Egy férfi 2002 októberének egyik hideg napján betörővé válik Reykjavíkban. Feltöri az egykori, három évtizeddel korábbi, gyermekkori életének otthont adó tömbházi lakás zárját, s körbejár a már idegenek lakta szobákban – zenét hallgat, whiskyt iszik, elrágcsál egy almát, majd mindezt egy cédulára le is írja a háziaknak, beszámolva a jelenlétéről, kitérve arra is, hogy a The Beatles Hard Day’s Night című lemezét el is vitte, az ital sem volt minőségi, és ideje lenne a zár felülvizsgálatának… Egyszóval – a pofátlanságon túl – megpróbálja felidézni: milyen érzés otthon lenni. De hol is lehetne leginkább otthon a korosodó és halandó, az idő kérlelhetetlen folyásának kitett ember, mint egy történetben! (Nem a sajátjában, hiszen olyan nincs – a történetek nem velünk kezdődnek, és nem velünk végződnek, csak részesei lehetünk.) Például a családja históriájában avagy: sagájában. Még ha ideiglenesen is. Kiszolgáltatva az emlékezetnek.
A nálunk is különösen népszerű izlandi író ötödik, 2003-ban megjelent regénye a XIX. század végétől induló száz-százhúsz évet átfogó, három-négy generáció, emlékezetfoszlányokból, ködképekből, költői hasonlatokból építkező lírai családkrónikája, mely főként a két végletre: a dédszülők viharos életének egyes momentumaira, illetve a hétéves dédunoka (a későbbi elbeszélő) édesanyja elvesztésének traumatikus idejére fókuszál.
Ha a Menny és pokol-trilógiát, valamint A halaknak nincs lábuk és A mindenséghez mérhető regénypárost is egységként kezelem, ez Stefánsson hatodik regénye magyarul – és rajongó olvasójaként mit sem szűnök elbeszélői módja (skáldskapur), illetve gondolati-töprengő szabadsága iránti csodálatomnak kifejezést adni. Ahogy az egyes családtagok/szereplők életeseményei az időrendet nem feltétlenül követő fragmentumokból kibontakoznak, s olvasóként beazonosítjuk a nem egyszerű rokonsági viszonyrendszer ágait-bogait, valamint ezzel együtt kirajzolódik a családfa lombozata, úgy tűnik át a szavak kiüresedő, majd újbóli jelentést felvevő bűverején keresztül a természeti környezet: az ég, az izlandi táj, a gleccserek a hegyek tetején, a tenger – Isten, a mindenség. Egybefolynak a szavak, a mondatok egységesítő ereje által, mintha mindig is együvé tartoztak volna. Legalábbis a költészetben. Mely éppen a tudat, a szavak, a jelentés által el is választja őket minduntalan. Stefánsson poétikája szerint előbb-utóbb minden – akár a bohém dédapáról, akár a fókauszonyt élvezettel ropogtató mostoháról, akár az ólomkatonáival élete csatáit vívó kisfiúról, vagy az örök és irracionális mozgatóerőről, a szerelemről mesél – egy szintre helyeződik. Egy új, felsőbb szintre, valami magasztosságot elnyerve – egyben értelmet is a rácsodálkozásunk által. Hisz ez mind mi vagyunk, velünk történik, így érzem-gondolom! Nem kétséges: valójában regénykölteményt olvasunk – a szavak madarakká változnak és útnak indulnak megtalálni Istent (lásd 49. o.), „a csillagok mormogása elhalkul, és a világ visszatartja a lélegzetét” (172. o.). Jó ebben a létélményben leledzeni!…
Egyetlen hiányérzetem csupán a nagyszülők-szülők élettörténeteinek mozaikdarabkái okán támad: szinte meggyőződésemmé vált, hogy ennek a regénynek is kell lennie egy folytatásának, második kötetének, párdarabjának, ahogy a fentebb említett trilógia és a regénypáros is egy-egy többkötetnyi folyam – noha az elbeszélő így nyilatkozik: „Befejeztem ezt a könyvet” (184. o.) –, de sajnos ennek nem találtam nyomát a szerzői bibliográfiában. Ám ki tudja, egyszer még megírásra kerülhet!… (Ford. Patat Bence. Typotex, 2022. 189 o.)
