- Fel van fegyverkezve, de nem vonja ki a kardját - Kánaánhoz közelebb Bödecs Lászlóval

Új kötete címe igen optimistának tűnik: Kánaánhoz közelebb. Benne azonban mintha inkább „a túlélés húsz-harminc éve” kerülne középpontba. Hogy érzi, manapság mibe kapaszkodhat az, aki még hinni szeretne valamiféle Ígéret Földjében?

Hiszek benne, hogy mindannyiunk számára létezik egy Ígéretföld. Ez a talaj, amiben gyökeret ereszthetünk. Nem az, amit a világ ígér. Térey A Legkisebb Jégkorszak című verses regénye kedves olvasmányom, számot ad a rendszerváltozás óta eltelt évek vargabetűjéről. Az egykori ambiciózus diplomata főszereplő a természeti és társadalmi folyamatokat észrevételezve belátja, fontosabb dolgok is vannak, mint az árral szemben úszni, például visszavonulni egy kicsit a felesége szoknyája mögé, és kivinni majd a születendő gyereket a Normafára, ugyanis az élet rendkívül véges. Nálam a számozott versekben a fiktív hadvezér, akit jobbító szándékú ideológiája vezérel, sokakon áttaposva, beveszi végül a várost, és csak akkor döbben rá, olyan, mintha semmi sem változott volna. A Kánaán nem egy társadalmi utópia, amit erővel lehet birtokolni. Bízhatunk azonban egymásban, amikor nem a magunk javára vagy önigazolásból cselekszünk, amikor nem átlépünk, hanem odafordulunk egymáshoz. Az ígéret, azt hiszem, abban áll, hogy ha az ember megveti a lábát, akkor olyasvalami lehet, mint a gyümölcsöt hozó fa. A bevehetetlen város mindig is itt van köztünk, de csak a szelíd léphet be, vagyis, aki fel van fegyverkezve, de nem vonja ki a kardját, és hozzátenném: mezítláb. Ehhez kerültem közelebb.

Ahogy említette, a kötetben végigvonul egy hadjárat története. Izgalmas szemszögválasztással: az ostromló hadvezér szemével nézve. Mi kapcsolta össze ezeket a „háborús” műveket a személyesebb hangvételű darabokkal? És mi terelte érdeklődését a téma felé?

A világ egyfajta ostromhozzáállást követel meg tőlünk, folyamatosan bombázni kell a falakat, egyaránt az emberekhez való eljutáshoz, például a szerelemben vagy a barátságban, de a pályánkon is. Az első ilyen szöveget egy szerelmi élmény termelte ki, erősködött bennem az akarás a győzelemre, birtoklásra – a túlélési ösztön. De az egyesülésre való szándék a társadalomban is értendő, áthatolhatatlan szakadékok vannak, és erősödtek csak az elmúlt években, rögtön tágult a szerelmi-hadászati, középkorias líra pers­pektívája. Például a The Sopranos vagy Elias Canetti Túlélője hatására, amely történelmi hadvezérek túlélési vágyát elemzi. Amíg nem ismerem fel, hogy ugyanúgy bennem él a perpetrátor, mint a pusztán lakozni vágyó, addig képtelen vagyok halni hagyni. A zsoltárok és evangéliumok is gyakran szólnak a hadászatról, egyes nyelvi elemek éppen innen kerültek a versekbe. Ahhoz, hogy férfivá lehessek, végre, harmincévesen, meg kellett értenem: „ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája”. A szolgálatban semmi szégyen nincs, és a saját életünk sem teljesen a miénk.

Verseiben emberi sorsok közelképeivel mutat föl életlehetőségeket, fiatal felnőttekét, budapesti kispolgárét vagy akár hajléktalanokét. Mi hívja életre ezt a szemléletet, az „életközeliség” igénye, valami társadalmi „cselekvésvágy”, vagy ezek csupán „utcán heverő” ihletforrások?

Már az első kötet óta töretlenül megjelenik a verseimben ez a szemlélet. Egyik első publikált versem a Munkások Jézusa, amelyben egy fiatal munkás lényében jelent meg számomra a jézusi önkiszolgáltatás, törékenység, a nehéz sors viselésének méltósága. A társadalmi cselekvésvágy nem az én asztalom. Hangos minden a társadalmi jószándékot harsogó ideológiáktól, aztán tessék, aki nem tudja megfizetni a zöld élet maximáit, nyugodtan éhen halhat vagy megfagyhat, vagy aki nem visszhangozza nyugaton az identitáspolitikát, elhallgattatik sok helyen, a konzervatívnak álcázott oligarchátus pedig szintén eladja a lelkét a saját gazdagodásáért, valahogy az átlagember élete egyik ideológiának sem számít. A kis közösségek tevékenységében lehet valami, az egymásra való odafigyelésben, az egyéni hozzáállásban. Néha csak elég meghallgatni a másikat, emberszámba venni, és már elindul valami. Nem érdekel az ihlet. Arról próbálok beszélni, ami van.

Versei jellegzetessége közvetlenségük, direktségük. A címekben gyakran rögzít koordinátákat: napot, napszakot, egy-egy helyzetet, a (rendre budapesti) helyszíneket pontosan megnevezi – miért fontosak ezek a részletek?

Kétféle naplót szerettem volna egymás mellé tenni. Látszólag körforgásszerűen halad az idő, ugyanakkor múlik is, valamint a hétköznapok között ünnepek, kiemelt napok is vannak. Két történet fut egymás mellett, egy városi fiatal férfi története, aki az életben igyekszik megvetni a lábát, valamint a hadjáraté. Ezek azonban egymást kiegészíteni hivatottak, találkozunk a hétköznapokban is a hatalommal és érezhetjük a pusztító erejét, ugyanakkor ezeket nem csak elszenvedjük. A személyes hangnem kontrasztba helyezi az ideologikus beszédet és viszont. Talán ez a távolság a pozíciók között egyre jobban nyugtalanítja az olvasót, ahogy halad a ciklusokban.

A Kánaánhoz közelebb végére helyezett Epilógus ciklus Pilátus nagyívű, létösszegző monológjával zárul. Végkicsengésként ambivalens érzésekkel, de mégiscsak a béke, megnyugvás, befejezettség érzetével. Érthetjük ezt egy pályaszakasz lezárultaként is? Merrefelé lehet innen (költőként, íróként) továbblépni?

Pilátus átváltozása nem teljes átváltozás, inkább annak felismerése, hogy ki lehetett Jézus, és talán a még nem túl kései bűnbánaté. Az igazi hatalom valóban nem az ő kezében volt, de valamit mégis ráhagyhat a világra a szenvedésen túl, életével talán szolgált valamit, amit nem teljesen ért, de az álmai átfordulnak üldözöttségből a megnyugvás felé. Lezárul a hadjárat, jön a halál ideje, de valahogy mégis az élet győzött, rájön, hogy hatalmasabb nála, ami van. Ez mindent felülmúló remény. Egy kötettel mindig lezárul egy pályaszakasz nálam, most elsősorban a doktori dolgozatomra koncentrálok, de van néhány új versem, drámarészletem és egy régen dédelgetett kisregényem – talán azt kellene legelőbb befejezni.

+1 kérdés

Első kötete, a 2015-ös Semmi zsoltár elnyerte a moly.hu az évi közönségdíját, nem mondható tehát, hogy a versei ne találnának utat a líraolvasó közönséghez. Mégsem véletlen, hogy új könyvének fülszövege is a függetlenség erényét hangsúlyozza. Hogyan érzi e függetlenséget és a „közérthetőség”, az olvashatóság igényét összehangolha­tónak?

Függetlennek lenni nehéz manapság, az irodalom is kötődik oldalakhoz, egyik oldalán még pénz is van, de nincs olvasottság, valamint morális téren sincs rendben. Ugyanez a másik oldalról is elmondható sajnos, csak pénz se igen, egyre nehezebb olyan kiadót találni, ahol komolyan veszik az embert, holott tíz év alatt elég sokat publikáltam, jó visszhangot kaptak a kötetek, sokan olvastak. Kerülöm a divatos ideológiákat vagy a lila ködös poétikát, de a túl direkt megszólalásmód sem az enyém, a hétköznapin felüli szférába igyekeznek a szövegek, igaz, mezítláb, gyalogszerrel. Töretlenül azt gondolom, hogy a beszéd egyik legjobb formája a költészet, én így tudok megszólalni és önazonos maradni. Azt hiszem, aki elolvassa a Kánaánhoz közelebb című kötetemet, jobban fogja érteni a hatalom lelkületét, és magában is leszámolhat a zsarnokkal.