E tárgyú értekezéseiben a brit doktor fölemlített például egy beteget, akinek tokajit ajánlott, de mivel csak malváziát kapott, nem is javult semmit az állapota. Ám micsoda szerencse: amikor saját, féltve őrzött tokaji készletéből vitt neki egy palackkal, máris a gyógyulás útjára lépett.
Aminek fényében legfeljebb az a meglepő, hogy maga Druitt, hiába állt rendelkezésére az Angliában magyar borokkal kereskedő és az ő orvosi szakvéleményét nagy lelkesedéssel népszerűsítő Greger Miksa teljes árukészlete, önmagán mintha nem alkalmazta volna a bevált gyógymódot. Miután 1872-ben súlyos betegségbe esett, majd egy évtizeden át kínlódott; egészen a kórság okozta gyászos elhunytáig.
Igaz, mire ez a szomorú vég bekövetkezett, negyedszázadnyi londoni működés után már Greger Miksa is hazaköltözött Budapestre.
Felépíttetett egy villát az Andrássy út városligeti végén, a lánya nyaralójának tőszomszédságában. Aztán amikor a Közmunkatanács saját tulajdonából kiárusította az Oktogon házait, megvette azt, amelyik a legközelebb állt Batthyány Géza firenzei stílusú – a Palazzo Strozzit másoló – palotájához. És mivel még mindig bőven telt a vagyonából, megvásárolt még egy Andrássy úti bérházat, a Vörösmarty utca sarkán.
Hogy honnan lett Greger Miksának ilyen temérdek sok pénze? Nos, a történet eleje ködbe vész, pontosabban annyi változata ismert, ahányan csak közreadták a borkereskedő életrajzát. 1821-ben született: van, aki úgy tudja, Pesten, más szerint Buda szőlőtermő hegyvidékén, jelesül a Sashegyen. Az viszont biztosnak látszik, hogy már atyja is nagykereskedő volt. Aztán hogy az ifjú Miksa Miskolcra ment-e textillel üzletelni, és ott szeretett bele a szüret látványába vagy nemzetőrtiszt volt a ’48-as forradalomban, és ezért kényszerült német földön boldogulni, netán tönkrement Pesten, aztán posztógyárosként próbált szerencsét Bécsben, míg végül a csökkenő angliai vámok érlelték meg benne a gondolatot, hogy próbálkozhatna akár magyar borokkal is a hűvös szigetországban – e variációk közül válasszon ki-ki magának a saját lelkülete szerint.
De az tény, hogy Greger Miksa az 1860-as évek elején ifjú feleségével, Eisler Rózával és két kislányával, Szidóniával és Emíliával megérkezett Londonba. A metropoliszban már az ötvenes évek politikai emigránsai – például Kossuth Lajos titkára, Diósy Márton – is próbálkoztak a magyar bor árusításával, de vajmi kevés sikerrel. Pedig az ötlet logikusan adta magát: a brit éghajlaton nem termett meg a szőlő, így az alattvalók jobbára borpárlattal felütött, spanyol, portugál és francia vidékekről származó lőréket fogyasztottak, amit bizonyosan szívesen cseréltek volna jobbra, ha a szőlőből készített bor eljutott volna hozzájuk, pláne dömpingáron.
A feladat tehát adott volt: magyar bort a brit asztalra!
Ezt viszont komolyan akadályozta, hogy bár a magyar szőlőültetvények bőven teremtek, a gazdák jobbára híján voltak a borkészítési ismereteknek. Így gyakorta kezeletlen, „iskolázatlan”, csúfosan „megeczetesedett” bor érkezett a hosszú út után – amelyet Grazon át Triesztig vonaton, onnan pedig hajón tettek meg a hordók – Greger Miksa, pontosabban Max Greger fényes londoni pincéjébe. A kereskedő tehát a saját kárán volt kénytelen megtanulni, a magyar bor miért a silány bor szinonimája az angol piacon.
Őt azonban nem olyan fából faragták, hogy megadja magát a nehézségeknek. Bár az első évben mindössze 3000 gallon (alig 13 hektó) magyar boron sikerült túladnia, a hatvanas évek második felére 100 ezer gallonig srófolta fel az eladást. Ekkor már beszállítója volt a királynőnek, a parlament alsóházának, számos londoni klubnak, és ügynökei jelen voltak tizenhat angol városban, majd megkezdték a terjeszkedést Skóciában is. Aminek viszont az volt az ára, hogy évente négyszer ő maga utazzon Magyarországra, járja a nagykereskedők pincéit, ismerkedjék a termelőkkel és a felvásárlókkal, és itt döntse el, melyik bor éri meg a belefektetett pénzt, melyik érkezik majd meg iható állapotban a Csatorna túlpartjára.
Nem véletlen, hogy Greger Miksa angliai működésének évtizedei alatt folyamatosan arra ösztönözte a magyar szőlőtermelőket, hogy tanulják ki a korszerű borkészítést, aztán szövetkezzenek, hogy garantált minőségű árut szállíthassanak Európába. A fogadóállomáson ő többet már nem tehetett, mint lankadatlanul hirdette a magyar borok csodatévő erejét: terjesztette az orvosok elragadtatott nyilatkozatait a tokajiról, a ruszti aszúról, a szamorodniról, a sopronyi, somlai, diószegi fehérről meg a budai, egri, karlovici vörösről. Emellett újsághirdetésekben invitálta a nagyérdeműt a Mincing Lane-en – a brit birodalom teakereskedelmi központjában – lévő irodájába, ahol bárki ingyen megkóstolhatta az általa kínált magyar fajtákat.
Más kérdés, hogy Greger Miksa azokban az öblös, csiszolt feliratú, üvegdugóval lezárt flakonokban, amelyekre üzletmenete zömét építette,
valójában kétféle bort árusított: tokajit és Carlowitz márkájút.
Hogy miért gondolta mindennél vonzóbbnak a brit piacon Karlóca német nevét, csak ő mondhatná meg. De tény, hogy a Cityvel átellenben, a Blackfriars és a Southwark híd között álló, hatalmas raktárházában és az alatta húzódó, légszesszel világított, korszerűen felszerelt pincerendszerben a magyar borok jobbára átlényegültek Carlowitzcá, és visszaváltható üvegekben, három literjével árasztották el a brit szigeteket.
Amíg Greger Miksa állt a cég élén, az üzlet kétségkívül prosperált. 1878 februárjában maga Rudolf trónörökös is megtisztelte látogatásával a pincészetet – ennek emlékét később egy gigantikus hordó hirdette az üzemben –, és a társadalmi siker sem maradt el. Emília londoni lakodalmára Beust gróf, volt külügyminiszter, ekkor nagykövet írt verset; Szidónia esküvőjén, a Dohány utcai zsinagógában részt vett Ráth Károly főpolgármester és Thaisz Elek főkapitány is. 1879-re a borkereskedő megkapta a nemességet és a vele járó „budavölgyi” előnevet.
Talán ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, tett ő már eleget a magyar borért. A londoni céget átadta egy részvénytársaságnak, és bár az igazgatásban egy darabig még részt vett, ekkortól elsősorban azzal a kísérleti konyaklepárlóval foglalatoskodott, amelyet a Király utcában, a Lövölde tér közelében rendezett be.
A magyar bor nagy-britanniai követe 1886 áprilisában hunyt el.
A halál okát a lapok így jelölték meg: kimerülés. Felesége pár hónappal később utánahalt, lányai külföldön maradtak, a kereskedés tönkrement. Greger Miksa emléke pedig olyannyira feledésbe merült, hogy a két Andrássy úti villát is a későbbi tulajdonosokhoz, Weiss Manfréd családjához köti ma már a közemlékezet. Még szerencse, hogy legalább az angliai régiségkereskedőknél rendre felbukkannak a mindent túlélő Carlowitz-butéliák.
