- Folyamatos szabályszegésben - Sopsits Árpáddal a költészet lávaszerűségéről

Hetvenedik születésnapjára jelent meg az első verseskötete, Saját kéz avagy az örök tolvaj hálaénekei címmel. A kötet az 1968 és 2018 között írt verseiből ad egy nagyon erős válogatást. Miért nem tudhattunk róla eddig, hogy fél évszázada nemcsak színházi és filmrendező, de költő is?

Soha nem voltam megjelenésmániás, e tekintetben visszafogottság jellemez. Noha tényleg 16 éves korom óta írok verseket, nem küldözgettem őket folyóiratoknak, kiadóknak, nem arról van szó tehát, hogy visszautasított szerző lennék. A generációmból nagyon sok költő indult 20-21 évesen, ám engem akkor a színház és a film érdekelt elsősorban, és úgy éreztem, a költészettel nem tudok ezekkel egyenértékűen foglalkozni – amúgy is sokat csiszolgattam a verseimet. Ez persze azt eredményezte, hogy az egykor formai újdonságnak számító megoldások ma már nem tűnnek forradalminak, amiben valaha kezdeményező lehettem volna, azt időközben mások is kitalálták, hiszen nem lettem része az irodalmi köztudatnak. Az alma ott van a fán, sokan nyúlnak érte, de csak egyvalaki szedheti le…
Az első verspublikációm végül csak 2019-ben jelent meg. Vörös István költő, miközben egyik darabjának rendezésén dolgoztam, amikor megtudta, hogy írok, kérte, hogy küldjek át neki a verseimből, s ő meglepetésemre ki is választott belőlük ötöt folyóiratközlésre – így kezdődött. Ezzel egy időben egy kiadó, akinek a vezetőjével baráti viszonyban voltam, szintén szorgalmazta a versek megjelentetését, és le is válogattam nekik egy kötethez pár száz verset, ám végül mégsem náluk, hanem magánkiadásban jött ki a könyv, Zalán Tibor költő lánya, Lipák Sára szerkesztésében.

A kötetbe 198 vers került. Milyen szempontok alapján válogatott elő az ötven év terméséből?

Két fő szempontom volt: az kerülhetett be, ami ma is érdekel, ma is megszólal számomra, illetve egyfajta minőséget képvisel.

Az elrendezés elég sajátos: nem követi a versek keletkezésének időrendjét, sőt nem is datálja azokat (két kivétellel), az egyes részeket, ciklusokat Gaál Zoltán az ön kezéről készített fotói tagolják – de milyen elgondolás alapján?

A kronologikus sorrend egy már elhunyt költő életműkiadásakor lehet rendezőelv, számunkra sokkal érdekesebbnek tűnt, hogy tematikus koncepciók szerint fűzzük egymáshoz az ötven év alatt íródott verseket. Ilyen a hittel, a vallással kapcsolatos költemények, az árvasággal, egyedülléttel, az identitással foglalkozó versek, a filozofikus, a szerelmes-erotikus vagy a barátságokról szólók, vagy az önmagukban eleve külön egységet alkotó, az 1998-ban a kórházban töltött időm alatt született írások és a költőelődei­met megszólító, A hála énekei címet viselő poéma – törekvésként az élet viszonylagos teljességét bemutatva. Mivel soha nem követtem költészeti trendeket, stílusokat, ebből a szempontból nem különülnek el egymástól élesen a „korszakaim”.

Ugyanakkor egymás mellé kerülhettek a 18 és a 60 évesen írt versei is – voltak ebből kifolyólag érdekes gondolati összecsengések vagy éppen széttartások az ön számára?

Nem is egy! Van, ahol meglepődtem, hogy ugyanazt gondoltam fiatalon és idősebben is, ahogy máshol éppen ellenkezőleg, nagyon mást gondoltam – de hát máshogy gondolkodik az ember az idő múltával. Ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy változott a kifejezéskészségem: gazdagodott, elmélyült idősebb koromban. Ahogy a formai bátorság tekintetében is történt módosulás: ma kevésbé érdekelnek a formai játékok. Fiatalon több képversem, szürrealista és dadaista költeményem született, ezeket manapság már nem tartom olyan fontosnak, mint a ’70-es években.

A J. A.-nak és P. J.-nek című versben demonstratívan is rögzíti, hogy a kötött formákat nem tartja a maga számára követendő példának.

Azt gondolom, a formai fegyelem sok esetben elpusztítja magát a verset. Ha a tematika lávaszerű, de belekényszeríted egy formába, akkor éppen a lávaszerűségét veszíti el.

De hát az ön versei közül is számos űz formai játékot, nyelvjátékot!

A játék az más, az néha pont a forma ellen van… Nézzük ezt a Vörösmarty-sort: „Most tél van és csend és hó és halál.” Ennek a ritmikájában ott van egyfajta játékosság, még ha nagyon súlyos is. A játéknak – s ebben Weöressel értek egyet – a legmélyebb dolgokban is benne kell lennie. Zeneisége a nem kötött formáknak is van. A verseim többsége – azt mondják – zenél. De ez nem valami lágy dallamosság, annál sokkal extravagánsabb a zenéje, néha alig felfedezhető, mégis ott van. Én mondásra írok. Akkor vagyok elégedett az általam írt verssel, ha mondva ad teljesség- és telítettségélményt. De ebben is inkább szabályszegő vagyok, nem szabálykövető – és nem azért, mert nem tudom, hogy kell szabályos verset írni, hanem mert nem érdekel a szabály! Ha abban köt meg, amiben nem akarom, hogy megkössön. Sokkal fontosabb az érzelmi-gondolati állapot, mint az, hogyan kell vagy szokás csinálni.

A kötetbe válogatáskor átírt verseket?

Át nem írtam, de volt, amibe belejavítottam. Azokat a hibákat korrigáltam, amelyek az eredeti megírásukkor is hibák lettek volna. Ugyanakkor vannak szándékosan elkövetett hibák is, mert az adott vershez stimmelnek – direkt döccen a ritmus, a belső zeneiség falsot kap, imitálom, hogy szonettet vagy haikut írok, de mégsem. 

Ahogy említettem, ismerem a szabályokat, de engem nem kötnek ezek a szabályok. Nagyon szeretem Nemes Nagy Ágnes költészetét, de a formafegyelme szerintem néha megölte azt, ami a versben van – máskor viszont éppen a formafegyelme teljesített ki valamit, tehát ez is többféle módon hat… Ahogy az életünk is fegyelem és fegyelmezetlenség halmaza, a költészet is ilyen – ha meghallod a versed „saját” hangját, aszerint kell áthágni a szabályokat, nem mindig a te akaratodnak kell érvényesülnie. Imádom Shakespeare szonettjeit, de nem tudok öt-hatnál többet egyszerre elolvasni – a forma miatt, mert megunom. Azért szeretem nagyon József Attilát, Apollinaire-t, Celant, mert színes a palettájuk, nem tudod belezsúfolni őket egy kategóriába, nem kényszerítettek semmit önmagukra.

A színházi rendezői, filmrendezői látásmódja és a nyelvi anyaggal dolgozó költészete kiegészítik egymást, egymásba érnek, nem találkoznak, csak a végtelenben, összevethetetlenek?

Mindig is nagyon erős képiségre törekszem. A filmek esetében a képek nagy többségét találod és teremted, az arány változó. A költészetben a képeket teremtened kell, a szavakkal (pedig) képeket kell teremteni, a képekkel aztán gondolatokat, helyzeteket, életszituációkat kell sugallni, megjeleníteni… Nekem az egyik legnagyobb kedvencem Tandori Dezső – ahogy a magyar nyelvet a szélsőségekig elvitte, különösen az első két kötetében, de leginkább a Töredék Hamletnek címűben, fejbe vágott, lenyűgözött. Igazi metafizikus költő ebben az értelemben. Mi mindent lehet a nyelvvel, és mi mindent korlátoz mégis ugyanaz a nyelv! Számomra ő, Petri, Pilinszky és Orbán Ottó a háború utáni költészet négy evangélistája, a róluk szóló versrészek azonban még nem kerültek be ebbe a kötetbe, A hála énekei ciklusba.

Ebben a ciklusban, ahogy a kötet címében is, szerepel a „tolvajlás” fogalma. Mit ért ezalatt?

Mindenkire hat valaki, de ugyanakkor nem rejtem véka alá, hogy a hatásnál néha mélyebb dolgok is előfordulnak, amikor az ember úgy érzi, hogy valamit a közös kincsből „el kell lopnia”, a saját arcára formálnia, hiszen amikor megjelennek valakinek a versei, az közkinccsé lesz… József Attila néha Tóth Árpád strófaszerkezeteit használta, de ezért igazán nem kárhoztathatjuk. Valaki vállalja a hatásait, valaki nem, és eredetiként állítja be magát.
Én a kontinuitásban hiszek, van egy nyelv, amivel dolgozunk, és van egy szellemi-érzelmi életünk – ami nem fejlődik, inkább változik és gazdagodik. Csokonait és Vörösmartyt is nagyra értékelem, noha nyelvhasználatban már nem állnak olyan közel hozzám, mint egy mai költő, aki olyan életdolgokról ír, amire érzékenyebb vagyok, mert jobban megérint. De ez is változhat, régen például nem szerettem Horatiust, idős koromban jöttem rá, mennyire jó.

Akkor a saját, szókimondó, nem kicsit erotikus szerelmi költészetének egynémely hangját nem tőle tolvajlotta?

Nem, akkor már inkább Goethétől, aki egyszerre játékos és nyers. A nem klisés szókimondó erotikus líra persze nagyban függ a kortól, amiben megszületik. Amikor tabunak számított az erotika a szerelmi költészetben, a költők persze akkor is írtak ilyen verseket, de iszonyú feszültség tapasztalható a költeményekben, éppen a virágnyelvre való kényszerítés miatt. Ma már erre nincs szükség, nemcsak az erkölcsi szigor, de a nyelv is fellazult. Weöres zseniális realizmussal, mégis finoman ír a szexről – bár ezekről a verseiről alig esik szó –, a verseiben szinte kézzelfoghatóan ott van az erotika, érzed a női testet, úgy írja meg, hogy szeretkezni akarsz azzal a nővel. És ez nem obszcenitás, hanem az erotika jó értelemben vett túlfűtöttsége, ami létezik a szerelemben, sőt, ettől is szerelem! Ahogy a szexben is, van, aki a lágyat, van, aki az erőset szereti, a költészetben a szexualitás ábrázolása terén is lehet lágyabb vagy erősebb kifejezésekkel élni 

– csak ne legyen gát, hogy mi a megengedett, hogy mi a szokás! A szókimondáshoz, a néven nevezéshez nem kell bátorság, azt az utcán is megteheted, meg is tesszük – de mindezt költészetté formálni, hogy érezd a testiségen túli szellemiségét, a létezéssel, az élettel való viaskodást is, azonosulást, na, azt nehéz megcsinálni.

Megesett, hogy szerelmes-erotikus verssel udvarolt?

Az ember azzal próbál hódítani, amivel tud, a versfaragó ember a verseivel. A múzsák adott esetben még harcolnak is ezért a lehetőségért. A megszenvedett kapcsolatokról írt költeményeket persze már csak ritkán küldjük el a másik félnek…

A válogatott kötetben viszont megtalálják a helyüket. Tényleg, mennyire lehet életrajzinak tekinteni a gyűjteményt?

Ez egyfajta verséletrajz, még ha nem is követi szorosan a szerző élet­eseményeit. Kivéve az említett kórházciklust, az nem tud más lenni. Azon nagyon keveset is javítottam, így erős, még a pszichiáterem is ezt mondta. A töredezettségben van az ereje, hiszen a mai világunk, az életünk is eklektikus, sokszínű, sokféle ízű. Az egyik pillanatban, míg az autódban ülsz, a KRESZ szabályait kell betartanod, amikor kiszállsz, akkor rögtön másféle szabályrendszerhez alkalmazkodsz, amikor társaságban vagy, szintén egy másfajta szabálykövetés van. Ugyanakkor folyamatos szabályszegésben is vagyunk mindnyájan – lehet ez ellen harcolni, persze, de ha valaki ezt a kort akarja kifejezni, ami majd az utókornak is mond valamit, akkor az a természetes, hogy eklektikusan teszi ezt.

+1 KÉRDÉS
Lesz folytatása a Saját kéznek?

Anyag van bőven. A kötetbe nem került versek, az utóbbi négy év termése, most is számos cikluson dolgozom – több kötetre is elegendő.