Nemrég második kiadásban jelent meg az Anyám és két apám című könyve: zsidó gyökerű, kommunista hitvallású szüleinek élettörténete, kiegészítve saját fiatalkori élményeivel. Miért tartotta fontosnak a második kiadást?
Apám, dr. Fuchs Pál épp most 80 éve a Don-kanyarban tűnt el odahurcolt fegyvertelen munkaszolgálatosként. Ügyvéd és a szociális igazságtalanságokra érzékenyen reagáló közíró volt. Péter Pál néven verselt is. Nevelőapám, Köves András, akit minden jelző nélkül apámnak tekintettem – soha nem jutott eszembe, hogy „nevelő” –, a háború előtt csatlakozott az illegális kommunista párthoz, a felszabadulás után felelős posztokon dolgozott, volt szakszervezeti főtitkár, berlini, majd berni követ, aztán 1962-ben bekövetkezett haláláig az Állami Biztosító vezérigazgatója. Anyámnak kétszeresen is köszönhetem az életem. Bátorsága, esze, mindenkori helyzetfelismerése nélkül aligha sikerült volna kettőnknek Budapesten átvészelnünk a zsidóüldözést és az ostromot. Anyám később, 1955 és 1992 között a Magyar Nemzet újságírója volt, a lap levelezési rovatát vezette. Szüleim sorsa az enyém is, de van saját történetem is, ez utóbbit emeli ki a második kiadás.
Még ha drámai élményeket oszt is meg, gondolja, közfigyelmet kelthet a családi prizmán át, szépítés nélkül felrajzolt államszocialista kor?
Azt remélem, hogy kortársaim érdeklődéssel fogadják visszaemlékezéseimet. És persze a félmúlt iránt érdeklődő fiatalabbak is. Családomból majdnem mindenki a népirtásba torkollott zsidógyűlölet áldozatául esett. A kevesek közül, akik túlélték a borzalmakat és itt maradtak, sokan bíztak az asszimiláció egyedül üdvözítő voltában, abban, hogy a fasizmus szétverése után többé nem létezhet gyilkos megkülönböztetés. Szüleim felszabadulás utáni önképe szerint mi kommunista család voltunk, nem zsidó család. Anyám, apám meg voltak győződve, hogy jobb világot építenek, őszintén hitték az eszmét, mint akkor oly sokan mások is. Annak ellenére, hogy a hit, a párthoz való tartozás már korán nehéz és számukra felfoghatatlan teher lett. Apám testvérét, az ugyancsak hithű kommunista Seress Gézát a Rajk-per egyik mellékperében 1949-ben letartóztatták, kegyetlenül megkínozták, csak néhány évvel élte túl szabadulását. Amikor apám berlini követként jelentéstétel alkalmával találkozott Rákosival, a pártvezér „bizalmasan felvilágosította”, hogy nagybátyám Moszkvában, az ott tanuló diákok körében trockista agitációt fejtett ki, majd nyájasan hozzátette: azért ne nyugtalankodjon, Köves elvtárs, a párt bizalma maga iránt változatlan. Aztán mégis visszahívták…
A felmenők történetén túl nem kevésbé érdekes az ön életútja is. Így mindjárt az, hogy a kilencszázötvenes években a Gorkij iskolában érettségizett. Hogy nézett ki belülről az a tanoda, kik jártak oda?
A Gorkij általános és középiskola volt, ahol a magyar nemzeti tantárgyakat és a készségfejlesztő tárgyakat kivéve szovjet tanárok, szovjet tankönyvekből orosz nyelven oktattak. Mondják, káderiskola voltunk, ahol a rendszer jövendő elitjét nevelték, de az iskola 1956-ban megszűnt, így e törekvés sikerét nincs mivel mérni. A magas vagy kevésbé magas beosztású szülők gyerekei (és nem ritkán egyszerű értelmiségi- vagy munkásgyerekek) mellett ott tanultak a Szovjetunióból a háború után hazatérteknek, a sztálini represszió áldozatainak fiai, lányai, mint például Mészáros Márta filmrendező, aki meg is filmesítette apja eltűnését a Gulág mocsarában. Ahogy sokfelől jöttünk, sokfélék is lettünk. De nem kevesen megőriztünk valamit abból a közösség- és egyenlőségpárti, kimondom, szocialista gondolkodásból, amelyre ott tanítottak. A magyar értelmiség sok kiváló képviselője járt a Gorkijba. Évfolyamtársam volt Komoróczy Géza, a tudós hebraista és asszirológus, aki megírta a zsidók történetét Magyarországon, úttörővezetőm és barátom volt Márkus György filozófus, akit „antimarxista” nézetei miatt 1973-ban kiebrudaltak a hazai tudományos életből, majd emigrálni kényszerült. De gorkijos volt Knopp András is, aki az MSZMP KB alosztályvezetőjeként hírhedt szerepet játszott a Márkusék elleni, „filozófusperként” elhíresült eljárásban.
A kilencszázhatvanas évek friss közgazdász diplomával a zsebében, a moszkvai magyar követségen találják: a nagykövet személyi tolmácsa és protokollos volt. Milyennek látszott akkor onnan a világ?
A hruscsovi korszak utolsó éveit, a „brezsnyevi pangás” kezdetét, más szempontból a magyar–szovjet viszony előbb felívelő, majd feszültségektől sem mentes szakaszát töltöttem Moszkvában. 1963 januárjában optimistán érkeztem. A „személyi kultuszt” a korábbinál is keményebben elítélő XXII. pártkongresszus, Gagarin űrrepülése, Szolzsenyicin „Ivan Gyenyiszovics egy napja” című, Gulágról szóló kisregényének megjelenése után kedvező folytatás ígérkezett: további „olvadás” és gazdasági fejlődés, elviselhetőbb élet. Azt persze senki sem vette komolyan, hogy a Szovjetunió gazdasága húsz év alatt „utoléri és túlszárnyalja” Amerikáét. A hruscsovi szlogen pedig, amely szerint „a szovjet emberek mai nemzedéke a kommunizmusban fog élni”, inkább csak élcelődések tárgya volt. Az űrkutatásban elért sikerek azonban – az ellenkezőjéről tanúskodó gazdasági tények dacára – azt a hitet táplálták, hogy mégis van egyfajta nyílt kimenetelű verseny a Szovjetunió és az Egyesült Államok, a szocialista és a kapitalista rendszer között. Amerika fel is vette a kesztyűt: John Kennedy ekkor hirdette meg, hogy az űrversenyben az Egyesült Államoknak utol kell érnie és túl kell szárnyalnia a Szovjetuniót. A hit nem élte túl Hruscsov bukását, Amerika pedig az évtized végére az űrkutatásban is behozhatatlan előnyre tett szert.
A könyvében több élményét, köztük drámaiakat is felelevenít. Mai szemmel mit gondol ezekről?
Nekem emlékezetes Fock Jenő miniszterelnök 1967-es moszkvai látogatása, amikor szovjet kollégájának felvetette, hogy Magyarország csatlakozni kíván a Nemzetközi Valutaalaphoz. Alekszej Koszigin ezt mereven elutasította azzal az indoklással, hogy az IMF az amerikai világuralmi törekvések eszköze, s a magyar csatlakozás az egész szocialista világ fellazítását szolgálná. Ezzel az állásponttal akkor nem lehetett dacolni, csak másfél évtized múlva, amikor a Szovjetunió már nem bírta szövetségesei finanszírozását, és a magyar IMF-csatlakozás azt jelezte, hogy a Szovjetuniótól való egyoldalú függőséget – legalábbis pénzügyi tekintetben – többoldalú váltja fel. Közeledett a rendszerváltás, csak még senki sem látta. Ott töltött időm alatt, a hatvanas években a moszkvai nagykövetséget két esemény bolygatta fel. 1964-ben Hruscsov bukása, amely a követségen, mint a magyar vezetésben általában, zavart okozott, az új szovjet vezetéssel szembeni bizalmatlanságot, ellenérzést váltott ki. Hiába nyugtattak bennünket szovjet kollégáink azzal, hogy rosszabb nem jöhet. Jött. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás viszont a követséget inkább megosztotta. Én számítottam az akcióra és féltem, hogy bekövetkezik. Komolyan vettem, hogy a „prágai tavasz” célja az „emberarcú szocializmus” megteremtése, s erőszakos megdöntését súlyos csapásként éltem meg. 1968 hozta meg a fordulatot világszemléletemben. Akkor, a fegyveres beavatkozással derült ki végleg, hogy a megváltoztathatatlannak hitt bipoláris világrendben a mi oldalunkon – a Szovjetunió és szövetségesei oldalán – nincs tovább előre. Hogy az ő részükén – a Nyugatén – merre van tovább, arról jó húsz évvel később, oda csatolásunk/csatlakozásunk után kezdtem el mélyebben gondolkozni.
Moszkvai éveiről szóló beszámolójában rengeteg név kavarog, de szemet szúró, hogy szakmai barátjának nevezi Rajnai Sándort, a Kádár-kor egyik legkülönösebb figuráját, aki kulcsszerepet játszott Nagy Imre perének előkészítésében, volt kémfőnök, a nyolcvanas években moszkvai nagykövet, majd a rendszerváltást követően az USA-ba menekült, s 1994-ben ott is halt meg.
1963 és 1966 között, amikor Moszkvában együtt dolgoztunk, valóban idősebb barátomként tartottam számon. Amióta megtudtam róla azt, amit Moszkvában nem tudtam, így dicstelen szerepét a Nagy Imre-perben, már másként gondolok rá. Ezt a nem tudást, joggal vagy sem, azóta is zokon veszem fiatalkori önmagamtól.
Tizenkét évet húzott le a Külügyminisztériumban, amikor eltávolították. Hogy történt?
Életem egyik legfeszültebb időszaka volt, de nem volt váratlan – és valószínűleg nagy szerencsém, hogy így alakult. Utána nyugdíjas koromig a szakmámban dolgozhattam kutató közgazdászként. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulást követően a világképem már nem volt összeegyeztethető azzal, hogy a külügyben maradjak, de eltávolításomat senki semmivel nem indokolta. Ma azt gondolom, hogy akik a döntést meghozták, maguk is úgy látták: nem vagyok már odavaló. Talán csak másodlagos volt, hogy visszautasítottam (még 1960-ban, a külügybe kerülésemkor) a hírszerzés beszervezési ajánlatát, majd 1972-ben kiküldetésemet az észak-koreai nagykövetségre, s döntésüket befolyásolta az 1967-es arab-izraeli háború utáni antiszemita hullám is.
Népes családja van, közülük többen szétszóródtak a nagyvilágban. Amikor összejönnek, mit szokott mondani élete summázataként?
Az én üzenetem ez a könyv. Ismerjék meg a múltat, járják saját útjukat!
(Köves András: Anyám és két apám. Második, bővített kiadás, Syllabux Könyvkiadó, 2022)
Névjegy
Köves András (85 éves) a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát. 1960 és 1973 között a Külügyminisztériumban dolgozott, hat évig a moszkvai nagykövetségen. 1973-tól az MTA Közgazdasági Információs Csoportjában a szocialista országok gazdaságát és az úgynevezett kelet-nyugati kereskedelmet vizsgálta. Kutatási eredményeit az 1980-ban megjelent „A világgazdasági nyitás: kihívás és kényszer” című könyvében foglalta össze, amelyben az elsők között fogalmazta meg a nyugati irányú külgazdasági reorientáció szükségességét. Mintegy 25 évig dolgozott kutatóként és vezetőként a Konjunktúra- és Piackutató Intézetben (későbbi nevén: Kopint-Datorg), ahol konjunktúraelemzéssel, nemzetközi gazdasági folyamatokkal foglalkozott – 1990 után különös tekintettel a magyarországi és kelet-európai rendszerváltás kritikai vizsgálatára. Akadémiai doktori fokozatát 1993-ban Central and East European Economies in Transition: the International Dimension (A közép- és kelet európai országok átalakulása nemzetközi dimenzióban) című angol nyelvű, eredetileg az Egyesült Államokban megjelent könyvével nyerte el.
