Jó néhány éve még felkaptuk a fejünket, ha színész rendezett, az utóbbi időben viszont az sem rendhagyó, ha dramaturg jelentkezik egy-egy drámával (gondoljunk csak Gáspár Ildikóra, Kelemen Kristófra, Bíró Bencére). Ön is dramaturgként kezdett drámaírásba. Miért lehet és tényleg egyfajta tendenciának tekinthető-e, hogy egyre több dramaturg vág bele az írásba?
Szerintem teljesen normális, hogyha valaki színházban dolgozik, akkor egy idő után elkezdi foglalkoztatni ez a gondolat. Igaz, nekem nagyon sokáig nem volt rá késztetésem, mert a dramaturgiával párhuzamosan jelmezterveztem és librettókat fordítottam, és meg voltam győződve, hogy nem is tudok írni. Most sem gondolom magamról, hogy író vagyok, csak azt, hogy tudok működőképes szövegeket írni, mert ennyi év után már értem és érzem, hogy mi válik be a színpadon. Nekem sokszor az a problémám, hogy bizonyos produkciók bizonyos rétegeknek szólnak. Vagy túl intellektuálisak, vagy túl egyszerűek. Pedig a színháznak az lenne a feladata, hogy mindenkihez szóljon, és épp ezért egy drámaírónak – vagy egy dramaturgnak – kutya kötelessége olyan szöveget írnia, amelyiknek van olyan rétege, ami mindenkihez eljut. Egy vidéki városban ez hatványozottan igaz, mert ott általában csak egy színház működik. Véleményem szerint a dráma nem is feltétlen irodalom. Vannak drámák, amik irodalmi alkotások, de vannak, amik nem, mégis érvényes előadás születhet belőlük. Nekem nagyon fontos a jó humor, és vállalom, hogy vígjátékokat írok gyakran karikatúraszerű figurákkal, bár a darabok végén nincs happy end.
Véleményem szerint a dráma nem is feltétlen irodalom. Vannak drámák, amik irodalmi alkotások, de vannak, amik nem, mégis érvényes előadás születhet belőlük. Nekem nagyon fontos a jó humor, és vállalom, hogy vígjátékokat írok gyakran karikatúraszerű figurákkal, bár a darabok végén nincs happy end.
Visszatérve, önnél hogy jött az írás?
Véletlenül. Nyíregyházán terveztem épp, ahol Horváth Sándor, az egyik főszereplő azt mondta egy beszélgetés alkalmával, hogy szívesen játszana monodrámát, én meg viccesen azt feleltem, hogy na, majd akkor én írok neki egyet. Aztán írtam is, jó rossz lett, nem is lett belőle semmi, de ott kezdődött. Később Bognár Róbert, aki azóta a mesterem és jó barátom lett, bátorított, hogy folytassam és írjak sokszereplős darabokat is. Ez 2015-ben volt.
Most pedig Alföldi Róbert megrendezte egyik darabját, Az eprésző kislányt Budaörsön.
Hatalmas megtiszteltetés, hogy felfigyelt rám és bízott bennem. Sokat kellett változtatnom az eredeti darabon. Hihetetlenül pontosan tud rávilágítani a kisebb vagy nagyobb hibákra, rengeteget lehet tőle tanulni. Álmomban sem gondoltam, hogy Alföldi Róbert lesz az, aki észrevesz, mert író vidéki nőként azért nehezebb érvényesülni a szakmában, mint író fővárosi férfiként. Ezzel nehéz nap mint nap szembesülni, de az ember néhány évtized alatt feldolgozza valamilyen szinten, pláne, hogy nekem mindig a fiaim voltak az elsők. Utánuk jön csak a színház.
Az eprésző kislány politikus darab, miért épp a népszínmű műfaját választotta hozzá?
Soha nem gondoltam, hogy ez egy népszínmű. Abszurdba hajló groteszket írok általában, tragikomédiákat.
Vidéki embereket mutat, melodrámától bohózatig és szatíráig minden benne van, olykor dalra fakadnak és táncolnak is benne. Egyszóval megfelel a műfaj kereteinek.
Bognár Róbert adta az ötletet, és hogy falun játszódjon. Magát a darabot egy békéscsabai pályázatra írtam eredetileg, ahol a rendszerváltást adták meg témának. Nem szeretem egyébként, ha direkt politizálás folyik a színpadon, mert az könnyen válhat didaktikussá. Megszállottan irtom ki a szövegből a túlságosan direkt utalásokat, nehogy belecsússzak a színpadról üzengetés hibájába, amit rettentő ízléstelennek tartok. Arra törekszem, hogy emberekről írjak, és hogy történeteket meséljek. És ha ennek sikerül ábrázolnia a korunkat, akkor jól csináltam.
Mit szólt Alföldi kéréséhez, hogy írja át a darabot a jelenbe?
Ennél a darabnál szinte mindegy, mikor játszódik, mert ugyanúgy működött a világ akkor is és ugyanúgy működik most is. Csak a pályázat miatt helyeztem a rendszerváltás idejére a cselekményt, de már akkor is úgy éreztem, hogy a máról szól. A történelem során nem sokat változott az emberek természete. Épp ezért érvényesek a mai napig a klasszikusok: a görögök, Shakespeare, Molière, Csehov. Az új változat mindenesetre sokkal brutálisabb lett – már ami a végkifejletet illeti. Vannak, akik ismeretlenül is megkerestek, hogy megrázta őket az előadás, de volt olyan ismerősöm, aki azt mondta, hogy nagyon irritálta a polgármester figurája. Hát, végül is pont ez volt a cél.
Karikatúrákat és kétdimenziós embereket rajzol, ahogy mondta, ennek viszont megvan az a veszélye, hogy előítéleteinknek megfelelően működteti a figuráit, a kliséket erősíti bennünk. A vidéki embert faékegyszerűségűnek, tahónak, részegesnek és megalkuvónak ábrázolja (ráadásul hitelesíti, hisz vidékiként teszi mindezt).
A nagymamám is, a dédnagymamám is faluból származik, semmi bántó szándék nem volt bennem. Az ember viszont nem attól valamilyen, hogy falun él vagy városban. Nagy különbség nincs. Az egyik legkedvesebb drámaíróm Sirkku Peltola finn írónő, akit szintén azzal szoktak vádolni, hogy kétdimenziós szereplőket mozgat. Zseniális, húsbavágó minden írása. Úgy viccesek a karakterei, hogy közben nagyon-nagyon idegesítők, de magunkra ismerünk bennük. Ő számomra magas irodalom – karikatúra ide vagy oda. Én a saját elrajzolt karaktereimmel próbálom elmondani, amit akarok. És Az eprésző kislányban valóban nem szerethető egyik sem. De nem a bunkóságukat akartam kifigurázni, hanem azt megmutatni, hogy vajon miért áll be egy egész falu egy olyan polgármester mögé, akinek nem apró hibái vannak, hanem – bármilyen kedélyes is – mocskos bűnöző.
Vajon miért áll be egy egész falu egy olyan polgármester mögé, akinek nem apró hibái vannak, hanem – bármilyen kedélyes is – mocskos bűnöző?
A darab végének átírásával viszont alapvetően változott meg ennek a közösségnek a magatartása, mint hogyha azt sugallná, amikor igazán nagy baj van, azért előjön az emberekből a szolidaritás, a humánum. Ez viszont a dráma egészéhez képest egy váratlan optimista fordulat.
Azt gondolom, az ember alapvetően szolidáris lény. A hatalommal szemben gyengék, mert a hétköznapjaikban ez tűnik a legkényelmesebbnek. A polgármester biztosítja a megélhetésüket, a viszonylag kényelmes, jól bejáratott életet. Ajándékokat oszt, munkát kínál nekik, együtt iszik velük, de csak azért, hogy befogja a szájukat. És cserébe nekik tényleg csak annyit kell tenniük, hogy szemet hunynak minden gazsága fölött.
Akik egész életükben birkaként működnek, a hatalomnak teljesen behódolnak, egy ilyen választási helyzetben képesek az önálló döntésre? Képesek felülírni addigi létüket?
Ha valaki szembekerül a háború elől menekülő, gyerekeiket mentő szülőkkel, akik enni kérnek? Úgy gondolom, igen. Mint ahogy ez az egyetlen elfogadható magatartás. Lehet persze, hogy mindez utópisztikus gondolat részünkről. Viszont hiába hozza ki belőlük ez a váratlan helyzet az emberséget, egy szempillantás alatt képesek majd visszazökkenni a régi, jól bevált rendszerbe.
A többi darabja is ilyen társadalomkritikus?
Szívem szerint az lenne, de rendszeresen írok a szegedi városháza udvarán minden nyáron megrendezésre kerülő színházi esték sorozatra, ahol könnyedebb darabokra van igény. Bár a tavaly nyári darabom végén csak a nők maradtak életben, az is inkább egyfajta feminista szatíra volt. Hét éve Szilágyi Annamária színész barátnőmmel létrehoztuk az A&A magánprodukciót, mert túl sok volt a lekötetlen kreatív energiáink. Azóta nyaranta én írok, ő pedig rendez, és általában játszik is a produkciókban. De mindig eszembe jut azért valami. Legutóbb egy horvát rendezőnőnek, Čarna Kršulnak írtam egy kétszemélyes drámát. És készülök a nyárra is.
