- A mérleg másik oldalán - Moskát Anitával a fikció igazságáról

Az elmúlt években nemcsak a „zsánerszakma”, hanem a klasszikusabb szépirodalmi fórumok is felfigyeltek önre. Hogyan értékeli ezt az időszakot? Hogy élte meg?

Nem számítottam erre. Mindig is az volt a fejemben, hogy furcsa, nehezen bekategorizálható dolgokat írok. Nem tudtam, fog-e ez egyáltalán bárkinek is tetszeni, nemhogy szélesebb körű figyelmet vonzani. Volt egy pont az Irha és bőr környékén, amikor észrevettem, hogy túlnőtt rajtam. Megszoktam, hogy ezek a történetek az enyémek, akkor pedig azt éreztem, hogy nincs semmiféle kontrollom felette, hogy ez a történet már nem az enyém, hanem sokaké. Háttérbe húzódóbb, megfigyelő alkat vagyok, azt nem is szeretem, ha rám irányul a figyelem, de annak örülök, hogy a történeteimnek ennyi olvasója lett, és ennyien tudnak kapcsolódni hozzájuk. Nagyon szeretném, ha akár ezen keresztül más zsánerszerzők is több figyelmet kapnának, és az ő szövegeikkel is ennyit foglalkozna a szépirodalmi közeg. Nem szeretnék az egy fecske lenni.

Rendkívül változatos lett a kötet, a novellák mellett egy kisregény is helyet kapott benne. Gyakran említette, hogy a regényt a világépítés miatt szereti. A regényhez képest a novellában könnyebb kísérletezni? Szabadabbnak érzi a formát?

A regény hosszú távú elköteleződés. Az Irha és bőrt öt éven keresztül írtam, utána úgy éreztem, nem tudok beleugrani semmibe, ami hatalmas és beláthatatlan a vége. Azért az maratonfutásra hasonlít. Az Irha és bőr írása közben és utána is felfrissülést jelentett, hogy mással foglalkozhatok, kísérletezhetek, kipróbálhatok más narrációkat, más témákat, szereplőket. Segített frissen tartani az agyamat. A kisregényt nagyon ideális hossznak éreztem, soha nem írtam még korábban. Megvolt benne az, amit a regényekben szeretek, hogy el lehet merülni egy témában alaposabban, hogy mélyebben körül lehet járni. Viszont megvan ez a tömörsége, főleg a regényhez képest, és jobban kézben tarthatók benne a szálak. És talán az olvasó is úgy érezheti, koncentráltabban megkap benne valamit. Jólesett nem a világépítésre támaszkodni ezeknél a szövegeknél, és kipróbálni valami mást. Legyen mondjuk sokkal metaforikusabb, személyesebb, vagy támaszkodjon inkább a nyelvre vagy a formára, és meglátjuk, mi sül ki ebből. Mintha elvettem volna magamtól a legbiztosabb megoldásomat, és nézzük meg, hogy így mihez tudok kezdeni.

A novellairodalomból kik hatottak önre?

Inkább azokat mondanám, akiket szívesen olvastam az elmúlt években. Nagyon szerettem Karin Tidbeck, Carmen Maria Machado és Matthew Baker novelláit. Alapvetően azokat a szerzőket szeretem, akik a saját novelláikon belül is sokféle hangot kipróbálnak, kísérletezőek, furcsák és nehezen bekategorizálhatóak.

Ez az ön írásaira is igaz lehet. A mesterhazugság című nyitószövegben például hazugságokból építenek városokat. A fantasy par excellence a „hazugság” műfaja, hiszen egészen új világokat kell megteremteni, a novellák viszont elég konkrét problémákat jelenítenek meg: bér­anyaság, gyermekbántalmazás, gyászfeldolgozás, kiégés, ökológia problémák. Mondhat egyáltalán „igazat” egy fantasy?

Azt hiszem, Neil Gaiman mondta, hogy „a fikció olyan hazugság, ami igazat beszél”, és én szeretek valahogy így gondolni a fikciós műfajokra, hogy azért torzítják el a valóságot vagy hoznak létre egy másodlagos világot, hogy végül a mi világunkról mondjanak el valami igazat. Néha egyszerűbb extrapolálni a problémákat és úgy beszélni róluk, mintha nem is valós problémák lennének, és akkor lejön róluk az a sok előítélet, negatív tapasztalat, és tiszta lappal tudunk róluk beszélni. És persze a végén mindig kiderül, hogy nagyon is valóságos problémákról beszélünk. Kicsit mesterséges körülmények között vizsgálod, mint egy lombikban, de mégis a valóságról szól. Az eszképiszta fantasy is tud nagyon izgalmas lenni, de én olvasóként is jobban szeretem azokat a fantasyket, amik közelebb visznek a valósághoz, önmagunkhoz, mint ahogy a szépirodalom esetében is inkább ezt várom.

Az olvasók hogyan rezonálnak ezekre a rétegekre?

A fekete monitorban például megjelenik a munkahelyi kiégés témája, ami annyira népbetegség, hogy többen azt érzik, kicsit az ő történetük is, és elmesélték miatta a saját történetüket nekem, mert annyira felzaklatta őket, annyira azt érezték, hogy róluk szól. A többi téma nem ennyire mindennapos, nehezebb hozzájuk kapcsolódni, de én azt sem bánom, ha valaki csak a cselekmény vagy a szereplők miatt olvassa el ezeket. Persze van olyan, amihez kell egy kis plusz az olvasó részéről is.

Számos novellában visszatérő téma az átváltozás, más szövegekben viszont a hatás-ellenhatás törvényszerűségei jelennek meg…

Mert így működik a világ. Atomi szinten is, minden egy kémiai vagy fizikai reakció. De igaz ez a gazdasági és interperszonális kapcsolatokra is. Az foglalkoztatott, ha valahonnan valamit elveszünk, akkor ott az a hiány mit fog okozni, és mi az ára annak, hogy mondjuk mi ebben a felépített jólétben élhetünk, és milyen egyenlőtlenségeket okoz az, hogy van légkondicionálónk vagy ezerforintos pólónk a H&M-ből. Valahogy ezek a folyamatok érdekeltek. Hogy ne csak azt nézzük, mi az, ami körülvesz bennünket és megszokott, és hozzászoktunk ahhoz a kényelemhez, hanem nézzük meg, mi van a mérleg másik oldalán, hogy mi ennek az ára. Ez leginkább a kisregényben jelenik meg. Annak ellenére, hogy konkrét ökológiai válságról nincs benne szó, én azt érzem a leginkább az ökológiai válságról szóló szövegemnek. Pedig nem arról szól, hogy mit tett velünk a klímaválság, hanem ez egy másodlagos világ, amiben jogi problémákról beszélgetnek a szereplők.

Már az Irha és bőrben is felmerültek jogi kérdések. Miért érdekli ennyire a jog világa?

Az foglalkoztatott, ahogy az ember megpróbálja jogi keretek közé szorítani a valóságot. Megállapítjuk például, hogy 2 fok alatt tartjuk a globális felmelegedést, ezt aláírja az összes ország, majd születik belőle egy érvényes jogi dokumentum, de nincs igazi végrehajtó ereje, nekünk kellene végrehajtani azt. Megpróbáljuk emberi törvényekkel uralni a természetet, ami lehetetlen dolog. Én pedig akartam egy olyan világot, ahol ez lehetséges, pél­­dául kisebb lehet a gravitáció, szabályozható, hol essen az eső vagy hogy máshol csapjon le a földrengés. Ezt a valóságban is folyamatosan megkíséreljük, csak még nem látjuk, hogy ez nem így működik. Könnyebb aláírni egy papírt, mint cselekedni, és mennyi mindenről le kéne mondanunk, de erre képtelenek vagyunk. A kormányok meg ciklusokban gondolkodnak, és nem akarnak olyan döntéseket meghozni, amiknek nem a következő választáskor, hanem húsz vagy ötven év múlva lenne jelentősége.

A kisregényben az egyik ország elfoglalja a másikat, és a saját lakosaik jólétének biztosítása érdekében jogi eszközökkel bizonyos kötelezettségekkel terhelik a szomszédaikat. Elég kísérteties az orosz–ukrán háború árnyékában olvasni. Megint utolérte a valóság a fikciót?

Tavaly novemberben-decemberben fejeztem be, tehát azelőtt, hogy háború tört volna ki a szomszédunkban. De hazudnék, ha nem olvastam volna újra ilyen szemmel. Őszintén szólva még azon is elgondolkodtam, hogy akarok-e én egy háborús konfliktusról szóló kisregénnyel kijönni. Az ukrajnai háborúról nem lehet leegyszerűsítve beszélni. Ebben az esetben nem működik, hogy a spekulatív fikció eszközeivel beszéljünk róla, amikor itt történik, az itt és mostban. Ha valaki erről akar beszélni, akkor erről kell konkrétan beszélni, mert így is rengeteg a hazugság, a fikció a hírekben az ukrán háború körül, a dezinformációs kommunikáció, a folyamatos megkérdőjelezés. Sokan nem hiszik el, hogy háború zajlik a szomszédban, vagy hogy tényleg emberek halnak meg, és nem színészeket bombáznak le.

Jelen pillanatban az igazságot kell megmutatni, azt, ami Ukrajnában zajlik. Minél többeknek azt kellene tudnia, ami ott tényleg megtörténik, és nem pedig azt, amit ebből a putyini propaganda láttatni enged. Az, hogy egy háború van a kisregényben, nem konkrétan erre a szituációra reakció, hanem minden olyan helyzetre, amikor valaki hatalmat akar gyakorolni a másik felett, és azt gondolja, hogy mert erősebb nála, ezért megfoszthatja őt bizonyos jogoktól, vagy rákényszeríthet olyan dolgokat, amiket nem akarna.

+1 kérdés

Ne menjünk el amellett, hogy a történetben két apuka közösen nevel egy lányt. A klasszikus fantasy meglehetősen sztereotip a genderkérdésekben. Lát ebben változást? Hogy áll most a kortárs fantasy a gender- és LMBTQ-témákhoz?

Ez azért is furcsa, mert egy fantasyolvasónak rengetegszer kell empatizálnia idegen vagy nem­emberi lényekkel, akkor miért nem tud empatizálni egy LMBTQ-szereplővel? Számomra ez döbbenetes. Rengeteg könyv szól arról, hogy milyen megérteni más, idegen életformát, de amikor egy ilyen szereplővel találkoznak, akkor meglepően vaskalaposak tudnak lenni a befogadók. A fiatalabbaknál vagy az ifjúsági fantasynél viszont érzek erős változást, ott már ez elfogadott. Nekem ez természetesen jött, nem éreztem azt, hogy ehhez bátorság kéne. Az én olvasóim teljesen normálisan kezelik ezt, és nem is kaptam erre elítélő visszajelzést, aminek nagyon örülök. Szerintem azokat, akik nem tudnának ezzel mit kezdeni, már rég elveszítettem olvasóként az Irha és bőrrel vagy a Horgonyhellyel. Tudják az emberek, hogy milyen a világlátásom. De azért ez egy buborék is, még mindig kell fejlődnie a fantasynek ezekben a kérdésekben. Persze a legjobb az lenne, ha nem is lenne beszédtéma, hogy két apuka van benne, hanem teljesen természetes és elfogadott lenne, semmint szokatlan és furcsa.