– Gyerekként sokat bántottak, csúfoltak, nem fogadtak el a többiek. Általános iskolás koromban bentlakásos intézetben tanultam, 14 évesen jöttem haza. Sok volt a családban a konfliktusom, nem mindenki tudja elfogadni még a mai napig sem, hogy én nem vagyok képes mindenre az állapotom miatt. Aztán amikor 16 éves voltam, kaptam a sógoromtól néhány galambot. A galamboknál találtam megnyugvást. El voltam a kis zárt világomban. Azóta is sok mindenben segítettek. Igaz, néha hátráltattak is, máskor meg kihoztak a depresszióból, a nehéz helyzetekből. Jó kérdés, miért ezeket az állatokat kedvelem a legjobban. Amikor az érettségire készültem, egy beadandó dolgozatot is róluk írtam. Nem tudnék magyarázatot adni arra, miért ennél tettem le a voksomat. Egyszerűen megszerettem. Lehetett volna száz másik, de ez maradt. Másképp nézek rájuk, mint a többi ember. Keresem az egyéniségüket, figyelem a viselkedésüket, mert mindegyik külön jellem. Nehéz lenne ennél pontosabban körülírni – halljuk Horváth Lászlótól.
A 46 éves férfi Adonyban él. Arról a 130 postagalambról beszél, amelyről nap mint nap szeretettel gondoskodik. Naponta kétszer van velük tennivaló, hétvégén meg szinte egész nap. Verseny előtt még ennél is több a dolog, mert olyankor tréningeznek, magyarázza László. Figyelni kell a táplálásukra, ez attól is függ, milyen verseny lesz. Ha hosszabb lesz a táv, vagy szeles az idő, akkor több élelemre van szükségük. Maga tanult bele, mindehhez sok megfigyelés, tapasztalat kell, de még mindig úgy érzi, sok mindent nem tud. Azt sem szabad feledni, hogy a galamb csak akkor tudja magából kihozni az eredményt, ha az ember is mindent megtesz érte, mondja határozottan.
Nem buták, labdázni is szeretnek
– Két évre kihagytam a galambászatot, egyetlen darab sem volt, mert sok volt a konfliktus a szomszéddal. De rájöttem, hogy nem tudok nélkülük meglenni, újrakezdtem. Vettem egy külön telket, hogy senkit ne zavarjanak. A galambok nem buták, bár az emberek ezt gondolják róluk. Ámulva nézem azt a tulajdonságukat, hogyan jutnak el egymástól több száz kilométerre lévő pontokra. Nekem sokat jelentenek, ha egy elvész, vagy elpusztul, meggyászolom, csak utána tudom elengedni. Sokan utálják őket, tudom, de ez csak azért van, mert nem látják a személyiségüket, az értékeiket. Mert bizony, mindegyik egy-egy személyiség. Az az én feladatom, hogy minél többet a felszínre hozzak belőlük.
Úgy kell elképzelni, mint a gyerekeket az óvodában.
Az az óvónő, akit egy kisgyerek megszeret, sokkal többet ki tud belőle hozni, mint a többi kolléganője. Ismerem az összes madaramat, meg a családjukat is. Figyelem a viselkedésüket, a gesztusaikat. Cselekszem valamit és várom, hogy mit reagálnak rá, mi lesz a viszontválaszuk. Kíváncsivá tesznek. Pedig nagyon pici az agyuk, de mégis érdekes nézni, hogy mit ötletelnek. Ha letettem egy labdát, akkor mit fog vele csinálni, játszani kezd vele, gurítani? Már-már úgy tekintek rájuk, mint egy emberre. Persze nem kell szó szerint érteni, helyükön tudom őket kezelni, sőt, ha történetesen szeretném a galambhúst, a fogyasztása sem okozna gondot.
A válaszokat kereste, istent találta
– Születési rendellenesség miatt vagyok ilyen, lebénultak a mozgató idegpályák. Ez határozta meg az egész életemet, ez a mai napig így van. Ugyanakkor pedig nagyon aktív ember vagyok. A sok műtét miatt muszáj volt, hogy az legyek, újra és újra meg kellett tanulni járni. Haragudtam a világra, az emberekre, saját magamra, az időjárásra, mindenre. Kibírhatatlan alak voltam. Aztán fordulóponthoz, radikális változáshoz érkeztem, azt is mondhatnám, a hitnek köszönhetem az egész életemet. Megtértem, 2007. március 3-án mentem el egy gyülekezetbe. A keresés vitt oda, meg akartam érteni, miért pont velem történt az, ami, miért vagyok olyan, amilyen. Három napig rettegtem a szobában, mire megértettem, hogy semmi mást nem kell tennem, csak hinni. Elkezdtem, és működik.
A vége az lett, hogy rájöttem, először saját magamat kellett megismerni, és ez egy tízéves folyamat volt. Régen mindig becsaptam önmagamat. Kreáltam egy világot, amely segített a túlélésben. Önző voltam, és nem volt könnyű évtizedek után letenni az egómat. Azt is fel kellett ismernem, semmi nem volt igaz, amit magamról gondoltam, illúziót kergettem, álarcot hordtam. Kifelé azt mutattam, hogy minden frankó, de ne szépítsük, egy énközpontú barom voltam, mindent erőből és ökölből akartam megoldani. Később döbbentem rá, hogy akkoriban még szeretni sem tudtam. Ma már ez a múlté, valóban úgy érzem, hogy az életem kiegyensúlyozott és stabil. Azt is megtanultam, hogy az életben semmi nincs véletlenül, mindennek oka van és jelentősége.
Hófehér csapat
– Azt nagyon sajnálom, hogy bármennyire szerettem volna, egyelőre nem lett feleségem és gyerekem. Ez nagyon hiányzik az életemből, mert bár egy ember önmagában is egész, attól, hogy valakinek van férje, felesége, mégis több lesz. Én így érzem. Azt várom, hogy jöjjön egy lány, aki többnek érzi magát tőlem és én meg őtőle. Isten biztos jobban tudja, mi a terve velem, mindig bebizonyosodott, hogy amit tanít, az megállja a helyét. Megtanított a valóságos életre, a szeretetre. Most már bármi jön, azt nézem, mi lehet annak a célja, miért történik, azt keresem, mit akar nekem ez a helyzet megmutatni. Nem azt mondom, hogy örülök minden nehézségnek, de azt tartom szem előtt, hogy ennek meg kell történnie valamiért. Talán a galamb is okkal jött az életembe. Miután megkeresztelkedtem, az esküvői galambok röptetése is valami ilyen megfontolások miatt következett be. Erre a célra egy tiszta hófehér csapatot tenyésztettem ki. Odaviszem őket a helyszínre szép díszkosárban. A megrendelők mindig mondják, örök élmény, feledhetetlen pillanat, ahogy a ceremónia során felrepülnek. Olyan dolgokra képesek, amire nem minden galambász madarai. Ha kell, megalszanak éjjel, és másnap jönnek haza.
„Szerencsére én sem vagyok tökéletes”
- Naponta bejárok Budapestre dolgozni. Takarítócégnél vállaltam munkát, nekem fontos, hogy aktív legyek és másokkal találkozzak. Teljesen másképp látom ma már az embereket. Olyannak, amilyenek ők valójában. Látom az értékeiket, azt, amit a falaik mögé rejtenek. Jólesik jót tenni. Mindenkivel váltok pár szót, és mindenki jól jár, mert a munka is elkészül, én meg figyelhetem az embereket, mindig újakat ismerek meg. Mindennap úgy kelek fel, hogy ismét egy új ajándék és kihívás. Minden percben nyitott vagyok arra, hogy mi fog történni, kivel fogok találkozni, milyen történet kerekedik ki egy eseményből.
Isten mindig jót akar velünk cselekedni, csak nem figyelünk oda, nem vesszük észre a fontos dolgokat, amelyek közül is a legelső helyen van szerintem a szeretet.
Az minden rosszat feledtet. Senki nem tökéletes, szerencsére én se, mert ha tökéletes lennék, nem ember lennék. Így kell nézni mindenkire. Ha szeretettel nézek rá, nem számít semmi, az sem, kapok-e tőle valamit. Ennyi lenne az egész, így kellene élni. Nem számít, szeretnek, vagy sem, én szeretem az embereket. Mára már megtanultam, mi a valóságos élet. Más szemmel nézem ma már a világot.
