Ukrán artista gyerekek hivatottak magukból leginkább árasztani a sztyeppe illatát a Fővárosi Nagycirkusz legújabb produkciójában, aminek amúgy A sztyeppe illata a vadregényes címe.
A gyerkőcök ott vannak a számok között, de akár alattuk is, és fölöttébb kíváncsiak mindenre. Nézik a nagyokat. Érdeklődő a tekintetük. Boldogok attól, hogy porondra léphetnek, hogy dolguk van, hogy játékosak lehetnek, de közben ez munka is. Nyilvánosan, publikum előtt, szép jelmezekben tanulják a szakmát, és azt is, hogy összetartsanak, figyeljenek egymásra, és segítsenek, ha arra van szükség. Tán a roller és a bicikli keverékének nevezhető, elmés járgányokon többször körbekarikázzák, de akár keresztül-kasul szelik a porondot. Levegőbe is emelkednek ezeken az alkalmatosságokon ülve, vékony drótokat akasztva húzzák föl őket a magasba, hogy ott nagy vidáman, széles mosollyal az arcukon lengedezzenek.
A premieren az egyik kis srácnak még a földön kiakadt valamelyik drót az instrumentumából. Ezt észrevéve, két gyerkőctársa odaugrott hozzá, kicsit vizsgálgatták, mi is a helyzet, majd feszült koncentrációval igyekeztek visszaakasztani a „madzagot”, ami hamarosan sikerült is. A többiekhez viszonyítva ugyan némi késéssel, de ők szintén a magasba emelkedtek. Röpke időre, váratlan, igazi dráma költözött a manézsba. Nem kellett berohannia Varga László porondmesternek, vagy a munkatársai közül valakinek, a gyerkőcök egymás közt megoldották a problémát, és ez megható, szép volt. Az olykor megint didaktikusra sikerülő összekötőszövegeknél ezerszer érzékletessé tette azt az elszakíthatatlan köteléket, ami fellépés közben az artisták között van, és ami olyan bizalmat feltételez, hogy akár leteszik egymás kezébe az életüket. Bár ezzel az improvizált mutatvánnyal nem lehet fesztiváldíjat nyerni, de számomra ez is világszám. Megfordult a fejemben, hogy mi van, ha nem jól akasztották be azt a rakoncátlankodó kötelet, nem kellene-e ezt egy felnőttnek ellenőriznie, mi lesz, ha épp a magasban oldódik ki? De az aggodalom fölösleges volt, ezek a „kölykök” már tudják mit csinálnak, mindhárman rápillantottak a „buheráció” végeredményére, aztán összenéztek, hogy minden oké, és a show, ahogy lennie kell, folytatódhatott tovább.
A vadregényes keleti sztyeppék mondákkal teli, misztikus világa ihlette a Fekete Péter által rendezett műsort, amelyben türkmén, üzbég, mongol, kazah, ukrán és magyar artistaművészek lépnek fel.
Közben Maka Gyula konferanszié, akit ezúttal mesélőnek titulálnak, regél az illető országok történelméről, hagyományairól, mondáiról, életéről. Olykor kicsit túl hosszan is, mert ki kell töltenie a rekvizitumok kivivése, behozatala közti időt, amit gyakran jól megoldanak a gyerekek, és Fejes Kitty vezetésével az egyre inkább fejlődő tánckar, de azért nekem, már nem először, hiányzik egy bohóc. Maka újfent felolvas, ahelyett, hogy fejből regélne, amit amúgy már oly jól tud, nyilván utolsó pillanatban kapta meg a szövegeit, ami nem szerencsés. Ebből adódhatott, hogy amikor például egy nehéz attrakció csak harmadszorra sikerült, és a közönség ujjongott, ő azt sem mondta, hogy bakfitty, pedig azért valami örömet kifejező hangulatfestő szót csak meg kellett volna eresztenie, ahelyett, hogy a papírjaiba mélyedt, hogy jaj, majd mit is kellene mondania. Tapasztalt konferanszié ő, itt lenne az ideje, hogy sokkal többet rögtönözzön az adott szituációnak megfelelően.
Számomra a legerősebb szám az Üzbegisztánból érkezett Sky Angels, nem véletlenül nyert a Monte-Carlo-i Nemzetközi Cirkuszfesztiválon első díjat. Egy intenzív, olykor vad, de igen beható szerelem testtel való elbeszélése a légben.
Úgynevezett gurtni-szám, gumin húzza fel magát a kupola alá Kristina Vorobyeva és Rustem Osmanov. A szemükből süt az egymás iránti imádat, látszik köztük a szoros kötelék. De érződik a se veled, se nélküled konfliktusos időszaka is. Nehéz kunsztokat csinálnak, ám közben olyan őszinte szeretettel ölelik egymást, annyira szorosan fonódik össze a testük, hogy lerí, ez valódi kötelék, ezt nem lehet a szereplés kedvéért megjátszani, hazudni. Korábban volt egy balesetük, lezuhantak, a hölgynek azt jósolták, a tolószékből sem tud majd felállni, és több műtét után lám, mégis itt van, és csinálja, amire feltette az életét. Ez az akaraterő diadala, ami gyönyörű. Az már vitatható, hogy nagyban ki kell-e vetíteni őt a tolószékben, több fázisban láttatni elesett állapotban, nem lenne-e a kevesebb több, mindössze csak egy-két csendes mondatban megemlíteni az előzményeket.
A cirkusz sem mindig harsány és felpörgetett, erre remek példát mutatnak a Mongóliából érkezett művésznők, a lassú, aprólékosan kidolgozott, elégikus számukkal, melyben mintha nem lennének csontjaik, valamennyi égtáj irányába hajlítják esztétikus testüket. A lábukkal még íjazni is tudnak, hajszálpontosan célozva, magabiztosan durrantgatnak így ki lufikat. Abban már nem vagyok biztos, hogy ehhez feltétlen hozzá kell fűzni, „Tanuljunk meg úgy hajlékonyak lenni, hogy közben a gerincünk egyenes marad.” A jó művek soha nem tukmálják szájbarágósan a tanulságot.
Kedvelem Kassai Benjámin és Buti Gordon állórúd produkcióját: a fiatalság heve, lendülete, sokat akarása, szimpatikus szertelensége tükröződik benne. Még nem kiforrott, de ígéretes mutatvány. Üzbegisztánból jöttek a magas-drótosok, ebben a zsánerben leginkább temperamentumos kunsztokhoz szoktunk, akár nagyobb magasságban és hosszabb kötélen, és minden biztosítás nélkül, még hét személyes gúlában is. Ez némiképp poétikus, olykor már-már elmélázó, ha úgy adódik, biztosítást is alkalmaz az úgy tetszik, kevesebb kockázatot vállaló „művészszínházi” verzió. A kazahsztáni zsonglőrök viszont felpörögnek, ügyesek, virtuózak. Az ugyancsak kazah Duo Korotin két férfiból áll, akik változatos formában egymást emelgetik, kidagadó és kidolgozott izmokkal. A türkmenisztáni Malhaz Annayev olyan hajszálpontosan csap oda az ostorával, hogy még az égő gyertyát is eloltja. A kazah Barys lovasakrobata csoport érzékelteti igazán a sztyeppe hangulatát. Szédítő tempóban vágtáznak a paripák. Tébolyult gyorsasággal ugrálnak rájuk föl-le az artisták, mintha lenyűgöző szabadságban nyargalnának a végtelen pusztaságban. Bámulatosak a reflexeik, villámgyors a reakcióidejük, élvezik a száguldást.
A közönség is élvezi a műsort, ami nincs teletömve világszámokkal, de jó a hangulata, általában szerethető, szórakoztató, amit látunk. A revüelemek ügyesen idomulnak a produkciókhoz, ahogy a Szakál László vezette zenekar is, Pápai Kira énekével, érzékenyen hozzásimul az attrakciókhoz, segít abban, hogy már-már érezzük a sztyeppe illatát, a szabadság mámorát.
