy székre, hadd pofozzam meg!
Közben a tanár úr letette az osztálykönyvet, és elkezdett fel-alá járni a tábla előtt.
- Jövök át a Városligeten tanítási időben, vasárnap… Oroszki úr, meg Buláth úr majdnem felrúg a labdával a Fáskörben, Bartha úr se nagyon akar meglátni. Horváth úr se köszön. Mintha ott se lennék.
Az osztály néma csendben hallgat. Vagy lapul.
- Átvágok a Garay piacon. És mit látok? Sereg úr, aki három hónapja nem volt iskolában, és úgy tudtuk, a halálán van, ott alkudozik egy libára… Egy libára, értik ezt?
Na, ez már sok volt. Balhé ide, félelem oda, kitört a röhögés.
- Csönd legyen! – harsant fel Karcsi bá pengeéles hangja. - Tudják, mit ünnepelünk szombaton?
Hogyne tudtuk volna, hiszen a képe ott mosolygott a falon.
- Rákosi Mátyás hatvanéves lesz – kotyogott egy eminens.
- No, igen. És azok, akik most vasárnap nem jöttek iskolába, hogy bepótolják az anyagot, mától két hétig mindennap délután négyig itt maradnak.
Érdekes módon senki nem éltette Rákosit.
