Ha nincs a 2015-ös menekültválság, akkor is elkészül ez a könyv?
Aligha. Megérteni ezt a folyamatot, a vele kapcsolatos közbeszédet, nagyon komoly szakmai kihívás volt. A migráció részben azért lett megosztó téma, mert absztrakt és mindent magába foglaló piaci kategóriává vált. Mindenki migrációról, migránsokról beszélt, összemosva elvándorlókat, bevándorlókat, diákokat, munkakeresőket és a menedékjogot kérőket. A globális szervezetek és a nyugati kormányok a gazdasági haszonelvűség alapján szemlélték a kérdést, azt hangsúlyozták, hogy billió dolláros csekkeket lehet nyerni a bevándorlásból. Ennek feszült ellen egy másik történeti blokk, amely a piaci rendszert ugyan nem kérdőjelezi meg, de védi az állam szuverenitását, az „európai” kulturális identitást, és egyben elzárkózást hirdet. A fogalmi zavart tovább fokozza, hogy minden fél részekből ítéli meg az egészet. Amikor egyesek óva intenek a migránsoktól, valójában a délről érkező menedékkérőkről beszélnek, és a másik oldal sem határozza meg pontosan, milyen bevándorlói csoportok hozhatnak gazdasági hasznot egy országnak.
Milyen közelítést javasol?
Nem minősíteni kell, hanem a társadalmi változás és társadalmi viszonyok kontextusába kell helyezni e komplex folyamatot. Migráció mindig is volt, mindig is lesz, és több szempontból kell értékelni. A kibocsátó és a befogadó közösségek, a vándorlók és a társadalmi változás, a társadalmi folyamatok piacosodása szempontjából. Az elvándorlókon belül különböző csoportok vannak. A kibocsátó közösség konfliktusok és a piac térnyerése miatt elveszítheti legképzettebb szakembereit, egészségügyi személyzete, fiatal nemzedékei jelentős részét. Gondozási válság alakulhat ki, magukra maradnak az idős emberek, a betegek. Egy interjúban arról számolt be egy baranyai asszony, hogy amikor beteg lett a férje, ő Ausztriába ment el gondozónak, hogy a férje kieső fizetését pótolni tudják.
A befogadó közösségek magatartását mi határozza meg?
Itt is sok változat van. Általában az a döntő, hogy az érkezők hogyan tudnak kapcsolódni a helyi társadalomhoz. A bevándorlók sokszor tényleg nem jelentenek versenytársat, mert éppen oda kerülnek, ahol hiány van. De a helyi közösségek állapotán, beidegződésein is sok múlik. A könyvben ezzel kapcsolatban sokat foglalkozom Kelet-Európával. Talán meglepő, de a térségnek azon országaiban tapasztalható a legerősebb ellenérzés a migránsokkal szemben, amelyekben a neoliberális korszakban is megmaradt valami a jóléti szolgáltatásokból. Ide tartozik Magyarország is, Csehországgal, Szlovéniával együtt. Az emberek a munkahelyüket és a maradék jólétüket, szociális hálójukat féltették már a kilencvenes években.
A vándorlókat vizsgálva sem lehet egyértelmű a kép.
Valóban nem az. Rengeteget interjúztam, amiből világossá vált számomra, hogy a vándorlók jelentős része traumaként és sodródásként éli meg ezt a helyzetet. Sokan egyszerűen elvándorló családjukat követik. A gyerekek számára különösen traumatikus, mikor például a szülők előre mennek. Brazíliában mondta valaki, hogy nemcsak azt kell nézni, milyen módon kell kezelni a migrációt, hanem az otthon maradáshoz való szociális jogot is szem előtt kéne tartani. Miért nincs otthon olyan gazdasági-társadalmi rendszer, amelyben boldogulni lehet?
A háborús menekültek esetében a kormány azt szokta felvetni, hogy meg kéne állniuk az első biztonságos országban. Miért vándorolnak sokan tovább?
A menekülthullám mindig vegyes, és az elmúlt időszakban a kapcsolati térkép újrarajzolódott, ami növelte a kihívás súlyát, és a gyakran rasszista reakció erejét. A menekülők leginkább azt érzékelik, hogy a helyi állam összeomlóban van. Háború esetén ez teljesen egyértelmű, jobb minél hamarabb elindulni. De azért ez általában nem egy fejvesztett menekülés. Az elvándorlóknak mérlegelni kell, hogy a lehetséges befogadó államokban milyen ellátásra jogosultak, hogyan szerezhetnek jövedelmet. És van egy nagyon fontos, régóta ismert tényeződ: a network-hatás. Oda megyek, ahol diaszpóra van. Mert egyébként nagy a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság. De a menekültek esetében beszélnünk kell a társadalmi rétegződésről is. A nagyon szegények általában nem mennek messzire. Rengeteg menekült van Törökországban, a szíriai határ környékén. Várják az alkalmat a visszatérésre. Vagy nem feltétlenül olyan vonzó mondjuk Köln külvárosában vegetálni afgán parasztként.
Ha az ember menekül, nyilván olyan helyet keres, ahol hosszabb ideig meg tud élni.
Ez sem egyértelmű. A dolog attól is függ, milyen a velük szemben felhúzott fal. Ha nagyon erős, ez arra kényszeríti az embereket, hogy tartósan megkapaszkodjanak. De úgy látom, és az adatok is ezt mutatják, hogy például az Ukrajnából menekülők mozgásban vannak, nem akarják elhagyni az otthonukat. Családok életeket ölnek bele, hogy házuk, állásuk legyen, és óriási trauma, ha ezt elveszítik. Mentik a menthetőt, a kapcsolatokat, az iskolai végzettséget. Nem tudják, mi lesz a gyerekekkel, hol fognak tanulni.
A kelet-európai országok idegenkedését a migránsoktól nem magyarázza az is, hogy ez a térség nem ismerte igazán a modern kori bevándorlás jelenségét?
Ezt a kérdést is több szinten kell végigjárni. A sokkhatás leginkább azzal függ össze, hogy a társadalmilag beágyazott szocialista rendszereket nagyon durva, a világon szinte ismeretlen mértékű piacosítással rombolták le. Ezért az adatokból az látszik, hogy a bevándorlással szembeni nyugtalanság az egész világon egyedül Kelet-Európában erősödött látványosan. De itt is különbséget kell tenni három típus, ha úgy tetszik három régió között. A viszonylagos jólétét, szociális rendszerének maradványait védő közép-európai országokról már volt szó. Észtországot leszámítva a Baltikumtól Lengyelországon, Románián át Bulgáriáig húzódik egy másik térség, ahol a neoliberális változás lényegében lenullázta a szociálpolitikát, elindult az elvándorlás. És ott vannak még a volt szovjet tagköztársaságok, amelyek közül több belebukott az átalakulásba, mint például Ukrajna, Grúzia vagy Örményország. A reakció a bevándorlásra eltérő ezekben a régiókban az elsőben a legelutasítóbb.
Végeztek erről egy mérést magyarországi, erdélyi magyar és román válaszadókkal. Utóbbiak jóval nyitottabbak voltak, utánuk jöttek az anyaországi magyarok, végül pedig a magyar kisebbség, amely történelmi reflexek folyamatosan félt az identitását fenyegető bevándorlástól.
És ezzel eljutottunk kelet-közép-európai térség kisállami nyomorúságához. Ezek kis nyelvek, és nemzetek, komolyabb bevándorlási tapasztalat nélkül, államszervezetük sosem fogott egybe igazán nagy népességet. És mindeközben összekapcsolódik az egyre komolyabb demográfiai törékenység a kisnyelvi helyzettel.
Oroszország hogyan jellemezhető ebből a szempontból?
Az orosz állami konstrukció pont olyan, amely sok etnikumot tart össze. Rengeteg a bevándorló, könnyen nyílnak a határok, már csak az orosz ajkúak hazatelepülése miatt is. A Szovjetunió felbomlása után mintegy 10 millióan tértek vissza Oroszországba. A 2012-ig tartó, nagyjából tíz éves gazdasági fellendülés valósággal szívta magába az embereket. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Oroszországban ne létezne elutasítás, főleg bizonyos csoportokkal szemben. Tadzsiknak lenni nem ígér fényes jövőt, de a kaukázusi népekkel szemben is komoly ellenérzések vannak.
Mit nem láttunk mindebből 2015-ben?
A folyamat hátterét, mélységét és következményeit. Az egész globális piaci rend válságba került. A menekültválság ennek az előszele volt, illetve részben megtestesítette a feszültségeket. A globalizációt úgy képzelték el, hogy létrejön az egységes világpiac lesz, amelyet az Egyesült Államok hegemón helyzeténél fogva katonailag és gazdaságilag is kontrollál, szabályoz, irányít. De ez a modell nem tudta kezelni az érdekellentéteket, beleértve a globálisan egyre nyitottabb munkaerőpiac feszültségeit. És belement olyan konfliktusokba is, amelyek dominóhatással elkezdték átalakítani a világot. Az iraki háború váltotta ki szerintem az első nagy bedőlést, amely többek között az Iszlám Államhoz, majd a migrációs hullámhoz vezetett. Az Európai Unión belüli konfliktusoknak, köztük a Brexitnek is az unión belüli és unióba irányuló migráció és a kapcsolódó kelet-nyugati hierarchia volt az egyik gyökere. És régóta ismeretes, hogy a látványosan átalakuló tőkeerő – benne Európa visszaszorulása – és a hatalmi-piaci pozíció összefügg. Ha ezekben valami nagyot változik, újra kell rendezni a geopolitikai rendet. Márpedig minden geopolitikai átalakulásnak, konfliktus sorozatnak migrációs következménye is van.
Miben bízott az Egyesült Államok? Hogy a piac mindent magától elintéz? Hogy mindenki elfogadja a számára kiosztott helyzetet, még a periferiálist is?
Van egy furcsa fogalom, az ultraimperializmus. Karl Kautskytól származik. Az volt a feltételezése, hogy a tőke először kialakítja a nemzeti piacrendszert, majd megcsinálja az államok közötti megegyezésen alapuló globális piaci rendszert. Többen, köztük Buharin azt mondták, hogy ez tévedés, és nekik lett igazuk. Egységes piac helyett kapitalista blokkok harcolnak egymással. Tehát a rendszerváltáskor sokan hitték, hogy a globális piac mindenkinek prosperitást fog hozni, ami elvezet egy modernebb politikai szemlélethez, az etnikai, vallási ellentétek csökkenéséhez. De az ellenkezője történt. A nagy magyar társadalomtudós, Polányi Károly már 1945-ben arra figyelmeztetett, hogy ha például bevezetik a szabadpiaci rendszert Kelet-Európában, őrült nacionalizmusok fognak kialakulni. Logikus, mert a centrum riválisai a vallási-etnikai ellentéteket használják ki pozícióik erősítésére.
Ha nem kérünk az ultraimperializmusból, ezt értékelhetjük akár pozitívan is.
Az a fő kérdés, hogy a piac szisztematikus kritikája alapján tesszük-e ezt. A magyar kormány nacionalizmusa nem piacellenes. Az új jobboldal az általuk meghatározott kulturális hagyományokat, a nemzeti identitást, szuverenitást védi, de közben a saját piacait akarja kiépíteni. Így a migránsok előtt sem zárja le teljesen a határokat, hanem erősen válogat közöttük. Magyarországra is egyre több bevándorló érkezik a munkaerőhiány miatt. Amiben nincs semmi meglepő.
Honnan várhatjuk az igazi piackritikát?
A politikusoktól, az elittől aligha. De a globalizáció alakulása egyébként is megmutatta, hogy le kell számolni azzal az elitista szemlélettel, hogy egy szűk csoport lediktálhat fejlődési folyamatokat. A lényeg, hogy a társadalom jelzi a feszültségeket. Komolyan kell venni a jelzéseit, a migráció kérdésében is. Ösztönözni kell az egész társadalmat, hogy gondolja végig alaposan, mi is történik. Meg kell születnie az átfogó kritikának, mert a piac egyeduralma túlzott versengést indított el, és a keletkező feszültségeket a társadalmak már nem tudják kezelni. Polarizált blokkokra bomlik a társadalom, a közbeszéd. A migráció lett az ellentmondások egyik megtestesítője, és sajnos, egyszersmind levezető csatornája is. Ennél mélyebbre kell látni, amiben a tudomány is sokat segíthet. Jelenleg annyi világos, hogy a tőke szabad mozgása, amire a globalizáció épül, nem vezetett el általános társadalmi fejlődéshez. Újrablokkosodás zajlik, ami újabb háborúkhoz vezet. Márpedig a háború a legnagyobb, legfélelmetesebb történelmi szereplő. Mindent át tud írni.
Melegh Attila
Történész, szociológus. 1963-ban született Budapesten. 1987-ben diplomázott a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetem docense, a Népességtudományi Kutató intézet tudományos főmunkatársa. Főbb kutatási területei: nemzetközi migráció, népesedési diskurzusok, globális hierarchiák.
