Háborús regény utoljára talán Rejtő Jenőnél volt ennyire szórakoztató. Azzal együtt, hogy a szerző elsődleges célja bizonnyal nem a nevettetés. Alex Capus Idő kérdése című opusa sokkal inkább a fikcióval teletűzdelt valóság egy olyan szeletét mutatja meg, amit az olykor (gyakran) abszurdba hajló történetmesélés nélkül sokkal szárazabbnak, ha tetszik, tragikusabbnak látnánk. Mert, lássuk be, egy háború még akkor is számtalan tragédiával jár, ha a különböző érdekszférák a legkülönfélébb előnyeit szeretik szem előtt tartani. Ahogy azonban a német nyelven író francia-svájci szerző közelít a témához, abban az egyszeri ember esendősége és kiszolgáltatottsága feloldódik az élet csakis humorral felülírható tébolyán.
Már a megtörtént eseményeken alapuló kerettörténet is egészen meredek: II. Vilmos 1913-ban megbízást ad három északnémet hajóépítőnek, hogy kész gőzösüket előbb szereljék szét, majd a Tanganyika-tónál, a Kilimandzsárótól délre építsék meg újra. Ugyanekkor kapja feladatul Winston Churchilltől Spicer Simson, a kissé különc, de szeretetre méltó főhadnagy, hogy fél Afrikán át juttasson el két ágyúnaszádot ugyancsak a Tanganyika-tóhoz. Igen, a dzsungelen is át, hiszen ahol egy ökrös szekér elfér a kitaposott úton, ott nyilván egy vagy két ágyúnaszádot is gyerekjáték lesz átráncigálni. A cél természetesen a megépített, majd szétszerelt, majd ismét összelegózott Götzen nevű gőzös megsemmisítése, hiszen a világháború mégiscsak a háborúk legháborúbbika – főleg az első, melyben németek és britek nem férnek meg együtt ugyanannak a tónak a partján.
Capus mestere a meghökkentő történetszövésnek. Nem a szó Roald Dahl-i értelmében, inkább csak nem engedi, hogy kellő vagy akár túlzó komolysággal merüljön bele az olvasó a cselekménybe. Folyamatosan kizökkent egy-egy a realitáshoz képest szokatlan részlettel vagy a szereplők kabaréba illő reakcióival. A filmszerűen megkomponált, erősen képi leíró részletekbe is mindig belecsempész valami egészen egyszerűen abszurdot, amitől elvész a valóság legtöbbször fikciót is lepipáló éle. Miközben Rudolf Tellmann magányosan dolgozgat a Götzenen, vasrudakat és összekötőelemeket szegecsel össze és a helyére csavarozza a szigorúan mahagóni korlátfát, Veronika, a nőstényleopárdja közben nézi őt. A nagy pillanatban, amikor a Tanganyika-tavon újraépített gőzöst először bocsátják vízre, hétszáz tengeribeteg katona fekszik pokoli hőségben, őrjítő moszkitófelhőben a fedélzetközök remegő acélpadlóján, amely hányadéktól nedves és síkos. Amikor a titkos ágyúnaszád-küldetésben részt vevő Hanschell hadnagy levelet ír a feleségének, arról számol be, hogy miközben északról délre az egész Atlanti-óceánt átszelte, majd ellenkező irányban fél Afrikát, közben kétszer kellett kerékpáron egy-egy dühös páviánhorda elől menekülnie, egyszer pedig véletlenül szavannatüzet okozott, mert felgyújtott egy fertőzött belga rendőrőrsöt (kis híján a két fa ágyúnaszád is a lángok martaléka lett). Hát nem rejtői? Még amikor arról ír, milyen embertelen, fizikailag és lelkileg is megterhelő körülmények között kénytelenek tengődni a katonák egy afrikai bevetésre várakozva – „hónapok óta el vagyunk vágva minden utánpótlástól és a külvilág híreitől. A legszükségesebbekből is hiányt szenvedünk, olyasmikből, amik nélkül nincs hadsereg” –, azt is muszáj – már-már kényszeresen – abszurdba hajlítania. „Még csak nem is a fegyverekről és a munícióról beszélek – folytatja –, ami nagyon hamar el fog fogyni, mihelyt megkezdődnek a harcok. De vegyük például a zoknit. Nincs elég zoknink. Édes istenem; a néger asszonyokról tépjük le a rikító tarka háncsszoknyáikat, hogy zoknikat kössünk belőlük. Rikító-tarka négerzoknis hadsereg vagyunk, és egy olyan ellenségre várunk, amelyről azt sem tudjuk, hol rejtőzhet, és hogy létezik-e egyáltalán…”
És bár Capus regényében egy olyan sokszor vicces színjáték – ahogy a regény egyik főhőse fogalmaz, bábjáték – részese lehet az olvasó, amely a két oldal vagy két érdekszféra vagy két ellenséges haderő látszólagos vihar a biliben katonásdija, közben valódi tragédia szemtanújává is válik. Egészen közelről láthatja, milyen az, amikor emberek egy adott háború kimenetelét egyáltalán nem befolyásoló kabaré díszletében kénytelenek kockára tenni az életüket. (Ford. Tatár Sándor. Gondolat Kiadó, 2022. 280 o.)
