A két alkotó célkitűzése az volt, hogy a zsidóság ellen elkövetett bűnök ne merüljenek feledésbe, ezért számos munkájukkal reagáltak a tragédiára. A háborús borzalmakat mindketten személyesen átélték. Boris Lurie Leningrádban (ma Szentpétervár) született, 1925-ben családjával Lettországba emigrált, ahol az 1941-es náci megszállás alatt anyját, nagyanyját, nővérét, gyerekkori szerelmét meggyilkolták a rumbulai erdőben, ő maga pedig több koncentrációs táborba került. 1946-ban apjával sikerült kivándorolnia az Egyesült Államokba.
Művészbarátja, Wolf Vostell 1932-ben született Leverkusenben Wolfgang Schäfer néven. 1939-ben, a háború kitörésekor a család egy erdei kunyhóba menekült Chomutov mellett, és csak 1945-ben tértek vissza a Rajna-vidékre. 1952-ben felvette anyja leánykori nevét, a hatvanas években pedig a Fluxus mozgalom társalapítója lett. Az Egyesült Államokban 1963-ban állított ki először, majd a következő évben egy általa szervezett happeningen találkozott először Boris Lurie-val, akivel felfigyeltek egymás művészetének szélsőséges kifejezésére, mellyel mindketten a holokauszt témájára és a fogyasztói kultúrára reflektáltak.
A kiállítás legnagyobb termében is ilyen munkákat láthatunk, melyek a kollázs és a dekollázs technikájának készültek. A kollázs (ragasztás, illesztés) lényege, hogy a művész eltérő anyagokat, képeket és akár tárgyakat illeszt egymás mellé, mellyel új formákat és jelentéseket hoz létre. Lurie képein például erotikusan pózoló pin-up girlöket helyez az auschwitzi haláltáborok foglyai mellé, mellyel a felszínt és az emberi gaztetteket állítja egymással szembe. A dekollázs már a szaggatás, a tépés és kaparás technikájával hoz létre alkotásokat – Vostell széttépett posztereit is célzottan, a valóság rejtett tartalmainak felfedésére használta.
A tárlat a NO!art nevű radikális avantgárd antiművészeti mozgalmat is bemutatja, melynek egyik alapítója Boris Lurie volt. A Gertrude Stein által támogatott csoport művészei az első kiállításaikat New York manhattani 10. utcájában rendezték meg, ezért kezdetben March Group-nak (Márciusi csoport) hívták magukat, majd 1963-ban felvették a NO!art nevet. A csoport ezzel jelezte, hogy szemben áll a korabeli művészeti irányzatokkal, mint az üresnek és dekoratívnak tartott absztrakt expresszionizmussal és a fogyasztást hirdető pop arttal, illetve a művészeti intézményrendszerrel és a fogyasztói társadalommal is.
A tárlaton láthatjuk Boris Lurie olyan NO!art-munkáit, melyek a női test eltárgyiasítására hívják fel a figyelmet, valamint bőröndjeit és ládáit (Emigráns NO-bőrönd, Emigráns NO!láda), melyek a művész identitására, múltjára és az átmenetiség állapotára utalnak. Utóbbi tény Lurie egész sorsát végigkísérte, mint a kitelepítések, a koncentrációs táborok és az Egyesült Államokban eltöltött évei is. A műveket borító Dávid-csillagok, horogkeresztek és háborús fényképek a vészkorszak során elszenvedett traumájára utalnak.
Szintén sokkolóan hatnak Boris Lurie Szétszabdalt nők című sorozatának darabjai, melyek női torzókat ábrázolnak, és részben utalhatnak a művész gyerekkorára, amikor családjának összes női tagját elvesztette az 1941-es náci tömegmészárlásban.
A tárlat utolsó termében asztalra és orvosi szekrényre helyezett, cementtel borított televíziókészülékek fogadnak minket, melyeket Vostell Endogén depresszió névre keresztelt. A kifejezés arra a pszichológiai állapotra utal, mely látszólag indokolatlanul lép fel, és ismétlődő mintázatot mutat a betegnél. A művész az Endogén depresszió nevet viselő munkáival a fogyasztástól szűklátókörűvé váló egyénre utal, valamint arra a társadalmi beállítódásra, mely a múlttal való szembenézéstől elzárkózik.
Infó: Boris Lurie & Wolf Vostell. Művészet a Soá után. Kurátor: Prof. Dr. Beate Reifenscheid. Kurátorasszisztens: Jan Elantkoski. Ludwig Múzeum (Budapest, 9. kerület, Komor Marcell utca 1.) Megtekinthető: július 30-ig